Elméleti sarok, I. rész: Mi a marxizmus?

ELMÉLETI SAROK • VIGYÁZAT, VESZÉLYES!

FRONTOLDAL KIADVÁNYOK 2009

A Szabadság újságban 2006-2008 között megjelent cikksorozat gyűjteménye. A szerkesztést a Frontoldal szerkesztősége végezte, a szükséges aktualizálásokat elvégezve. Készült 2009 augusztusában. http://frontoldal.freeweb.hu

Mi a marxizmus?

A marxizmus életveszélyes dolog. Nem véletlen, hogy Marxtól Leninen át napjainkig minden tőkés hatalom üldözte és üldözi. Életveszélyes a tőkére nézve, mert a tőke szellemi sötétségben szereti tartani az embereket. Minél butábbak az emberek, annál jobb a tőkének. A marxizmus iránytűt ad a munkások, a tömegek kezébe. Megmagyarázza, hogy a tőkések hogyan verik át a dolgozókat. Megmutatja, hogy a tőkések nem barátok, akármilyen barátságosak is, hanem ellenfelek. A marxista elmélet így fegyverré válik, életveszélyes fegyverré.

A marxista abban különbözik másoktól, hogy a társadalmat osztályokra osztja. Az emberek ugyanis nem egyformák. Vannak fehérek és feketék, öregek és fiatalok, keresztények és nem keresztények, zsidók és nem zsidók, munkaadók és munkavállalók. A kérdés az, hogy mi az, ami összeköti az egyes embereket, de elválasztja másoktól? A marxista erre azt mondja: három dolog lényeges. Egy, van-e tulajdonod? Ha a gyár a tiéd, a helyzeted nem ugyanaz, mint a munkásodé, aki nem tulajdonosa a gyárnak. Mondhatod a munkásnak, hogy dolgozz a gyárért, mert ez a te jövőd is, de neki semmi beleszólása abba, hogy mi lesz a gyárral, hiszen nem az övé. Kettő, milyen a helyed a társadalomban, a társadalmi munkamegosztásban? Egy dolog, ha te vagy pénztáros a Tescoban, és egész más, ha te vagy a vezető menedzser. Mindketten a Tescoban dolgoztok, de más-más helyet foglaltok el a munkamegosztásban. Három, hogyan és mennyit kaptok abból, amit a társadalom megtermel? Ma Magyarországon a tőkés többet kap az ország jövedelméből, mint a munkás. A tőkés kap a tőkéje után, ami egy kft. vagyonában vagy a bankban van. Kap a konkrét munkája után. Megkap mindent, ami egy átlag állampolgárnak is jár. Mondjuk, a mentő neki is ingyen ad segítséget. Ugyanakkor arányaiban kevesebb adót fizet, mint a szegények. A munkás a munkabérét kapja. Igaz, ő is megkapja azt, amit minden állampolgár megkap, de arányaiban több adót fizet, mint a tőkések. A munkás 1989 óta egyre kisebb szeletet kap az ország tortájából, és a tőkés még abba is belenyal. A tőkések szelete pedig egyre vastagabb.

Lenin mindezt így fogalmazta meg: „Osztályoknak az emberek olyan nagy csoportjait nevezik, amelyek a társadalmi termelés történelmileg meghatározott rendszerében elfoglalt helyük, a termelési eszközökhöz való (nagyrészt törvényekben szabályozott és rögzített) viszonyuk, a munka társadalmi szervezetében játszott szerepük, következésképpen a társadalmi javak rendelkezésükre álló részének megszerzési módjai és nagysága tekintetében különböznek egymástól.” Ez a marxista felfogás lényege. Ezért veszélyes!

A kapitalizmus a tőkéről nyerte a nevét. Olyan rendszer, amely a tőkére épül. Sokan nem is tőrödnek ezzel, mondván, természetes, hogy vannak gazdagok és szegények. És hozzáteszik: én a munkámért megkapom azt, ami nekem jár, a többi nem érdekel. A tulajdonos adja a gyárát, a gépeit, nyilván ő is meg kell, hogy kapja a magáét. A lényeg, hogy engem megfizessenek. De vajon megkapom-e a munkámért azt, ami nekem jár? A fizetésemből nekem el kell tartanom magamat, a családomat. Nem csak arról van szó, hogy bevásárolunk a Tescóban, és fizetjük a lakásrezsit. A gyereket taníttatjuk, a szüleinknek segítünk. Ez mind beletartozik abba, hogy fedezem a fenntartásunk költségeit. Elvégzem a munkámat, megkapom a fizetésemet, eltartom a családomat. Úgy néz ki, hogy minden a helyén van. Hol a trükk? A trükk ott van, hogy én a napi munkaidő alatt nem csak annyit keresek, ami nekem és a családnak kell. Én többet termelek, de ez a többlet már nem az enyém. Ez az a rész, amit a tőkés elvesz tőlem. Mondhatnám, hogy akkor én is többet kérek, de erre válaszul kirúgnának. Mivel nem találok másutt munkát, ki vagyok szolgáltatva a tőkésnek. Ő pedig holnap is elveszi tőlem a többletet, amit termelek, azaz kizsákmányol engem. A tőkés pénze azzal válik tőkévé, hogy az én kizsákmányolásomra használja. Lenin erről így írt: „A bérmunkás eladja munkaerejét a föld, a gyár, a munkaeszközök tulajdonosának. A munkás munkanapjának egy részét arra használja fel, hogy fedezze önmaga és családja fenntartásainak költségeit (munkabér), a munkanap másik részében pedig ingyen dolgozik, létrehozva a tőkésnek az értéktöbbletet, a profit forrását, a tőkésosztály gazdaságának forrását. Az értéktöbbletről szóló tanítás Marx közgazdasági elméletének sarkköve.”

Ha a marxizmus általában veszélyes, úgy az osztályok harcáról vallott elmélete nem százszoros, hanem ezerszeres kihívást jelent a tőkéseknek. Mit mond ugyanis a tőkés? Nincsenek osztályok, nincs osztályharc. Így próbálja eleve lefegyverezni a munkást. A tőke szerint az emberek között vannak okosak és buták, szorgalmasak és lusták, fiatalok és öregek. A tőke megkísérli elhitetni, hogy az okosak, szorgalmasak és fiatalok mindenre képesek. Ők lesznek a gazdagok, a sikeresek. A többi meg magára vessen. Ez az, amit nálunk sokan elhittek. Aztán rájöttek, hogy hiába vagy okos, hiába van egy jó vállalkozásod, a multik elfojtanak, a magyar tőkés kormány pedig nem segít rajtad. A tőke még valamit igyekszik nekünk bebeszélni. A mai kapitalizmusban persze nem minden jó, ezt nem tagadják, de e problémák megoldásához nem kell harcolni. Elég az érdekegyeztetés, a lobbizás, a jó személyes kapcsolat. Ez az, amit sok magyar szakszervezet elhitt. A valóság persze nem ez.

A valóság az, hogy ma a gyárak, a bankok, általában a tulajdon a tőke kezében van, Ezért ő határozza meg a törvényeket. A tőke soha sem fog lemondani a gyáráról, a bankjáról, és általában a hatalmáról. A kapitalizmusban csak az a munkásé, csak az a dolgozóé, amit kiharcol magának. Gyakran irigyeljük a francia, olasz munkásokat, hogy sikeresen tudnak jobb bért, jobb munkafeltételeket kiharcolni. Igen, de e mögött hosszú és kemény harc áll, ami ráadásul nem ma kezdődött. Ha tetszik, ha nem, osztályharc nélkül nem megy! Lenin erről így ír: „Az emberek a politikában mindig az ámítás és önámítás együgyű áldozatai voltak és lesznek, amíg meg nem tanulják azt, hogy akármelyik erkölcsi, vallási, politikai és szociális frázis, nyilatkozat, ígéret mögött felismerjék az egyik vagy a másik osztály érdekeit. A reformok és javítgatások híveit a régi rend védelmezői mindig rá fogják szedni, amíg azok meg nem értik, hogy minden régi intézmény, bármily képtelennek és rothadtnak lássék is, egyik vagy másik uralkodó osztály erejére támaszkodik. Arra pedig, hogy ezeknek, az osztályoknak az ellenállását megtörjük, csak egy mód van: meg kell találni magában a bennünket környező társadalomban, fel kell világosítani, és harcra kell szervezni azokat az erőket, amelyek olyan erővé válhatnak - és társadalmi helyzetüknél fogva olyan erővé kell válniok -, mely képes arra, hogy a régit elsöpörje, s az újat megalkossa.”

Életünk minden percében találkozunk az állammal. Millió törvény szabályozza életünket, amelyeket az állam hoz. Ugyancsak az állam veti ki az adókat, és az állam visz el, büntet meg, ha nem fizetjük. Néha az a benyomásunk, hogy az állam valami jót is tesz, hiszen fenntartja a kórházakat, az iskolákat, a rendet az utcán. De az állam viszi el a fiataljainkat is az izraeli agresszió elleni tüntetésről, és az állam folytat pert a Munkáspárt vezetői ellen. Az államot senki sem ismeri személyesen. Az állam egyszerre semmi, és mindenki. Az állam semmi más, mint egy eszköz. Az állam mindig annak a kezében van, aki hatalmon van. Ma Magyarországon a tőkésosztály van hatalmon. Mivel ez így van, fölösleges azt várni az államtól, hogy visszaadja a vörös csillagot a munkásságnak, és olcsó bérlakás épít nekik Csepelen. Nem teszi. Az állam a tőkéseké, de azt a látszatot kelti, hogy mindenkié, az egész társadalomé. Ezt, sajnos, sokan elhiszik. Pedig láthatjuk az ellenpéldákat. Aki milliárdokat lop, azt nem bántják, aki a kenyérre valóra lop, azt lecsukják. A kisember adóját növelik, a gazdagét nem, vagy csak módjával. Az állam nem a miénk, ez az állam a tőkéseké. Az állam akkor lesz a mienk, ha mi leszünk hatalmon, és a munkás, a dolgozó érdekében működtetjük. Engels, a marxizmus egyik klasszikusa így ír erről: „Az állam, ellenkezőleg, a társadalom terméke a társadalom bizonyos fejlettségi fokán; annak bevallása, hogy ez a társadalom megoldhatatlan ellentmondásba bonyolódott önmagával, kibékíthetetlen ellentétekre hasadt, amelyeknek leküzdésére képtelen. Hogy azonban ezek az ellentétek, az ellentétes gazdasági érdekű osztályok ne semmisítsék meg egymást és a társadalmat meddő küzdelemben, olyan hatalom vált szükségessé, amely látszólag a társadalom fölött áll, az összeütközést tompítja és a „rend” határain belül tartja; és ez a hatalom, amely a társadalomból keletkezett, de fölébe helyezi magát, s mindjobban elidegenedik tőle: az állam.”

Manapság gyakran beszélünk reformizmusról, opportunizmusról, revizionizmusról. De mit is jelent mindez? A kapitalizmusban minden a tőkésé. Övé a gyár, a parlament, a televízió. Mi pedig a tőkések rabjai vagyunk, hiszen ők hozzák a törvényeket, ők döntenek az adóról, és munkát, fizetést is tőlük kapunk. Mi, kommunisták azt mondjuk: ez ellen harcolni kell! Meg kell változtatni a rendszert! Döntsd a tőkét, ne siránkozz! - mondja nekünk József Attila. Mi a tőkés rendet nem szépítgetni akarjuk, hanem megváltoztatni. Ez persze nem megy egy nap alatt, de ez az igazi megoldás. Ezért vagyunk forradalmárok, kommunisták.

Vannak, akik azt mondják: ha a tőkés rendet nem lehet egy nap alatt megváltoztatni, akkor ne foglalkozzunk ezzel, de legalább tegyük elviselhetőbbé. Alkudjunk meg a tőkével. Mi nem harcolunk ellene, ő meg többet ad nekünk. Ez a megalkuvás, az opportunizmus. Érjünk el jobb munkafeltételeket, nagyobb fizetést, humánusabb törvényeket. Vagyis nem kell forradalom, elég a tőkés rendszer megjavítása, azaz reformja. Ez a reformizmus.

A tőkések ügyesek. Megosztják a munkásosztályt. Kiemelnek egyes munkásvezetőket, nagyobb fizetést, társadalmi elismerést adnak nekik. A kiemelt munkásvezető pedig kezdi elhinni, hogy ő is a tőkés rend része, és végképp lemond a kapitalizmus elleni harcról. A saját munkásosztályának pedig kezdi azt mondogatni, hogy nincsenek is osztályok, mert lám-lám én is úgy élek, mint ők. Nem is kell harcolni, elég lobbizni. Ezek felülvizsgálják, azaz revízió alá veszik a marxizmust lényegét, az osztályharc elméletét. Ez a revizionizmus.

Ma a Gyurcsány-kormány és az MSZP azt sugallja nekünk, hogy a szocializmusnak vége, most már mindig kapitalizmus lesz. Ezért szerintük nem érdemes harcolni a tőke ellen. Azt sugallják, hogy nincs más út, mint az, amit a kormány tesz.

Vannak, akik ezt elfogadják. A Vajnai-féle párt éppen azt mondja, hogy az MSZP nem jó politikát folytat, de nem harcolni kell ellene, hanem rábírni a tőkés kormányt, hogy tegyen a dolgozókért. Ez a legtisztább opportunizmus és reformizmus. Ez a politika ideig-óráig hozhat eredményt, de becsapja, félrevezeti a dolgozókat, és minden tőkés reform árát végül a dolgozókkal fizettetik meg. Lenin erről így irt: “A marxizmus, amikor a munkáspártot neveli, a proletariátus élcsapatát neveli, amely a hatalmat meg tudja ragadni és az egész népet el tudja vezetni a szocializmushoz, tudja az új rendet irányítani és szervezni, valamennyi dolgozó és kizsákmányolt tanítója, vezetője és vezére tud lenni abban, hogy társadalmi életüket a burzsoázia nélkül és a burzsoázia ellenére berendezzék. Ezzel szemben a ma uralkodó opportunizmus a munkáspártból a jobban fizetett munkásoknak a tömegektől elszakadó képviselőit neveli ki, akik a kapitalizmus alatt tűrhetően “berendezkednek” és egy tál lencséért eladják elsőszülöttségi jogukat, azaz lemondanak arról a szerepről, hogy a nép forradalmi vezérei legyenek a burzsoázia ellen.”

Manapság azt látjuk, hogy a tőke, a pénz eluralkodott életünkben. Bankszámlánk van, amelyen keresztül tudják, hogy mire költjük a pénzünket. Mobiltelefont használunk, amin nyomon követhetik, kivel, miről, hol, mikor beszélünk. A nagy televíziók, általában a média manipulálja az embereket. Az embereket tudatosan elfordítják a politikától: ne törődj semmivel, csak vásárolj és négyévente egyszer szavazz valamelyik nagy tőkés pártra! Szükség van-e ma egyáltalán kommunista pártra, és ha igen, milyenre? Igen, szükség van! A párt olyan politikai szervezet, amelyet egy társadalmi osztály, vagy annak egy része érdekeinek politikai érvényesítése érdekében hoz létre. A kommunista párt a munkás, a dolgozó politikai érdekeit fejezi ki. Más párt nem képviseli a munkást. A politikai érdek olyan érdek, amelyet csak a hatalmon keresztül lehet érvényesíteni. Ettől függ az, hogy a törvény, az adórendelet például kinek jó, a munkásnak, vagy a tőkésnek. A szakszervezetek, a civilszervezetek sokat tehetnek a munkások érdekeiért, de ők nem, vagy csak kevéssé érintik a politikai érdekeiket. Szükség van kommunista pártra azért is, mert a Tesco pénztárosa vagy a kft-ben gürcölő munkás önmagától nehezen ismeri fel, hogy helyzete csak akkor lesz jobb, ha kiharcolja a magasabb bért, a tiszta munkaköpenyt, és a végén maga veszi kezébe saját sorsa eldöntését. A kommunista párt feladata, hogy elmagyarázza a munkásnak, miért rossz az ő helyzete, és mit kell tennie ellene. A kommunista párt feladata az is, hogy harcoljon a tőke ellen, példát mutasson, és harcra tanítsa a tömegeket. A tőkés sohasem fogja megosztani velünk a vagyonát, soha nem fog több jogot adni nekünk. Csak az a miénk, amit kiharcolunk magunknak. Jogos a kérdése, vajon mindenki megérti azonnal, hogy harcolni kell? Nem, nem értik meg. Marx és Lenin idején sem értették meg azonnal, és ma sincs ez másként. A kommunista párt éppen ezért hosszú ideig kis létszámú párt lesz, hiszen az embereknek nagyon hosszú tanuláson kell átmenniük. Az emberek fokozatosan szereznek élettapasztalatokat, kapnak pofonokat a tőkétől. S még akkor sem biztos, hogy belépnek a pártba. Ilyen helyzetben a pártnak harcoló pártnak kell lennie. Harcolni csak akkor vagyunk képesek, ha a párt tagjai fegyelmezettek, úgy, mint egy harcoló forradalmi hadsereg katonái. Harcolni csak akkor tudunk, ha a párt szervezete óramű pontossággal működik, ha a közösen megfogalmazott akarat mindenütt érvényesül. Utoljára, de nem utolsó sorban, akkor tudunk harcolni, ha eszmeileg fel vagyunk vértezve, ha tudjuk, hogy a tőkésosztály nem barátunk, hanem ellenfelünk. Ha tudjuk, hogy a tőke objektíve az emberiség pusztulását okozza, és ezért győznie kell a szocializmusnak. Lenin erről így ír: “Éppen azért, hogy egy meghatározott osztály tömegei megtanulhassák megérteni, mik az érdekeik, mi a helyzetük, megtanulhassák, milyen politikát folytassanak, éppen ezért szükség van azonnal és mindenáron, még ha kezdetben csak az osztály csekély hányadát alkotják is ezek az emberek. Hogy a tömegek szolgálatában álljon és a tömegek helyesen felfogott érdekeit fejezze ki, az élcsapatnak, a szervezetnek az egész tevékenységét a tömegek között kell végeznie, bevonva a munkába a tömegek legjobb erőit…”

Sokan kérdezik mostanság, hogy milyen eszközökkel fogunk harcolni, ha Magyarországon romlik a közhangulat, ha az emberek megelégelik a növekvő árakat és adókat, ha tömegessé válik az elégedetlenség? Kikkel működhetünk együtt és kikkel nem? Ezek új kérdések, amelyek nem kevés vitát gerjesztenek. Akkor tudjuk helyesen megválaszolni, ha világosan látjuk a stratégiai, azaz hosszú távú céljaink és a taktikai céljaink, azaz rövidtávú céljaink közötti összefüggést. A mi stratégiánk a tőkés rendszer legyőzése, a szocializmus megteremtése. Ma fő taktikai feladatunk az, hogy megakadályozzuk a kormány népellenes programjának megvalósítását. Az 1990-es évek elején taktikai feladatunk a tőkés rendszerváltás fékezése, a szocializmus értékeinek védelme volt. Az 1990-es évek második felében Magyarország NATO-tagságának megakadályozását tűztük ki taktikai célnak. A mostani évtized első éveiben a kórházak eladásának megfékezése volt taktikai feladatunk. A stratégiai célunk nem változott és nem fog változni. A taktikai céljaink - mint láttuk -időről időre változnak, a konkrét hazai és nemzetközi helyzettől függően. A kettő viszonyában a stratégia a döntő. Ezt kell mindig szem előtt tartani, és ehhez kell igazítani a rövid távú cselekedeteinket. Nem tűzhetünk ki olyan taktikai célt, amely megkérdőjelezné elkötelezettségünket a szocializmus iránt. Például: még taktikai alapon sem támogathatjuk a kórházak eladását vagy a tandíjak bevezetését. Semmilyen körülmények között sem támogathatjuk az imperialista háborúkat, legyen az Irakban, Afganisztánban vagy másutt. Ha ragaszkodunk a stratégiánkhoz, nem csúszhatunk félre a mindennapokban. A taktikához vannak eszközök, amelyek ugyancsak változnak. A Munkáspárt már eddig is sok módszert tanult meg. Megtanultunk részt venni a parlamenti és önkormányzati választásokon, népszavazást kezdeményezni, aláírást gyűjteni. Most már tudunk utcai sajtókonferenciákat, minigyüléseket szervezni. Fiataljaink tapasztaltak a szolidaritási rendezvényekben, a gyors reagálásban. Fő eszközünk ma a dolgozók ébresztése, felvilágosítása, mozgósítása, a tőke támadásai elleni fellépés. A holnapi új feladatokhoz is megtaláljuk a legjobb eszközöket. A stratégia és a taktika viszonya meghatározza azt is, hogy kivel működhetünk együtt. Stratégiai kérdésekben ma nincsenek szövetségeseink, mert rajtunk kívül egyetlen lényeges erő sem ellenzi a kapitalizmust. A taktikai célok elérése érdekében eddig is volt együttműködés más erőkkel, és a jövőben is lehet. Az 1990-es évek elején együttműködtünk az MSZP-vel abban a reményben, hogy fékezni tudjuk a kapitalizmus előrehaladását. 2004-ben, a kórházak eladása elleni népszavazás során elfogadtuk, hogy több polgári párt is arra bíztatja híveit, hogy írják alá. A libanoni, szíriai és palesztin nép melletti szolidaritási akciók során együtt kell és lehet menni azokkal a szervezetekkel is, amelyekkel más kérdésekben nem értünk egyet. A Gyurcsány-csomag végrehajtását sem tudhatta volna a Munkáspárt egyedül megakadályozni. Ez viszont felveti annak lehetőségét, hogy a legkülönbözőbb indíttatású szervezetek találják meg a taktikai együttműködés lehetőségét. Joszif Sztálin, akit a ma élők döntően, mint a Szovjetunió vezetőjét ismerik, az 1917-es forradalom előtt a kommunista párt egyik tehetséges szervezője volt. Sztálin nagyon világosan tudta megmagyarázni a marxizmus legbonyolultabb tételeit is az akkori munkásoknak. Ő így írt a stratégia és a taktika kérdéséről: „Míg a stratégiának az a célja, hogy, mondjuk, megnyerje a háborút a cárizmus, vagy a burzsoázia ellen, hogy végig vívja a harcot a cárizmussal vagy a burzsoáziával szemben, addig a taktika kevésbé lényeges célokat tűz ki maga elé, mert nem a maga egészében igyekszik a háborút megnyerni, hanem egyik vagy másik ütközetet, egyik vagy másik csatát, sikeresen végigvinni egyik vagy másik kampányt, egyik vagy másik akciót, mely bizonyos forradalmi perióduson belül az adott fellendülés vagy lanyhulás konkrét körülményeinek éppen megfelel. A taktika része a stratégiának, annak van alárendelve, azt szolgálja.”

Az egyik szélsőjobboldali szervezet vezetője így kiáltott az MTV megostromolt lépcsőjén: „Forradalom van!” Az állítólagos „forradalom” nevében aztán törtek-zúztak. De vajon forradalom zajlik-e a budapesti utcákon? A forradalom mindig és mindenütt arra irányul, hogy megváltoztassa a fennálló társadalmi viszonyokat. A forradalom célja nem az, hogy szétverjék az MTV-t, megrongálják a szovjet hősi emlékművet. A forradalom célja még csak nem is az, hogy csökkentsék az áfát, ne vezessenek be tandíjat. A forradalom célja a társadalmi viszonyok megváltoztatása. 1990 óta Magyarországon kapitalizmus van. A gyárak, a bankok, a föld a tőkések tulajdonában vannak. A politikai hatalom pedig a tőkésosztály kezében. Ez azt jelenti, hogy a tőkés pártok vannak többségben a parlamentben, a tőkések érdekében hozzák a törvényeket. A Gyurcsány-beszéd elleni megmozdulások nem jelentenek forradalmat. Azt jelentik, hogy az emberek nem engednek magukból bohócot csinálni. Azt jelentik, hogy nem lehet mindent elvenni a kisembertől, mert előbb vagy utóbb betelik a pohár. Az emberek többsége ezért ment ki az utcára. Ma egyetlen politikai erő se ment ki az utcára azért, hogy a kapitalizmust felszámolja Magyarországon. A történelem számtalan példát szolgáltat arra, hogy az emberek jogos elégedetlenségét sokféle célra ki lehet használni. A mi feladatunk az, hogy eligazodjunk az eseményekben, és segítsünk az embereknek a tájékozódásban. Marx így írt a forradalomról: “Életük társadalmi termelésében az emberek meghatározott, szükségszerű, saját akaratuktól független viszonyokba, termelési viszonyokba lépnek egymással, amelyek anyagi termelőerőik meghatározott fejlődési fokának felelnek meg. E termelési viszonyok összessége alkotja a társadalom gazdasági szerkezetét, azt a reális alapot, melyen egy jogi és politikai felépítmény emelkedik, s amelynek a társadalmi tudat meghatározott formái felelnek meg. Az anyagi élet termelési módja határozza meg általában az élet társadalmi, politikai és szellemi folyamatát. Nem az emberek tudata az, ami létüket, hanem megfordítva: társadalmi létük az, ami tudatukat meghatározza. A társadalom anyagi termelőerői, fejlődésük bizonyos fokán, ellentmondásba jutnak a meglevő termelési viszonyokkal, vagy - ami ennek csak jogi kifejezése - a tulajdonviszonyokkal, melyek között eddig mozogtak. Ezek a viszonyok a termelőerők fejlődésénekformáiból a termelőerők béklyóivá csapnak át. Ekkor a társadalmi forradalom korszaka következik be.

A kapitalizmusban a munkás és a tőkés kibékíthetetlen ellentétben vannak egymással. Ennek oka az, hogy saját érdekeiket csak egymás elleni küzdelemben érvényesíthetik. A tőkés érdeke a munkás kizsákmányolása. Ennek érdekében sok eszközt alkalmaz. Korlátozza politikai lehetőségeit, például nem engedi be a parlamentbe. Szellemileg, lélektanilag manipulálja, félrevezeti. Ha szükséges, erőszakot alkalmaz a munkás és szervezetei ellen. A munkás csak harcban képes az érdekeit érvényesíteni. Csak az az övé, amit kiharcol magának. A tőkés csak akkor ad béremelést, ha a munkás és munkásság erre rákényszeríti. Munkahelyét csak aktív érdekvédelmi harcban védheti meg. A kapitalizmust csak akkor tudja megváltoztatni, ha harcban legyőzi a tőkét. A munkásosztály harcának legfőbb szervezete a marxista-kommunista párt. Az ilyen pártok általában nem nagy létszámúak. Erejük abban van, hogy eszmeileg felkészültek, szervezetileg centralizáltak és tagjai tudatos fegyelmet vállalnak. A fegyelem tehát nem a szankcionálásra, büntetésre épül, hanem annak tudatos felismerésére, hogy harcolni csak fegyelmezetten lehet. Ezek az ismérvek alapvetően megkülönböztetik a pártot a munkásság más szervezeteitől, így a szakszervezetektől, civilszervezetektől. A Magyar Kommunista Munkáspárt ma fejlődésének ebben a szakaszában van. A 22. kongresszus fő feladata, hogy megteremtse egy fegyelmezett, szervezett, gyorsan reagáló politikai párt alapjait. Mao Ce-tung (1893-1976) a kínai forradalom legendás vezetője volt. A szocializmus éveiben nálunk keveset beszéltek róla, mivel a Szovjetunió és Kína között megromlott viszony miatt Kína és Mao Magyarországon is tabutémává vált. A mi pártunk, a Munkáspárt 1990 után ezen sokat változtatott, közelebb hozta a magyar kommunistákhoz Mao gondolatait, a kínai szocializmus értékeit. Mao erről így írt: „Ismételetlen emlékeztetni kell a pártfegyelem fő követelményeire, amelyek szerint: 1) a párttag alá van rendelve a pártszervezetnek; 2) a kisebbség alá van rendelve a többségnek; 3) az alsóbb fórumok alá vannak rendelve a felsőbbeknek; 4) az egész Párt alá van rendelve a Központi Bizottságnak. Aki megsérti a pártfegyelemnek ezeket a követelményeit, az a Párt egységét ássa alá. A tapasztalatok tanúsága szerint a pártfegyelem megsértésének egyes esetei azzal magyarázhatók, hogy sokan nem értik meg, mi is voltaképpen a pártfegyelem. A pártfegyelem olyan tudatos és rosszindulatú megsértői, mint például Csang Kuo-tao, sok párttagnak erre a tudatlanságára spekuláltak. Éppen ezért a párttagok között nevelőmunkát kellvégezni, meg kell nekik magyarázni a pártfegyelem lényegét, hogy a Párt minden tagja egyrészt saját maga tudatosan betartsa a pártfegyelmet, másrészt ellenőrizhesse a Párt vezetőit is, akikre a pártfegyelem betartása ugyancsak kötelező, nehogy megismétlődjék Csang Kuo-tao esete.