A tények önmagukért beszélnek: a szocializmusban könnyebb volt, és még boldogok is voltunk

Volt…

Többértelmű szó. Egyik – és fő – jelentése a múlt időt idézi, többnyire arra is szoktuk használni: „de szép volt, vagy de jó volt akkor!” Ez az írás is erről szól. Ma egy olyan országban élünk, ahol nem jó élni. Ma már mindenki tudja, érzi, hogy a múltban jobb, szebb, s könnyebb volt az élet, ha nem is minden területen. Mostanra érett be a rendszerváltásnak csúfolt dolog kudarca és összes disznósága. Mert lassan elmondhatjuk, hogy volt egy ország, ahol jó volt élni, ahol mi laktunk, és a miénk volt. Mert mindenkinek volt munkája, volt világhírű mezőgazdaságunk, iparunk. Az emberek túlnyomó többsége boldogan élt, volt létbiztonság, s az állam gondoskodott polgárairól, s nem azon van, hogy a maradék vagyonuktól is megfossza őket. Világhírű termékeink voltak, amelyeket a világ számos pontján használtak, vagy használnak a mai napig is. S azt mondják, ez magyar termék, vagy az volt.

Hol is van ez az ország, de lassan fel is lehet tenni úgy is e kérdést, hogy hol is volt?

Ahol 1990-ig többnyire normálisan működtek a dolgok? Ahol nem a hülyeség, a dilettantizmus, az ostobáság volt a fő jellemző. Akik a „legvidámabb” barakkban éltek? Akiket még a nyugati országok is bizony irigyeltek, ha nem is minden tekintetben? Nos ez volt Magyarország. A sok történelmi vihart megélt népnek az a 32 éve, amikor igazán fejlődött az ország, és előbbre tudtunk lépni. Hogy hogyan tudtunk ilyen mélyre süllyedni 18 év alatt? Jó kérdés. Mi történt ott? – kérdezik külhonban, és mi történik itt? – kérdezzük mi magyarok is. Szemünk láttára pusztították le ezt az országot másfél évtized alatt, s most akarják befejezni az ország teljes gyarmati sorba süllyesztését. Minekünk pedig egyre rosszabb a kedvünk, a hangulatunk, a közérzetünk. Amin nem is kell csodálkozni. Ki vagyunk szolgáltatva, s szomorúan vesszük tudomásul, hogy ami tegnap még volt, az ma már nincs, ami tegnap még termelt, azt mára eladták, akár jól működött, akár nem. S ami jó volt, arra is szemet vetett valaki, hogy elrontsa, átalakítsa, beépítse, vagy csak egyszerűen tönkretegye. Mert itt már – kevés kivétellel – nem az a cél, hogy szebb, jobb legyen, hanem éppen az ellenkezője. Persze szavakban rózsaszín a világ, de tettekben fekete…

S teljes elkeseredésünkben visszatér a múlt, a szép emlékek, fiatal(abb)ságunk, korunktól függően a 20–30–40 évvel ezelőtti dolgok. S az a szomorú, hogy már a múltunkat is el akarják venni a szellemi bitorlók, s azt hangoztatják, hogy a múlt (a volt) tévút, zsákutca volt. Mondják ezt azok, akik soha nem fognak – igaz, nem is akarnak –, és nem is tudnak olyan jövőt építeni nekünk, mint amilyen volt. Mert már azt se akarják, hogy a múltra emlékezzünk, teljes szellemi diktatúrában akarnak tartani bennünket. Még szerencse, hogy a múltat senki sem veheti el tőlünk. Persze, a múltban is voltak rossz dolgok, de azt az ember úgysem örökíti meg magában, mert mi, emberek csak a szépre szeretünk emlékezni. Azért próbáljuk meg visszaidézni a régi időket is, hogy mosolyodjunk el. Milyen is volt akkoriban az ország, az emberek, mi is.

Például emlékezzünk egy balatoni üdülésre, amire kedvezményesen mehetett a család a SZOT segítségével. Akkoriban még volt lemezgyár, vasgyár, konzervgyár, ruhagyár stb., stb. A Váci út volt az egyik nagy körzet, Csepel a másik. Józsefváros mélye és a Jászberényi út is sok-sok üzemet, gyárat rejtett el. Szóval balatoni üdülés. Beült a család abba az 1200-as kék színű Ladába, amire három évet kellett várni. S akinek volt pénze 78.000 forintot kiadni érte, mert sokaknak csak Trabant, Wartburg, Skoda jutott. Akkoriban a Lada volt a legjobb autó. S azt a 78 ezer Ft-ot, hogy kuporgatta össze a család. S micsoda öröm volt, amikor megjött az értesítés a Merkurtól, hogy megérkezett a kocsi! Megbízható és jó autó volt. Mi is volt a rendszáma? Ja, igen PL-89-83. Akkoriban még két betűből és négy számból álltak a rendszámok. Emlékszünk rá? De a Ladán is túlhaladott az idő. Húszévesen átrágta a rozsda, és a motor is kifutotta a kilométereit. El kellett vinni a roncstelepre, nehéz és fájó volt a búcsú. De a fényképeken örökké él. Akkor még fiatal volt „ő” is, mi is. A Balatonnál aztán mennyi élményben volt részünk. Már nem is emlékszünk tisztán, hogy hányszor voltunk ott, de minden évben jó időt fogtunk ki, szerencsére. Leghosszabb tartózkodásunk két hetes volt, teljes ellátással. Ma jó, ha az ember 4 napra el tud menni valahova, és ott már csak félpanziót kap. S a teljes ellátás mellett volt az embereknek pénzük arra, hogy vegyenek maguknak a parton egy lángost, egy fagylaltot, egy üdítőt, vagy egy korsó sört. Az árak pedig, ha mai fejjel visszagondolunk, el sem hisszük. Akkor még a forintnak volt váltópénze is, a fillér. A legnagyobb bankjegy 1983-ig az ötszáz forintos, utána az ezres lett. Papíron volt a százas, az ötvenes, a húsz, és a tízforintos is. Emlékszünk még, melyik papírpénzen ki volt? Érmékben 1, 2, 5, 10, majd 1982-től 20 forintos is volt. Volt 10, 20, 50 filléres. Akkoriban sok aprónk volt mindig. A fagyi 50 fillérbe került gombóconként, és akkor egy gombóc akkora volt, mint ma kettő. A lángos talán 1,20 volt, vagy 2 Ft. Apropó, egy kettesért már telefonálni lehetett. Emlékszem, jó kis esti program volt a telefonfülkéknél való sorbaállás. Régi szép idők. Két forintossal talán egy-két percig is lehetett beszélni, egy ötössel vagy tízessel az életét elmondhatta az ember. A fagyihoz még visszatérve: közkedvelt volt a LEO jégkrém is, fapálcikát adtak hozzá. Finom és tisztességes árfekvésű volt, hogy mennyi, ma már nem tudom. Hol van ma már? S át tudtunk menni Tihanyba, megnézni az apátságot, vagy Keszthelyre a Festetics kastélyt. A vonatok tiszták voltak, és nem ragadtak a kosztól, mint manapság. Mai szemmel nézve és ésszel felfogva ezek is mi voltunk? Igen. Akkoriban szocialista rendszer volt itten kis hazánkban. Ma már legalább tudjuk, hogy mihez viszonyítsunk. Egy olyan rendszer volt ez, amiről ma tücsköt, bogarat összehordanak olyan emberek, akik végül is ennek a rendszernek a „felszámolásából” gazdagodtak meg. Pedig 18 év alatt jóval több kár érte ezt a nemzetet, mint 40 év alatt összesen. Egy jó szóval össze lehet foglalni a két rendszer közti különbséget: a szocializmus épített, a kapitalizmus rombolt.

S mikor visszatérünk a mába, istenkém, hol van már a lemezgyár, a SZOT üdülő, meg a többi? Múltkoriban arra jártam, ahol annak idején üdültünk. Az egykori üdülő, az étteremmel együtt a földdel lett egyenlő. Sírni lett volna kedvem. Viszont a telefonfülke még mindig ott áll, igaz már rég nem az a készülék van benne, mint akkor, és „forgalma” is igencsak lecsökkenhetett. Hol vannak ma már azok a sárga és piros köztéri telefonkészülékek? Ahogy végigmentem a parti sétányokon, olyan volt, mint egy kísértetváros. Ott, ahol régen élet volt, esténként a part menti utakon emberek tolongtak, kisgyermekek sivítottak, nevetés, jókedv szállt az éterben, ma már alig van ember. Vendéglő vendéglő hátán állt, a kerthelyiségbe jó tánczene szólt, az emberek önfeledten táncoltak, ettek-ittak, jóízűen nevettek, vagy csak egyszerűen beszélgettek. Hová lett mindez? Észrevétlenül tovatűnt. Néhány vendéglő ugyan még most is áll itt, s egyre kilátástalanabbul néz a jövőbe. Mert már az sincs szinte. Az emberek egyre kisebb része engedheti meg magának, hogy beüljön egy étterembe. Akkoriban hosszabb volt a kiszolgálási idő, de észre sem vettük, olyan jól beszélgettünk közben. Zene már csak rádióból megy, szinte minden természetes eltűnt. Rémes látvány a kihalt partszakasz. Valahogy az élet tűnt el innét is. Ma már nem hirdetik a Balatont, lassan feledésbe is merül a magyar tenger. S ez szomorú. Valahogy igyekeznek tudatosan és módszeresen leépíteni, kiirtani mindent innen, ami szép és jó volt. S ha már a zenénél tartunk, micsoda zenék voltak akkoriban! Hazai és külföldi mezőnyből egyaránt. Akkor még volt idő kényelmesen, nyugodtan végighallgatni egy nagy- vagy egy kislemezt. Igen, azt a fekete nagy korongot, amin barázdák voltak, és két oldala volt. Mennyi fantasztikus jó (illetve kevésbé jót is) zenét préseltek rájuk. Mi meg hallgattuk őket, és táncoltunk is 1-1 olyan számra, amire táncolni is lehetett. S újra, meg újra megforgattuk a lemezt, vagy odébb raktuk a tűt, ha ismételni akartunk.

Akkor még gyakoriak voltak a házibulik, de voltak vállalati összejövetelek is szép számmal. Ezek nem arról szóltak, mint ma, hogy ki tud több alkoholt inni. Jó inni ittunk akkor is, s akkor is volt, aki többet ivott a kelleténél, azt hazakísértük, de nem ez volt a jellemző. Táncoltunk, nevettünk (tudtunk!), beszélgettünk az élet dolgairól, s ha szerencsénk volt, egy-egy ilyen bulin életünk párjával hozott össze a sors. Ha nem volt lemezjátszó, hát valaki hozta az orsós magnót. Ezek egyike-másika dögnehéz volt, de a jó hangulatért meg kellett szenvedni. Az ilyen kilométer hosszúságú szalagoknak volt egy olyan előnyük, hogy arra tetszés szerinti számokat lehetett rávenni, így a gyengébb dalokat mellőzni lehetett. Jó volt nézni, ahogy forognak a BASF, Polimer, Magneoton orsók. Később jött ennek az egyszerűbb változata, a kazettás magnó. Belegondolni is furcsa, hogy ma már egy ceruzaelemnyi eszközön tíz hanglemez teljes anyaga is elfér…

Aztán sok dolog oly kedves volt számunkra, hogy meg kellett örökítenünk. Fényképezőgép. Amit akkor fotóztunk, az ma már történelem, ha nem kincs. Lehet, hogy csak 24 vagy 36 „kockát” tudtunk velük lőni és nem a tízszeresét, mint manapság, de amikor jó egy hétnyi várakozás után kezünkbe vettük előbb a fekete-fehér, majd később a színes képeket, örültünk neki. Csak azon bosszankodtunk, ha egy-két kép nem sikerült. De boldogan, s összeülve mutogattuk egymásnak az egymásról készített képeket. A képek még most is megvannak valamelyik albumban, valamelyik szekrény mélyén. Mert a fotón is túlhaladt az idő, s a technika. Mert a mai az más. De szép volt megörökíteni velük a múltat, s mindazt, ami akkor életünk szerves része volt. Pl. a társadalmi munka, vagy a szocialista brigád mozgalom, vagy a kommunista szombat. Mára már csak szép emlékek. Amikor egy kisebb-nagyobb közösség azon munkálkodott, hogy valami szebb és jobb legyen. Talán mi is tagja voltunk az egyiknek. Mennyi minden épült így, az emberek kétkezi munkájuk, verejtékük nyomán, amit aztán később a 90-es években dobra vertek… Hány sportpálya, kisebb stadion, játszótér, park stb. létesült így. S mert nemcsak megépíteni kell valamit, hanem rendben tartani is, ezt is elvégezték az emberek, lehet, hogy mi is. Nem sajnáltuk rá az időt, mert akkor mintha több lett volna belőle. S ha jól dolgoztunk, munkánk megbecsülését különféle kitüntetésekkel honorálták. (Kiváló dolgozó, törzsgárda, szocialista brigád, kiváló újító stb.) Mert volt értelme a jól elvégzett munkának, s örültünk a szépnek, a jónak. Egyáltalán tudtunk örülni bárminek is. Micsoda öröm volt, ha gyermekünk megházasodott, ha új lakást kaptunk, ha megérkezett az új kocsi, ha bekötötték a telefont a lakásba (!), de az apró ajándékoknak is örültünk, pl. ha képeslapot kaptunk valamelyik családtagunktól, ahol az üdült. Az ünnepek az ünnepek voltak, s nem reklámokkal felhígított óriási „pénzszórási” lehetőségek.

Az ABC-ben, közértben nem lejárt szavatosságú, ki tudja milyen kétes eredetű áruk voltak, hanem minőségi magyar termékek. Lehet, hogy nem volt minden a legjobb, de nem kellett félni, hogy a felvágottól másnap a kórházban kötünk ki. Nem volt tartósítószerrel telenyomva minden, és az összetevők címsorában természetes dolgok voltak, nem olyanok, amiről azt se tudjuk mi az. Ja, és az árak szinte évekig ugyanannyiak voltak. 1 kg kenyér 3,60, kifli, zsemle 40 fillér, 1 liter tej 2,80 Ft stb. S milyen szépek voltak a fényreklámok sokasága szerte a városokban. Pl. a Csemege ABC-nél az A sárga, a B kék, a C piros színnel világított, és alatta a csemegekosár jele díszelgett. De ugyanúgy fényreklám hirdette az élelmiszerboltot, a cipőboltot, a Skálát, a totó-lottózókat, a postát, a Keravillt, a Szivárvány áruházakat, vagy bármi mást, pl. a gyógyszertárakat is. Ez utóbbiak lettek az egyetlen túlélők. Milyen szépek is voltak a városok a különféle színekben pompázó neonfényektől. A házak tetején is szép számmal álltak ilyenek, de ezek inkább csak forgalmasabb terek és utak mentén volt jellemző. A többség ma már nincs meg, de van néhány túlélő is, s az a néhány olykor világít is. Persze olyan „túlélők” is vannak, amik már régen nem világítanak, többnyire a neoncsövek is hiányoznak, vagy töröttek. De megtudhatjuk, hogy ott, akkor mi is volt. Mert a gyorsan változó világban már nincs se pénz, se idő arra, hogy a régi feliratot eltávolítsák a helyéről. Az új üzlet pedig ki tudja, meddig húzza. Meg azt se tudja senki, hogy a régi felirat alatt már hányadik vállalkozás áll, ami már nem az, mint amit a felirat hirdet. Ugyanúgy néhány háztetőről is ránk pillant a múlt egyre kevesebb maradéka. Ha annak idején fényképezőgéppel megörökítettünk egy-egy ilyet, az ma már kuriózumnak számít.

Tiszta városokra is emlékszem, olyan utcákra, terekre, amelyek tiszták voltak, napfényesek, és az utcaseprők hangyaszorgalommal végezték oly fontos munkájukat, de kefés járdaseprő gépek is voltak, amelyek nagy robajjal takarították el azt, ami nem az utcára való. De az emberek mentalítása is más volt talán. Nem egymás ellen voltak, hanem egymásért. S ha valakinek valami nem tetszett, mert szólni. A főváros is a fejlődés mintaképe volt akkoriban. Épült a metró, több műtárgy, út. A parkokban zöld volt a pázsit, s a virágok illata lengte be az adott helyet. A padok nem összetörve roskadtak a helyükön. A kutak, szökőkutak nem szárazon, elgazosodva álltak, hanem rendeltetésüket látták el. A városra büszkék voltunk, és jóleső büszkeséggel lehetett mutatni vidékinek, külföldinek egyaránt. Nem csak távolról festett egészen jól… A levegő minősége igazán talán sosem volt túl jó, de ez egy fővárosban talán megengedhető volt.

Aztán ott voltak a tömegközlekedési járművek. A sok sárga villamos, amelyek 1980-ig behálózták az egész várost. Régiek voltak, de Magyarországon a villamosok életkora mindig is magas volt. Sokáig még zárható ajtajaik sem voltak, ez a helyzet csak a 60-as évek közepétől kezdett el javulni. S milyen hidegek voltak télen, persze nem csak mi fáztunk, hanem a vezető is. Ha jól emlékszem, a villamosok utastéri fűtésére a 80-as évek elejéig várni kellett. Aztán folyamatosan fogyatkoztak a villamosvonalak, mert a metró kiépült terv szerint, úgy ahogy mondták és ígérték, s nem papíron, mint immár két évtizede nálunk… A járműparkot elnézve még most is szomorúsággal tölt el, hogy annak idején volt saját járműgyártásunk is. Ganz-MÁVAG, Ikarus, Rába. Mind a múlté. Hát nem tragikus? Évtizedeken keresztül gyártották a megbízható, ma is nagy számban üzemelő mozdonyokat, vasúti kocsikat, villamosokat, buszokat, teherautókat, motorokat stb. külföldre és belföldre egyaránt. Világhírűek voltak e magyar termékek, s ma már csak az utakon és a síneken futó példányok mutatják Magyarország egykori dicső múltját. S nem csak idehaza, hiszen e termékek százával mentek világszerte is. Mert mindent el kellett adni, tönkre kellett tenni, nehogy legyen valamink is, amivel kiállhatunk a világ porondjára. Az Ikarus húzta legtovább: 2003-ig kitartott. Ez egyébként olyan lépés, mintha a svédek a Volvót, a németek, pedig a Mercedes gyárat hagynák elpusztulni. S ha már a járműveknél tartottunk, tiszták voltak, az ember keze nem ragadt a fogantyúhoz, s nem idegesítették olyannal, amit egyébként amúgy is tudott. A jegyárak két évtizedig nem emelkedtek, aztán emelték csak, igaz akkor egyből duplájára, de utána négy évig ismét stabil volt. (Sárga volt a villamosjegy és 1 Ft-ba, míg a buszjegy kék volt, és 1,50-be  került 1966-1985-ig. Utána 1985-1989 között 2, ill. 3 Ft-ba kerültek.) Nem volt szó semmiféle színvonalemelésről, nem volt divatos „mottó” sem. Egyszerűen a régieket újabbakra cserélték. Valahol ez gyorsabb lefolyású volt, valahol lassúbb. S nem vettek, nem gyártottak olyan járműveket, amelyek egy konzervdobozhoz hasonlítanak, semmint utasszállításra alkalmas járműnek. Nem voltak összekarcolt ablakok, összefirkált falak. Mert az ifjúságot (illetve nem csak őket, mindenkit) az építésre tanították, nem a rombolásra, pusztításra. Persze, akiket nem hatottak meg a szép szavak, azokhoz kihívták a rendőrt, aki elvitte őket. Nem volt az, hogy nem foghatja meg a bűnözőt, mert annak személyiségi jogai vannak. Nem voltak illegális árusok sem, akik köztereken, aluljárókban ki tudja, milyen és honnan származó áruikat kínálják eladásra. S nem volt szemét, és lassan majd’ mindenütt általánossá váló vizeletszag sem. Egyszóval más volt minden. Volt egy szebb világ, s egy szebb ország. De lassan már tényleg csak emlékeinkben élnek ezek a dolgok, ha még élnek… De ezek olyan dolgok, amik nem feledhetőek, s lépten-nyomon elkísér bennünket, és elő-előjön innen-onnan. Mert volt egyszer egy volt. Ha minden nem is, de nagy része jó volt… Annak, aki ma is igényes lenne a szépre, a jóra, az építésre, és a normális dolgokra. Mert színesebb volt az a világ, sok tekintetben mindenképp. Volt értelme az életnek, a becsületes munkának, a tisztességnek, a becsületnek, az erkölcsnek. Tovatűnt mindez. Volt.

Jelszavunk: (Rendszer) Változást!

Mottónk: Mi gazdag Magyarországot és boldog népet akarunk!

Felhívás az emberekhez, a lakossághoz, mindenkihez!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Honfitársaim! Magyar Emberek! Kérem álljanak meg egy percre az örökös rohanásban, és hallgasson meg!

Meddig akarunk még ilyen keretek között élni?

Meddig akarunk még nyomorogni?

Meddig akarjuk még finanszírozni azt a hazug játékot, amelyet a parlamenti pártok „játszanak” velünk?

Meddig hiszünk még a hazug szólamoknak?

Meddig akarunk még szenvedni saját hazánkban?

A válasz egyszerű: ameddig hiszünk az uralmon/parlamentben lévő pártoknak! Csak addig! Nem hisszük, hogy ne akarnánk sorsunkat jobbra fordítani! Nem hisszük, hogy csak ennyi van ebben az országban, ennyi van a magyar emberekben! Nem! Ennél sokkal több van bennünk, csak elnyomják! Elnyomják azok, akik 4 évente szépet, kánaánt ígérnek, aztán semmit sem tesznek, csak sanyargatják, elnyomják ezt a népet! Ne legyenek illúzióink! A jelenlegi rendszer keretein belül nekünk, kisembereknek, dolgozóknak sosem lesz jobb! Csak a gazdagoknak lesz jobb, míg azok tovább gazdagodnak, a nagy többség tovább szegényedik.

(Közel) Negyedszázada történt a rendszerváltásnak vagy az annak nevezett valami. Mi inkább országlopásnak mondanánk. Elhitették velünk, hogy jobb lesz, mint a szocializmusban volt, nem így lett! 2004-ben beléptünk az EU-ba, elhitették velünk, hogy jobb lesz! Nos, ez sem így lett! 1990 előtt ez egy gazdag ország volt, tele kincsekkel, tele gyárakkal, teli mezőgazdasági üzemekkel, és teli, többségében boldog magyar emberrel, akik tudtak az ötről a hatra jutni. Jóllehet, voltak hibák, elmaradottságok, de láthatjuk, hogy attól, hogy a pizzát házhoz szállítatjuk vagy hogy a legújabb érintőképernyős mobiltelefont nyomkodjuk, nem jobb a sorsunk! Nem! Mert nincs munkánk, nincs létbiztonságunk, és teljesen kiszámíthatatlan a jövőnk! Ugyebár régen ez nem így volt!

Ma fiatalok, középkorúak százai mennek külföldre egy jobb élet reményében, vagy azért, hogy meg tudjanak élni! S ezt a mindenkori kormányzat hol nyíltan, hol burkoltan, de támogatja! Ez maga a nyílt hazaárulás, és Önök még mindig ezeknek akarnak hinni a továbbiakban is? 1990 régen volt, azóta csak átverték, átverik a Magyar népet, de csak addig, amíg mi hagyjuk és hiszünk nekik!

A saját sorsunkat mi választjuk meg! Nem kell beletörődni, ami jelenleg folyik. Tudjuk, nagyon sokaknak elege van már abból, ami itt megy. Tény, hogy a rendszerváltás óta már mindegyik pártot kipróbálta a Magyar nép, de mindegyiktől csak a pofonokat kapta, miközben szabályosan és törvényesen lerabolták ezt az országot, és kiárusították a nyugatnak!

Az állami vagyont gyakorlatilag felélték a pártok, s most már azért sarcolják a lakosságot, mert már nincs mit privatizálni, eladni, noha makacsul próbálkoznak még mindig, hogy kevesebb kórház, kevesebb iskola legyen. Ezt saját bőrükön is tapasztalhatják. A kormány fennen hirdeti magáról, hogy nemzeti, csak nem teszi hozzá, melyik nemzetet képviseli, mert hogy nem ezt az országét, az biztos. Ma már tudjuk, és bizton állíthatjuk, hogyha egy országnak nincs saját ipara, nincs saját termelése, akkor mitől következne be gazdasági növekedés? Nem következhet be, és nem is következik, ez törvényszerű.

Az, hogy a külföldi érdekeltségű összeszerelő üzemek itt vannak, az nem nekünk hoz hasznot, hanem annak az országnak, amelyik idetelepítette. S addig marad itt, amíg jó neki, ameddig van adókedvezménye, addig használja a magyar munkaerőt, aztán ha úgy érzi máshol olcsóbb a termelés, fogja magát, és átköltözik abba az országba. Ennyi!

A kapitalizmusban a profit, a pénz a lényeg, s nem az ember! Pláne nem a magyar ember, s ez szomorú. Az ember itt huszadrangú, még az állatokat is előrébb sorolják! A kapitalizmus járhatatlan út, mert kapzsiságával, pénzéhségével önönmagát rombolja le, s mindent maga alá temet. Ezt a rendszert legcélszerűbb egy olyan almához vagy gyümölcshöz hasonlítani, amely kívülről szép, de belül már rothadt. Mintahogy a valóságban is így van: a csillogás mögött ott a nyomor, a mélyszegénység. S sajnos egyre többen kerülnek ebbe a nemkívánatos állapotba.

„Senkit sem hagyunk az út szélén.” Ismerős mondat, igaz? Ha igen, akkor én kiegészíteném avval, hogy „de nem is segítünk senkin!” Nyílván észrevették azt is, hogy itt mindenkit támogatni akarnak a magyar ember kivételével, de a magyar ember pénzéből. A magyart, azt megfojtják, megölik. Persze nem erőszakkal, hanem különböző „kormányprogramokkal”, ilyen adóval, olyan adóval, ilyen illetékkel, olyan illetékkel stb. Az állatokat nem lehet bántani, azokat óvni, védeni kell. Az embert nem? Azokat nem kell védeni, megóvni, aki a társadalom hajtóereje, motorja? A dolgozó ember? Azt nem. Az dögöljön meg!

Belegondoltak már abba, hogy az ország vagyonának a tíz, de lehet, hogy már egyre több százaléka is mindössze néhány száz ember kezében van? Csányik, Demjánok, Várszegik, Leisztingerek, stb… Nem a név a fontos. Vajon hogy szerezhettek ilyen töméntelen vagyonra szert? Elképzelhetetlen, de hogy tisztességes munkával nem, az biztos. S belegondoltak abba, hogyha ezektől a gazdagoktól elvennék a vagyonuk, pénzük 99%-át, még akkor is milliárdosok maradnának? Bizony, ez így van! Csak példaképp, hogy lássuk is ezt! Ma a legvagyonosabb embernek van 150 Mrd forintnyi magánvagyona. A 150-nek az 1%-a 1,5, tehát ha a 99%-át elvennénk tőlük, még akkor is dúsgazdagok maradnának. Azt most ne firtassuk, hogy ezekből a pénzekből mi mindent meg lehetne csinálni az országban. Ezt a képzeletükre bízom!

A közbiztonság is romokban hever, ma már bőséges híranyagok szólnak arról, hogy vidéken miként terrorizálják, lopják meg, rabolják ki a magyar embereket, az agyontámogatott kisebbségiek. Jól tudjuk, a munkanélküliség és nyomor a bűnözés melegágya. S itt most nem rasszizmusról van szó, hanem arról, hogy a rendőrség nem védi meg az állampolgárait! Bezzeg amikor száz ember összegyűlik valahol, mondjuk, hogy hangot adjon véleményének, rögtön kijönnek a kommandós egységek. Saját népükre előszeretettel támadnak rá, miközben jogosítvány hiányában nem mernek fellépni a valódi bűnözők ellen. S derék politikusaink ezt ölbe tett karral nézik és elfogadják.

Vannak olyan nézetek is, miszerint vissza kéne állítani a csendőrséget, hogy azok tartsanak rendet, elsősorban vidéken. Nos, nem csendőrség kell ide, hanem jogosítvány a rendőröknek, hogy fellépjenek a bűnözőkkel szemben, s ne nekik kelljen megalázkodniuk, hogy el merték kapni őket! Jó példa erre, hogyha egy magyar honfitársunkat megkárosítanak, akkor már nem is fordulnak a rendőrséghez, mert többnyire úgysem történik semmi! De ha a magyar ember meg akarja védeni a tulajdonát, és ez sikerül is neki, akkor kit visznek el? A magyar embert, mert saját tulajdonát védeni akarta? Áldott demokrácia! Elgondolkodtak azon, hogy milyen világban élünk? A sok rosszon kívül egy velejéig szennyes és rohadtban! Ezt sikerült a rendszerváltó pártoknak kialakítaniuk, semmi mást.

Higgyék el, akik ma a Fidesz, az MSZP vagy a többi már nem létező vagy létező rendszerváltó párt soraiban ülnek, azok felosztották annak idején maguk között a hatalmat. Elhitették, hogy ez és ez a rosszfiú, ez és ez a jó. De valójában mindegyik csak abban érdekelt, hogy kifossza az országot és annak lakosságát –azaz minket-, és hogy teletömje saját maga és (nyugati) haverjainak zsebeit. Egy elv vezérelte őket, mely szerint vedd el a néptől a múltját, és azt teszel vele, amit akarsz! Ezt  egy Charles Maurice de Talleyrand nevezetű úriember mondta 1809-ben. Napóleon szárnysegédje volt amúgy.

Agyongyalázták, agyongyalázzák a szocializmust még ma is, sőt olyannyira, hogy minden evvel kapcsolatos dolgot is be akarnak tiltani a Nagy Demokraták a demokrácia jegyében. De könyörgöm, amit megéltünk, azt nem vehetik el tőlünk! Nem vehetik el tőlünk, akik akkor éltünk, dolgoztunk és boldogultunk. Nem vehetik el emlékeinket, amiket szívünkben, a tudatunkban hordozunk, s amelyek ma már egyre halványulnak. De azért tudjuk, hogy anno boldogabbak voltunk, legalábbis a nagy többség. Persze ma már el sem akarjuk hinni, hogy 25-30 évvel ezelőtt bizony jól és boldogan éltünk. Ma már ezt mondogatjuk erre (is): „Talán igaz sem volt!” Pedig igaz volt.

1990-ig Magyarországon szocializmus volt, amit neves egyszerűséggel ma már csak Kádár-korszakként emlegetünk. Kádár János ma már rég nincsen köztünk, de szelleme és alkotásai mai is köztünk vannak, és egyre elevenebben, akárhogyan is akarják kiirtani a fejekből. Kádár János 1988-ig vezette az országot, s ma az emberek a 3. legnagyobb magyarként, magyar államférfiként tartják számon őt. Olyasvalaki volt, aki TETT ezért a hazáért. TETT, csupa nagybetűvel. Épített, alkotott, s bölcsen tudta, munkások, dolgozók és a parasztság nélkül nincs élet, se jövő!

Manapság persze sikk szidni a szocializmus éveit, mert közel negyedszázada mást se hallani, hogy így kommunisták, meg úgy kommunisták, stb. Mindezt persze azok állítják  (az 1990 óta hatalmon lévők), akik nyomorba taszították ezt az országot a népével együtt, s akik sose fognak – és nem is akarnak – olyan világot teremteni, mint amilyen itt 32 évig volt. De most őszintén tegyük a kezünket a szívünkre, és gondolkozzunk el, hogy miért is szidják a kommunistákat, azt a rendszert, amelyben boldogok voltunk?

Mert egy virágzó országot teremtettek élhető feltételekkel?

Mert volt tisztességes munka, az emberek előtt jövőkép?

Mert volt nemzeti identitásunk, részben világhírű iparunk, mezőgazdaságunk?

Mert volt kultúránk, hazaszeretetünk?

Vagy csak azért, mert negyedszázada ezt sulykolják belénk?

Lehet dönteni!

Azonban ne feledkezzünk meg egy lényeges momentumról: A kapitalizmus minden hibájára, minden hibájáért a kommunistákat és a zsidókat teszik felelőssé! No meg az előző kormányt. Így van, nem igaz?

Most lehet azzal pedálozni, hogy anno kölcsönöket vettek fel, és a teljes foglalkoztatottság sok esetben házon belüli munkanélküliséget takart. Egyiket sem tagadjuk. De! 1989-90 fordulóján még emlékszem arra, hogy a mellüket veregetve kiáltozták azt a rendszerváltók, hogyha itt nem lett volna szocializmus, akkor már Ausztria szintjén állnánk (1989-90-ben!).

1990 óta nincs szocializmus, s nemhogy Ausztria szintjén nem állunk, hanem régi önmagunk sötét árnyai vagyunk! S valahol megvert ország sereghajtójaként hátul kullogunk. Csak halálozásban, az öngyilkosságok számában és pesszimizmusban vagyunk elsők! Kétes dicsőség, mondhatom! Na, ezt adta a kapitalizmus, a rendszerváltás, és a tőkés pártok a Magyaroknak. Kölcsönöket pedig azóta is vettek fel, csak anno azokat lakásépítésre, metróépítésre, az ország építésére használták, manapság meg az urak használják arra, hogy a 4 éves luxusautójukat újra cseréljék. A kölcsönök összege ma már többszöröse, mint ami 1989 végén volt.

	1990	2006	2012
Államadósság (milliárd dollárban)	15	50	135
Állami vagyonok értéke (milliárd dollárban)	160	25	15

No de akkor volt iparunk, mezőgazdaságunk! Ma nincsen. A házon belüli munkanélküliség pedig ma is létezik, elég, ha példaként a BKK-t, a BKV-t, a MÁV-ot említem, de akár említhetném a minisztériumokat, önkormányzatokat is. S azokat a haverokat, akiket ide nem tudtak elhelyezni, azok civil szervezetek álarcai mögé bújva kapnak állami pénzeket. Lásd Zuschlag János példáját. Ki van ez találva, higgyék el!

Szóval nem célszerű párhuzamokat vonni a dolgokkal, az eltelt idő függvényében meg pláne nem. Felhoznak még két témát általában ebben az új rendszerben: 1956-ot és azt, hogy Magyarországon nem demokrácia volt a kádári évek alatt, hanem diktatúra. 1956 régen volt, ma már nem ezzel kéne foglalkozni. Történt ami megtörtént, mindenki úgy ítéli meg, ahogy. Visszacsinálni nem lehet, annak tükrében pedig nem is érdemes, hogy utána jólét jött. Diktatúra: Magyarország a legvidámabb barakk volt, és ezt a jelzőt nem véletlenül kapta hazánk!

A Kádár-rendszerben volt demokrácia, csak többpártrendszer nem volt! Nem ugyanaz!

Ma már úgy van demokrácia, hogy sehogy. A saját otthonunkban még talán, de másutt, aligha. Ma már nem lehet büntetlenül dobálózni sem tojással, sem paradicsommal a nekünk nem tetszőket. Véleményünkre nem kíváncsiak, s ma már tüntetni sem érdemes, mert minek? 2006 óta tudjuk, hogy „majd elfáradunk, és hazamegyünk”. Ha mégsem, akkor jön a rendőrségi kommandó. A valós élet, a valós világ és a politikai elit között a valóság végképp elszakadt.

Tulajdonképpen belegondoltak abba, hogy ez a szép, kenetteljes szó, demokrácia valójában mit is takar? Nos, a demokrácia is valahol diktatúra. Hiszen ha belegondolunk, akiket megszavazunk, megszavaztunk négyévente, és a legtöbb szavazatot nyerte, nos az uralkodott. 2/3-ad nélkül is koalíciót kötve véghezvittek mindent, amit akartak. Hozhattak akármilyen törvényeket, ha akarták, megszavazták. S senki sem tudott ez ellen tenni. Sem az ellenzék, sem a köztársasági elnök, a nép meg pláne nem. Tehát ezt a fajta demokráciát is nyugodtan nevezhetjük diktatúrának, csak ez a diktatúra rövidebb ideig, 4 évig tart, aztán más folytatja/folytatta általában. Csak a nevek változtak, a lényeg nem. S egy ilyen 4 éves ciklus alatt is mekkora rombolást lehet véghezvinni, azt láttuk, és látjuk ma is.

Ma mindennapjainkat a félelem járja át: a bűnözéstől, a munkanélküliségtől, a kilakoltatástól, a hitelcsapdától, a jövőtől félünk. Kádár idején nem volt ilyen. A rendőrség elkapta a bűnözőket, nem téve különbséget köztük a bőrszínük alapján. Munkanélküliség nem volt, s mivel volt munka, és a munkának becsülete, így nem volt kilátástalan az élet, a jövő. A hitelek pedig kedvező kamatozású állami hitelek voltak, s nem naponta változó, egyre növekvő összegű.

A fiatalok tudtak gyermekeket vállalni, s vállaltak is. A lakosság életkörülményei pedig évről évre javultak. Pont úgy, ahogy ma évről évre romlanak.

Megvalósult dolgok a szocialista rendszerben, a teljesség igénye nélkül:

·  2 millió lakás épült, többnyire panel technológiával, de elérhető áron.

·  Az életszínvonal (reáljövedelem) 20 év alatt 111 %-kal nőtt, növekedett a háztartási gépesítettség foka, a gépkocsiállomány és a tartós fogyasztási cikkek aránya is.

·  (Nagy hangsúlyt fektettek az iskolák, szakmunkásképző helyek létesítésére, korszerűsítésére).

·  Magas szintű volt a szociálpolitika (családi pótlék, gyes, ingyenes óvodai-bölcsődei ellátás, jutányos iskolai és munkahelyi étkeztetés, kedvezményes vállalati üdültetés, szociális segélyek, támogatások, öregségi nyugdíj: nőknél 55, férfiaknál 60 év (!))

·  Volt iparunk. Csak néhány híres ipari üzemünk: Visontai hőerőmű, Paksi atomerőmű, Dunai Vasmű, Lenin Kohászati Üzemek Miskolcon, Ózdi Kohászati Üzemek, Almásfüzitői Timföldgyár, Láng Gépgyár, Ganz-MÁVAG, Ikarus, Rába, Május 1. Ruhagyár, Tungsram, Taurus, Graboplast, Videoton, Orion, Lehel, Hajdú stb., stb. S ezek az ország minden területén voltak, nemcsak Budapest és környékére koncentrálódva. Ezek nagyobb része sikeres export-importkivitelező volt.

·  Híres tsz-ek voltak. A nyolcvanas évek első felében gabonatermelésben, Ausztráliával, az USÁ-val, Dániával, és Kanadával, míg hústermelésben Dániával és Hollandiával vezettük a rangsort! Pápai húsgyár, Nagykőrösi konzervgyár, Zalahús, cukorfeldolgozó üzemek, Bábolnai Tsz, csak néhány neves mezőgazdasági gyár, illetve tsz.

·  Fontosnak tartották a magyar kultúra megőrzését, terjesztését, és támogatását. Nagy hangsúlyt fektettek a sportra, a színházra, a művelődésre. Szinte minden településen volt művelődési vagy közösségi ház, könyvtár. Vidéken is ugyanúgy meg lehetett élni, mint a fővárosban. A vidéki városok többségében is voltak gyárak, üzemek, tsz-ek, illetve sorra a legtöbben új városközpontot, sétálóutcákat, szállodákat, fürdőket, közösségi tereket alakítottak ki.

·  Ingyenes volt a kórház, iskola, felsőoktatás, és még sok minden más. Támogatták a fiatalokat, a lakásépítéseket kedvezményes OTP és vállalati kölcsönök folyósításával.

·  Volt anyagi, erkölcsi, társadalmi elismerés. Érdemes volt élni, jól dolgozni.

·  Budapesten felépítették a háborúban lerombolt mind a 7 hidat. A fővárosban 27 km-nyi metróvonal is épült, ezenkívül megújult a földalatti, a fogaskerekű vasút. Minden közlekedési ágazatban megújították a járműparkot, amelyek többségét a mai napig használják. Így megújult a vasút, a Volán, és a vidéki (és fővárosi) közlekedési cégek járműparkja is.

·  A fővárosban felépült többek között a Sugár üzletközpont, a Budapest Sportcsarnok, a Népstadion, a kongresszusi központ, Komjádi uszoda, a Skála áruházak, amik a maguk idejében modernek és korszakalkotók voltak, a Hilton, az Átrium-Hyatt, a Forum, a Novotel, és a Duna Intercontinental szállodák, a BNV, a Domus áruház, több alul-, és felüljáró. Közúti csomópontok. Ferihegyi reptér…

·  396 km-nyi autópálya épült. Az utak és vasúti pályák karbantartására több pénz jutott.

A fejlődést és az elvégzett munka sikerét pedig a nép aratta le, azaz mi, magyarok! S ezeket a dolgokat – amelyek egy része ma is megvan – letagadni nem lehet. Olyan pedig nincs, hogy egyfelől elismerjük, hogy a szocializmus mennyit tett hazánkért, ugyanakkor szidjuk is. A kettő ellentmond egymásnak. A hatalmon lévők ezeket az éveket átkosnak nevezik. Ha az volt az átkos, akkor ma mi van? Átkos a tizediken! De nevezhetjük demokratikus diktatúrának is azt, amiben ma élünk.

A szocialista rendszerek nem voltak olyan rosszak, mint ahogyan azt ma próbálják belénk sulykolni. Bizonyítja ezt az, miszerint a volt szocialista országokban – így Magyarországon is – pár éve felmérést végeztek a lakosság körében erről. Az esetek többségében – hazánkban is – a válaszadók 40-52 %-a azt mondta, hogy jobb volt a szocialista rendszer, mint a jelenlegi. Okként pedig a teljes foglalkoztatottságot, a lét- és vagyonbiztonságot, és a békére való törekvés politikáját jelölték meg.

Elgondolkodtató az a tény is, hogy a kommunista pártok egyre több országban jutnak be a Parlamentbe, mégpedig úgy, hogy az emberek rájuk szavaznak (Pl. Csehország, Szlovákia). De olyan országokban is bejutottak, ahol sosem volt szocializmus (Görögország). Itt van tehát az ideje, hogy Magyarországon is érvényre és hatalomra juttassuk az ország és a lakosság érdekeit valóságosan képviselő pártot, a Munkáspártot!

Egy biztos, régen több embernek volt jó, kevésnek rossz, ma pont fordítva van: több embernek rossz, s kevésnek jó. Jó ez nekünk? Ugye nem? Kérdezhetik, hogy mi a megoldás, s hogy van-e még megoldás? Van-e kiút ebből a káoszból és fertőből, amiben ma élünk? Nos, van! Örömmel közölhetem Önökkel, hogy Kádár János szellemisége, pártja ma is él! A neve: Munkáspárt! Mi vagyunk  Kádár János szellemiségének és munkájának, illetve emlékének jogos örökösei, folytatói. S nem az MSZP, mint ahogyan azt sokan hiszik!

A MSZP egy ügyes névváltoztatással csak a régi MSZMP vagyonát örökölte, de valójában teljes mértékben nyugatbarát, tőkés politikát folytat, ezt be is bizonyította 12 évig tartó, különböző kormányzati ciklusaiban. S egyvalamit lopott még el: a vörös színt. Jó, ha tudják, de az MSZP (szövetségben az SZDSZ-szel) verte nagydobra a legnagyobb részt az állami vagyonból! Mi, munkáspártiak mindig is a kisemberek, a munkások, dolgozók pártján álltunk. Mert munkások most is vannak: a villanyszerelő, a pék, a buszsofőr, a Tesco-pénztáros, avagy az árufeltöltő, de még a nővérke a kórházban is munkás, s a sort hosszan lehetnek folytatni. Persze ma már a munkás helyett a dolgozó, a munkavállaló név a trendi, de a lényegen ez nem változtat.

Meg lehet nézni politikai felfogásunkat, szemléletünket mától egészen vissza megalakulásunkig: mi sosem fordítottunk köpönyeget, mi ma is azt mondjuk, mint negyedszázaddal ezelőtt. A múltból, a hibákból tanultunk, és nem a múltat akarjuk visszahozni! Ezt fontos hangsúlyozni. Mi újra egy gazdag, virágzó országot szeretnénk, amelyben boldogan élnek az emberek, s saját gazdaságunkat újból kiépítve feltárhatjuk a magyar emberekben szunnyadó erőt, tettvágyat s tehetséget.

A válságot megszorításokkal nem lehet leküzdeni, ez az út nem vezet máshová, csak még mélyebb nyomorba. Ma már láthatjuk, sem a vadkapitalizmus – ami kiépült hazánkban –, sem az EU-csatlakozás nem hozta meg azt a jólétet és társadalmi, gazdasági felemelkedést, amelyre oly régóta várunk és várunk és várunk… Az EU minket nem szövetségesként kezel, hanem mint gyarmatot. A nyugat sohasem barát, csak barátkozó jellegű, valójában egy alattomos és nagyon veszélyes fenevad. A 80-as évek végén a nyugatnak gyarmat, új piacok kellettek, s sikerült is megszereznie, ma sem kezel minket másképpen.

Az országos termelőeszközök feladásával és privatizálásával pedig teljesen kiszolgáltatottak lettünk. Ma a kormányok és politikusok csak bábok és persze hazaárulók is, hiszen nem saját hazájukat képviselik, hanem az EU-t és az IMF-et. Rajtunk semmiféle hitel nem segít. Ma a bankok és multik korlátlanul és büntetlenül vihetik ki és viszik is a forintmilliárdokat az országból, s tehetik, mert a mindenkori kormány őket támogatja!

Csak álljon itt egy rövid kimutatás arról, mennyi pénzt is vittek ki a bankok és a multik az országból 2010 és 2011-ben:

Ennek egyszer s mindenkorra véget kell vetni! De hogyan? – kérdezhetik Önök.

Nos, nem lesz egyszerű, de nem is lehetetlen. Egyik hatalmon/parlamentben lévő pártnak sem szabad hinni többé! Mindegyik bebizonyította alkalmatlanságát, és az, hogy ellenzékben mit mondanak, semmit sem jelent, mint kiderült. Ha elegük van ebből a kizsákmányoló, hazug, torz, korcs rendszerből, akkor jöjjenek a Munkáspárthoz! Jövőbeli elképzeléseinket füzeteinkben és az interneten is elolvashatják. Mi egy új közösségi társadalmat szeretnénk létrehozni, szemben a többi párt éppen aktuális, választásokhoz közeledvén hamis, hazug elképzeléseivel szemben. S tudjuk, meg tudjuk csinálni! Önökkel, magyar emberekkel együtt! Magyarországért, a hazánkért!

Mert ma ez az ország ott tart, mint 1945-ben: le van rombolva és ki van fosztva. Ma már nem kellenek koncentrációs táborok, ma már paragrafusokkal, törvényekkel is lehet ölni, nem is akárhogyan! Elég ha annyit említek, hogy pl. kórházak bezárásával… Nem a trianoni meg a Horthy-kultusz feltámasztásában kell gondolkodni, mert vannak ilyen nézetek is. A történelemből tudjuk, hogy a Horthy-rendszer mit tett hazánkkal. Nagyon súlyos hiba és bűn egy olyan rendszer előnyeit és egy olyan ember pozitív tulajdonságait hangoztatni, akinek nevéhez csak bűnök és áldozatok tapadnak.

Nem véletlen, hogy azokra az esztendőkre a még ma élők sem szívesen emlékeznek vissza. Horthy idejében a 3 millió koldus országa voltunk. Horthy, majd Szálasi pribékjei, nyilasai pedig nemcsak a kommunistákat üldözték és végezték ki, hanem a tisztességes emberek egy részét is, s minden olyan elemet, amely ellen mert szegülni. A Horthy-rendszer volt az, amely nyíltan állást foglalt a fasizmus mellett, amely zsidótörvényeket hozott, és amely bevitte országunkat a II. világháborúba.

A végeredmény ismert: hazánkat porig rombolták, tetemes veszteségeket szenvedett a nemzet, mind anyagi, mint emberi értelemben. Mindent elölről kellett kezdeni. Sajnos most is hasonló helyzetben vagyunk. Tényleg meg akarjuk várni ismét a teljes pusztulást, mert abba az irányba haladunk.

Az, hogy ki miben és ki kinek hisz, az természetesen mindenki magán- és szívügye. Mi, munkáspártiak most csak felhívjuk a figyelmet arra, amit már évek óta hallani akarnak. Mi most a magyar embereket, a családokat és a magyar hazát akarjuk megmenteni. Eldönthetik, hogy velünk tartanak-e vagy sem. Természetesen lehet szavazni az eddigi pártok bármelyikére is, de aki azt hiszi, hogy attól változni fog bármi is, az téved. De ha rájuk szavaz, és utána nem történik érdemleges változás, csak saját magát hibáztassa, hogy megint bedőlt a hazug szólamoknak (s bekapta a birkacucliztatót). Utána magának panaszkodjon, hogy sorsa még rosszabb lett! Mert jobb nem lesz, akármit is ígérnek.

Fontos és figyelembe kell venni nekünk és Önöknek is, hogy a tőkés pártok mindent meg fognak tenni a lejáratásunkra és ellehetetlenítésünkre, pont azért, mert tudják, igazat mondunk. S félnek a változástól, mert tudják, akkor keményen el lesznek számoltatva azok, aki a rendszerváltásban részt vettek, és azt véghez is vitték, külön kiemelve azokat, akik az országot ellopták, illetve a nyugati tőke kezére játszották át. Félnek, mert ez nem olyan elszámoltatás lesz, mint amilyen a Fideszé volt, ahol csak az álláshalmozó porondmesterek váltották egymást.

Tehát ne higgyünk a tőkés pártoknak, egyiknek sem! Saját magunk, gyermekeink és unokáink, illetve az ország jövője érdekében. Ezeknek a pártoknak volt 25 évük arra, hogy bizonyíthassanak, bizonyítottak is – csak éppen negatívan. Eljátszották az emberek, a magyar nép bizalmát, s aki továbbra is hisz nekik, az megérdemli rossz sorsát. Tehát lehet választani: új rendszer, új alapokon, közösségi társadalom, avagy EU-s áldemokráciás nyomor.

Most lehet mondani, hogy a Munkáspárt kis párt, s nem jut be a parlamentbe. Persze, de minden pártot az emberek tesznek naggyá! Lehet csatlakozni hozzánk, mert mi tenni akarunk a honért és magyar emberekért, s nemcsak szóban, mint a többi párt. Minden párt elindult valahonnét, s ne felejtsék el: a leghosszabb út is egy lépéssel kezdődik!

Nem szabad hinni, sem a jobboldali, sem a baloldali médiának, pártoknak, mert azok csak az uszítást, a demagóg hülyeségeiket próbálják az emberekre ráerőltetni! Azt magyarázzák be az embereknek, hogy csak a két nagy párt létezik: Fidesz és MSZP, más nem!!

Lehet választani a rossz és a még rosszabb között! Jó nincs? A magyar ember jót nem érdemel? Válasszunk addig e két párt közül, míg Magyarországot végképp tönkreteszik?  Nem! Válasszuk a közösségi társadalmat!  A fejlődést, a nép békéjét és rendjét! A Munkáspártot! Itt van tehát az ideje, hogy Magyarországon is érvényre és hatalomra juttassuk az ország és a lakosság érdekeit valóságosan képviselő pártot, a Munkáspártot!

Írta és szerkesztette: Jakabfi Zsolt

A 60, 70, 80-as évek nagy igazságai közül néhány:

Mi még csapból ittuk a vizet, azt se tudtuk, mi az a ásványvíz. A Szobi szörp pedig egyenesen isteni volt.

Mi nem unatkoztunk, ha volt rá alkalom, kimentünk játszani. Egész nap kinn voltunk, hogy hol, az a mi titkunk marad. Nem volt mobil, nem volt semmi. Estére otthon voltunk, és kész!

Ha elestünk, eltört valamelyik végtagunk, kék-zöld foltjaink lettek, nem történt semmi baj, mi voltunk a hibásak!

Étkezési szokásainktól S. Norbi mércéjével halálos dózist kaptunk. Ettük a zsíros kenyeret, a kolbászt, a különböző édességeket. Mégsem voltunk kövérek, mert mindig kint voltunk, és mozogtunk.

A kakaó nem tartalmazott A, B, C, D vitaminokat, viszont Bedeconak hívták, és finom volt!

Mi nem DVD-n, videón, számítógépen, interneten nevelkedtünk, mert nem is volt!

Viszont voltak barátaink, akikkel kártyázni, csavarogni, vagy bármi mást lehetett csinálni.

Az autók hátsó ülésen nem volt biztonsági öv, elöl nem volt légzsák meg ilyenek. Nem voltak biztonsági zárak a gyógyszereken, a vegyszeres üvegeken. És mégis itt vagyunk!

A biciklin sem használtunk térd- és könyökvédőt, elestünk, hát máskor vigyáztunk!

Szabadok voltunk, voltak jó és voltak rossz napjaink Nem voltunk depressziósok. Több jó napunk volt, mint rossz. Voltak kötelességeink, pl. tanulás. Megtanultunk vele élni.

Nyáron derékig érő fűben, erdőkben játszottunk, szüleink nem tudták, hol vagyunk. Mégsem lettünk allergiásak, kiütésesek semmitől!

A szerelmet egyszerűen megéltük, és boldogan szaladtunk az utcán az első csók után. A szexet akkor, és ott csináltuk ahol lehetőség volt rá. Ha valamit rosszul csináltunk, vállaltuk a következményeket!

Az iskolában a tanár tisztelve volt, és ha nyakon vágott, mert rosszak voltunk, nem szúrtuk le, nem küldtük el melegebb éghajlatra, és nem pereltük be.

Ha megkaptuk a Trabantot, Wartburgot, vagy Zsigulit örültünk neki, és vigyáztunk rá, mert a miénk volt.

Bármikor bekopoghattunk a barátainkhoz! Nem vittek, és hoztak minket az iskolából a szüleink kocsin!

Mindenünk csak volt, megosztottuk a többivel! És nem nyafogtunk, hogy az enyém…

Nem voltak éjjel-nappal nyitva tartó üzletek és benzinkutak, mégis mindenünk megvolt.

Ismertük a törvényt, és ha vétettünk, szüleink nem álltak mellénk! Megtanítottak úgy élni, hogy tudtuk, mi az a kötelesség, a bűntudat, a jóérzés, a felelősség. Ismertük e szavak mélységét. Ezek voltunk mi.

Ezek voltunk mi! Egy letűnt kornak a „hősei”, amelyen a mostani fiatalság értetlenül mosolyog.

Kérdés: Hogy tudtuk ezt túlélni? Hogy lettünk azzá, amik vagyunk? Azt mondják unalmas volt? Nem, jó volt! És ide kívánkozik egy utolsó sor is:

BOLDOGOK VOLTUNK!!!!!!!

***

Kivonat Magyarország hivatalos statisztikáiból

Magyarország népessége:

1989-ben: 10 millió 374 ezer fő; 2009-ben: 10 millió 016 ezer fő

Magyarország külső adóssága (bruttó):

1989-ben: 21 milliárd USD; 2009-ben: 225 milliárd USD

Nyilvántartott munkanélküliek száma:

1989-ben: mintegy 30 ezer fő; 2009-ben: mintegy 470 ezer fő

Létminimum alatt élők száma:

1989-ben: mintegy 900 ezer fő; 2009-ben: mintegy 3 millió 300 ezer fő

Hajléktalanok száma (becsült adat):

1989-ben: 5-10 ezer fő; 2009-ben: 50-70 ezer fő

Új építésű lakások száma:

1989-ben: 51 ezer 500 db; 2009-ben: 28 ezer 400 db

Házasságkötések száma:

1989-ben: mintegy 70 ezer; 2009-ben: mintegy 42 ezer

Válások száma:

1980-as évek: 1000 házasságkötésre 350 válás; 2000-es évek: 1000 házasságkötésre 590 válás

Élve születések száma:

1989-ben: mintegy 127 ezer; 2009-ben: mintegy 96 ezer

Házasságon kívül született gyermekek száma:

1980-as évek: minden nyolcadik gyermek született házasságon kívül

2000-es évek: minden harmadik gyermek született házasságon kívül

Összes bűncselekmények száma:

1989-ben: mintegy 225 ezer bűneset; 2009-ben: mintegy 410 ezer bűneset

Befejezésül még egy jelzésértékű számadat: Bogár László közgazdász professzor szerint, a jelenlegi átlagos 120-130 ezer forintos havi fizetés vásárlóértékét tekintve annyit ér, mint
az 1978-as átlagos munkabér, vagyis 3600 forint...!  Hozzáteszem: Míg 1978-ban egy egyedül élő az átlagos keresetéből a lakása rezsijére 20 %-ot költött, addig ma ez 80 %!

A tények önmagukért beszélnek!

Ne essünk csöbörből vödörbe: az igazi kiút a munkáspárti vörös

Nobel-díjasok az alapjövedelemért

Feltétel nélküli alapjövedelem: gondolatok egy konferencia nyomán

A Basel melletti Dornachban kétnapos konferenciát tartottak abból az alkalomból, hogy a kezdeményező svájci emberek, Ursula Piffaretti és Enno Schmidt, és a hozzájuk csatlakozott számos csoport és magánember kezdeményezése a népszavazásra és az ehhez kapcsolódó aláírásgyűjtésre elérte a 75 ezres aláírásszámot. Az akció 2011. áprilisában indult el, a svájci hivatalos közlönyben való kihirdetéssel, és 2012. októberében fejeződik be. Így a kérdés ma már nem az, hogy sikerül-e a 100 ezer aláírás összegyűjtése, hanem az, hogy mennyivel lesz több aláírás, mint a kötelező mennyiség.

A 100 ezer aláírást egyébként azért kívánják összegyűjteni, hogy a svájci alkotmány módosítását a parlamentnek kötelező legyen végrehajtani. A népszavazásra bocsátott szöveg ugyanis úgy szól, hogy a parlamentnek az alkotmányt ki kell egészítenie egy új, a 110-es paragrafussal, melynek a szövege a következő:

110. §. Feltétel nélküli alapjövedelem

1. A szövetség gondoskodik a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetéséről.

2. Az alapjövedelem lehetővé teszi az állampolgárok emberhez méltó életét és a
közösségi életben való részvételét.

3. Egy törvény szabályozza az alapjövedelem finanszírozásának és nagyságának
kérdéseit.

A kezdeményezők abból a már ismert alapelvből indultak ki, amit az amerikai alapító atyák mondtak ki elsőként, hogy az emberi jogok az ember létezésének és egzisztenciájának biztosítása nélkül, csak üres szavak. Persze ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy az embernek pénzt kell adni, hiszen ennivalóra és megfelelő lakásra van szüksége, de ez a mai világban csak pénzzel biztosítható. 

Ezért aztán az alapjövedelem, amit ezzel a kezdeményezéssel miden svájci állampolgárnak biztosítani szeretnének az egy a törvény által meghatározott összegű pénz lesz. De nem többlet pénz, amit az emberek az eddigi jövedelmeiken felül kapnak majd meg, hanem egy olyan alap, amit mindenki megkap és a korábbi jövedelmeinek nagyságától függően erre jöhetnek még rá az azt kiegészítő újabb jövedelmek.

Vagyis az alapjövedelem, az egy alap, amire a jogosultságtól és a munkavégzés minőségétől függően még újabb és más jövedelmek épülhetnek rá, adódhatnak hozzá. Lényege azonban, hogy ez nem egy szociális juttatás, nem egy segély, hanem egy emberi jog! Egy emberi alapjog.
Ha ez megvalósul, akkor számos változás és átalakulás következik majd be az szociális ellátó rendszerben, valamint a segélyezésben! 

Ez a rendszer ugyanis ma – még Svácjban is – a hatalomra, a jutalmazás és büntetés elvére épül. 
Ez számos jogtalansághoz, igazságtalansághoz vezet (ezt egy svájci polgár mondja!!). Miközben számos káros következménye van az emberre nézve, mert miután tönkreteszi még a lehetőségét is annak, hogy az ember a létezés és küldetés kérdéseivel foglalkozhasson, ma emberek milliói élnek értelmetlenül és céltalanul a világban. Pedig az ember, egy motivációval és küldetéssel rendelkező lény, aki az ezekből adódó feladatit itt a Földön élve akarja megvalósítani. A kezdeményezők úgy vélik, hogy ennek az értelmetlen és céltalan életnek az ideje lejárt, a XXI. századi embernek joga van arra, hogy az életét saját felismert küldetése szerint alakítsa és képességeit a másik ember szolgálatába állítsa.

A feltétel nélküli alapjövedelem persze erre a problémára nem egy csodaszer és a kezdeményezők sem gondolják, hogy ezzel egyetlen csapásra minden szociális és gazdasági problémát megoldanak, de a cél az, hogy ha már nem létezik átfogó és mindenre kiterjedő megoldás, akkor legalább részmegoldásokkal, és kis lépésekkel és az egyes részterületek megreformálásával lehessen egy emberibb jövő felé haladni.

A feltétel nélküli alapjövedelem bevezetése egy ilyen részmegoldás lehet, ami már azáltal is gyógyító hatású, hogy az emberek beszélnek róla és elkezdenek gondolkodni azon, hogy bevezetésének milyen következményei lehetnek. Ugyanakkor egy igen jó kihívás a modern és tudatos emberek számára, mert a szabadság eszméjéről és a szabadsággal való élés képességére vonatkozóan is valami újat kell általa megtanulnunk. Ezen túlmenően erősen hat a közösség és az egyén kapcsolatára is. Várhatóan tehát sok újat és változást hoz majd, ha bevezetik Svájcban, olyanokat, melyek mind egy egészségesebb és emberibb társadalom és közösségi élet irányába mutatnak. Ezért a feltétel nélküli alapjövedelem a társadalmi megújulás egyik eszköze lehet, ugyan csak egy részterületre vonatkozóan, de mégis elindít valamit. 

Sok konvencionális dolog, megszokás tűnik majd el az emberek életéből, az egyik ilyen a ma teljesen természetesnek tekintett munkavégzési kényszer.
Ez a kezdeményezés konkrétan érinti a munka és a munkabér szétválasztásának kérdését. Eddig egy svájci ember, miként a világban ma minden ember, csak a munkájáért kapott pénzt, és csak akkor, ha munkaerejét sikerrel el tudta adni a munkaerő-piacion. Vagyis a ma érvényes társadalmi alapelv az, hogy jövedelmed csak akkor van, ha dolgozol. Dolgozz, hogy élhess. A kezdeményezés ezt a régi dogmát támadja és egy olyan új helyzet kialakítását igyekszik elérni, ami az újfajta a emberképből fakad. Ugyanis az alapjövedelem bevezetése után azért kapsz pénzt, hogy dolgozhass. Ez az elképzelés egy újfajta emberi motivációra épül, egy olyan belső motivációra, ami az emberben belül élő küldetéséből fakad. Abban, hogy az ember célja az önmegvalósítás, a tévedést már sokan felismerték és a jövőben már csak egy beteg gondolkodás számára tűnhet igaznak, mert ez még a régi, egoisztikus, despotikus gondolkodás maradványa, és ennek mára, ha szépen lassan is, de vége van. A mai ember számára már csak az ad értelmet, a tevékenysége számára csak az ad motivációt, ha a közössége, a többi ember számára tud tenni valamit.

Itt álljunk meg egy pillanatra és nézzük annak a kérdésnek utána, hogy miért is kell a munkát és a munkabért egymástól elválasztani? A ma érvényes dogmákkal szemben ugyanis egy egészséges gazdaságban nem azért jár az embernek jövedelem, mert valahol, valamit dolgozott, hanem azért, hogy dolgozni tudjon. Egy emberi közösségnek azért kell egy megfelelő mértékű jövedelmet a tagjai számára biztosítani, hogy azok képesek legyenek a szellemi képességeiket a közösség szolgálatába állítani és a közösség érdekében dolgozni. Ez az új szellemiség már számos kis közösségben megvalósul, és tőlünk nyugatra már vannak olyan cégek, ahol az emberek a havi jövedelmüket nem a hónap végén, az elvégzett munkáért kapják meg, hanem a hónap elején, azért hogy egész hónapban képességeik és alkotó erejük teljében tudjanak dolgozni. A feltétel nélküli alapjövedelem ezt az elvet terjeszti ki egy egész ország teljes lakosságára.

Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a jelenlegi beteg elképzelések pontosan ehhez hasonlóan és hibásan gondolkodnak az árképzés területén is. Egy termék árát egy egészségesen működő rendszerben ugyanis úgy kell kikalkulálni, hogy az, aki azt legyártotta, képes legyen egy újabb hasonló termék legyártására, és nem úgy, hogy a már korábban kifizetett költségeket próbáljuk ismét fedezni vele.
A munka és munkabér kérdéseinek tisztázása mellett a társadalmi megújulás egy másik igen fontos területe a tulajdonjogok jelenleg érvényes rendszerének újragondolása lenne! A termőföld és a termelőeszközök jelenleg beteg tulajdonlási és öröklési formái ugyanis szintén nagymértékben okozói a mai társadalmi és gazdasági válságnak.

De ki fog akkor dolgozni, ha mindenkinek lesz egy alapjövedelme, amit feltétel nélkül meg is kap? Azaz, mit hoz a feltétel nélküli alapjövedelem? Nos, az biztos, hogy ez a kezdeményezés a ma még széles körben elterjedt egoizmus ellen hat és egy újfajta közösségi gondolkodás irányába mutat. Azt a felismerést lesz képes az emberekben a felszínre hozni, hogy a képességeimet azért kaptam, hogy azokat a közösségem szolgálatába állítsam és nem saját magamért, hanem az embertársaimért kell dolgoznom. Ezt számomra Hamvas Béla fogalmazza meg csodálatosan igaz módon.

Hamvas Béla - A Zarándok búcsúja

A boldogságot csak az bírja el - aki elosztja,
a Fény csak abban válik áldássá - aki másnak is ad belőle.
Mert amikor elküldtek bennünket, az Útrabocsájtó Hatalom így szólt:

„Rád bízok minden embert külön - külön, kivétel nélkül mindenkit. Segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy, mint magadra és ne hagyd a sötétségben elmerülni. Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ a Tiéd. Szabad vagy a kövektől az éterig. Ismerd meg, hódítsd meg, senki sem tiltja. De jaj neked - ha magadnak tartod. Elbocsátlak Téged is, mint mindenkit, de ne feledd: felelős vagy minden emberért, aki Veled él és el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg.
Most eredj és élj, mert a világ a Tiéd."


A tudatosságukban magasabb szintre jutott emberek már most is felismerték, hogy egy munkamegosztáson alapuló gazdaságban nem lehet egoisztikusan dolgozni. Hiszen minden, amit az egyén kap, azt a közösségtől kapja, és így aztán egyértelmű, hogy minden, amit az egyén csinál, annak a közösség javát kell szolgálnia. Amikor a természeti gazdálkodást felváltotta a pénz alapú gazdaság, ez egy gazdasági alaptétellé vált, még akkor is, ha a mai közgazdasági dogmák ennek éppen az ellenkezőjét próbálják az emberek fejébe beleverni. De hiába, az emberek számára ma már egyértelmű, hogy egy olyan gazdaságban, ahol munkamegosztás uralkodik, az ember nem tud többé magának dolgozni, hanem csakis a közösségének, csakis a többi embernek.

Ha pedig ez ellen lázadunk, azaz erre a tőlünk függetlenül létező alapra egy ezzel ellentétes felépítményt kívánunk felépíteni, és megpróbáljuk a munkánk gyümölcsét, aminek a közösséghez kellene befolynia, egoisztikusan magunknak megtartani, akkor nem teszünk mást, mint egy hazugsággal töltjük meg a világot. Egy olyan hazugsággal, ami a felszín alatt beteggé teszi az egész gazdasági és társadalmi rendszert, és okozza mindazt, ami ma a világban velünk és körülöttünk történik.

Ezek az emberek pedig tudják és érzik, hogy az embernek nem csak jogai vannak, hanem kötelezettségei is. Különösen akkor, ha az ember kap valamit a közösségétől, akkor ezzel egy időben fel kell ismernie kötelezettségeit, felelősségeit is. Ennek a felismerésének a feltétel nélküli alapjövedelem esetében az az alapja, hogy erre a jövedelemre a lehetőséget a másik ember, a közösség munkájának eredménye adja. Ezt felismerve az ember elkezd felelőséget érezni arra, hogy azt a munkát, amit a másiktól kapott, valamilyen formában visszaadja, visszadolgozza. Ennek hatására megváltozik az emberekben a jelenlegi még lanyha egymás iránti érdeklődés, és kifejlődik az az érzés, hogy adósa vagyok annak a közösségnek, annak az országnak, amiben élek. Bármennyire is furcsának tűnik, de el fogunk jutni oda, hogy az ember bűnnek tekintse azt, ha valaki úgy élvez valamit, hogy annak ellenértékét valamilyen formában, persze amilyenben erre képes, nem adja vissza a közösségnek. Ez a tudati változás lesz a kezdete egy egészséges gazdasági működésnek.

Ezzel összefügg az a kérdés is, hogy az alapjövedelem egy későbbi törvényben meghatározott mértéke egyenes arányban van az adott közösség, ország, jelen esetben Svájc gazdasági teljesítményével. Mert jövedelem csak gazdasági teljesítmény nyomán jöhet létre. Vagyis ha ezt a példát más országokban is követik majd, akkor az egyes országokban mindig a gazdasági teljesítménytől függő nagyságú – azaz mindig különböző – lesz a feltétel nélküli alapjövedelem összege. Sok kritikus éppen ebben a pontban látja a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetésének fő problémáját. Az nem kapcsolódik közvetlenül gazdasági teljesítményhez, ha a jogalkotó dönti el annak mértékét, mert ezt helyesen megtenni csak a bevezetése után és a mindenkori gazdasági teljesítmény alapján lehetne.

Azt persze minden kezdeményező tudja, hogy olyan esetekben, amikor egy az emberi gondolkodásba ilyen mélyen és erősen beépült dogmát akarunk megváltoztatni, akkor komoly ellenállásra is lehet számítani és számos ember értetlenséggel fogadja majd a kezdeményezést, de ez nem lehet akadálya egy olyan új dolog bevezetésének, amely szociális gyógyulást képes hozni a világba.

Azok, akik csak kritizálni tudnak vagy a másik emberek kezdeményezéseit ócsárolni, ezt azért teszik, mert nagy valószínűséggel vagy még nem értik az egészet, vagy pedig már most felismerték, hogy esetleges bevezetése esetén valamilyen érdeküket sérteni fogja. Amikor pedig jobban megnézzük a kezdeményezést kritizáló embereket és szervezeteket, és megvizsgáljuk az általuk hangoztatott véleményeket, akkor azt vesszük észre, hogy ezekben nem is a feltétel nélküli alapjövedelemről van szó, hanem a véleményét hangoztató emberről és/vagy a szervezetről önmagáról. Ugyanis ezekben a megnyilatkozásokban a világról alkotott beteg képek, az emberről és az ember feladatáról hozott téves ítéletek, az újhoz és ismeretlenhez való viszonyulás különféle formái mutatkoznak meg, egy jelentős részüket pedig egészen egyszerűen csak a hatalmi pozíció és a húsos fazékhoz legközelebb eső hely elvesztésének félelme motiválja őket. Így aztán valójában csak azt lehet belőlük megismerni, hogy a megnyilatkozó milyen ember és hogyan gondolkodik a világról, az emberről és a közösségekről, miközben semmivel sem lehet többet megtudni a feltétel nélküli alapjövedelemről, ill. annak bevezetésével kapcsolatos valódi problémákról és kérdésekről.

Erre a legjobb példa a svéd szakszervezetek esete, akik az EU-ban indult hasonló célú aláírásgyűjtést azonnal elkezdték ellenezni, mert rádöbbentek arra, hogy egy esetleges siker esetében az ő jelenlegi nagy hatalmuk és befolyásuk hirtelen lecsökken és a szakszervezetek bértárgyalásainak a súlya szinte a nullával lesz egyenlő.

A legtöbben azonban jogos és a téma iránti érdeklődésből fakadó kérdéseket tesznek fel. Ami az embereket a legjobban érdekli az többnyire az, hogy milyen módon lehet ezt a feltétel nélküli alapjövedelem dolgot magvalósítani, honnan lesz rá pénz, mennyit kaphatnak az emberek és ki dolgozik majd akkor, ha ezt a pénzt megkapja? A jó az egészben az, és a svájci kezdeményezők is ezzel válaszolnak ezekre a kérdésekre, hogy úgy, ahogyan az emberek azt akarják. A feltétel nélküli alapjövedelem az egy olyan elképzelés, ami ugyan néhány évtizednyi történelemre már visszatekinthet, de nincsen olyan kidolgozott feltételrendszere, hogy azt milyen módon kell vagy lehet jól megcsinálni. Ebben megjelenik a szabadság és az ember szabad döntésének lehetősége, mert így minden közösség olyan módon szabályozza ezt a kérdést, ahogyan azt a közösség tagjai jónak látják. Ez aztán persze magában hordozza azt a lehetőséget, hogy az egyes országokban, ha ez megvalósul, más és más rendszerben fog működni.

Az a pénz, ami a feltétel nélküli alapjövedelem kifizetéséhez szükséges, természetesen az adókból származik majd. De ez nem jelenti azt, hogy az állam egy újabb adó bevezetésével növeli az eddig is igen magas adóterhet. Nem, mert a feltétel nélküli alapjövedelem fedezete azáltal jelenik meg, hogy attól a pillanattól, hogy ezt minden ember megkapja, a vállalatok, vállalkozók bérterhe azonnal lecsökken! Ugyanis ettől a naptól kezdődően csak abban az esetben kell nekik bért fizetni, ha valamely alkalmazott
jövedelme a feltétel nélküli alapjövedelem szintje felett van. Egyéb esetben a bérteher megszűnik. Ezt a megtakarítást kompenzálja, ezt gyűjti be közösségi célokra az az új forgalmi jellegű adó, ami az Áfá-ba kerül majd beépítésre. Vagyis azonos árak mellett a bérekkel egyenlő mértékű adó folyik be a Kincstárba.

Az egy külön kérdés, hogy ezzel a pénzzel azután mi is történik. Ugyanis azok, akik ma a társadalmi megújulás nyugati élharcosai, semmi esetre sem szeretnék, hogy a feltétel nélküli alapjövedelmet az állam fizesse ki az embereknek. Az, hogy az állam, mint egy jó nagybácsi ezt a pénzt is kegyesen oda adja az embereknek, csak a régi gondolkodás szerint lenne elképzelhető. Abban az új világban, ami most közeledik felénk, egy poszt- patriarchális világban, az alapjövedelem már nem egy állami kegy, hanem az ember vele született joga, és ezért az államot – amennyire lehet – mindenki szeretné kikapcsolni a folyamatból. Számos megoldási javaslat látott napvilágot, és pl. Németországban azt tervezik, hogy amennyiben az EU aláírásgyűjtés sikeres lesz, akkor egy olyan rendszer bevezetéséért harcolnak majd, melyben egy demokratikus közösségi bankba (amely valamennyi német állampolgár közös tulajdona) kerül a pénz és ez utalja ki a jogosultaknak a feltétel nélküli alapjövedelmét. 

Vannak akik olyan rendszerekben gondolkodnak, hogy a pénzek kifizetése valamilyen módon az embereket alkalmazó vállalkozásokban történjen majd, de ennek a konkrét formái még nincsenek kidolgozva.
Vagyis a pénz arra, hogy minden ember megkapja a maga feltétel nélküli alapjövedelmét, már most is megvan. Hiszen pl. Magyarországon is minden ember, aki él, az valamiből él. Ha nem dolgozik, akkor segélyt kap, vagy lop magának, de megszerzi azt, amire az élethez szüksége van. Ez a jelenlegi rendszer egy óriási apparátust igényel, mert nem csak országos kiterjedésű szociális ellátórendszert működtet, kifizető helyekkel és ellenőrző apparátussal, hanem a rendőrség és a bíróságok is nagy részben az ezzel kapcsolatos ügyekkel vannak elfoglalva, persze akkor, amikor lopnom kell ahhoz, hogy az életemhez szükséges javakat megszerezzem magamnak. 

Ezeknek csak a működtetése is hatalmas összegekbe kerül, nem beszélve az embereknek kiutalt segélyekről. Most pedig egy csapásra megszűnik az egész adminisztráció és bürokrácia, nem kell a rendőrség, sem a bíróság, hiszen a feltétel nélküli alapjövedelemmel többé nincsen szükség szociális segélyre. Nem kellenek többé az ellátó rendszerek, a munkanélküli központok és az ellenőrzések. Az összes eddig az ablakon kidobott pénzt, az alapjövedelembe lehet forgatni. Kidobott pénznek nevezem azokat a pénzeket, melyeket a mai beteg rendszerben a szociális és életszínvonal javító programokra költöttünk és költünk el, mert ezek a programok a szociális élet problémáinak megoldására teljesen alkalmatlanok és többségükben soha nem érik el a kitűzött céljaikat. A beteg szociális élet minden igyekezet ellenére továbbra is beteg marad, mert a betegség okát sem a segélyezés, sem pedig a bíróságok soha nem tudják megszüntetni.

Remélem, hogy az eddigi és a sokrétű kérdést csak részben érintő gondolatokból is jól látható, hogy egy első pillanatra szinte jelentéktelennek tűnő feltétel nélküli alapjövedelem kezdeményezés is milyen mély és sok területre is kiható változást lett képes generálni már eddig is és bevezetése után még ennél is jóval többre lesz képes. Leegyszerűesítve azt lehet mondani, hogy a kulturális kreatív gondolkodású emberek elkezdték saját kezükbe venni saját soruk irányítását és olyan területeken is megjelennek, ahol korábban minden alulról jövő változás és megújulás még elképzelhetetlen lett volna.

Ha ezzel a szemlélettel széttekintünk a világban és megnézzük, hogy ezek az emberek milyen kezdeményezéseket indítanak és tartanak fenn, akkor azt kell mondanom, hogy ma a világ tele van „archimédeszi pontokkal”. Olyanokkal, melyek látszólag csak kis pontocskák egy bonyolult rendszerben, de közben mégis alkalmasak arra, hogy ezt a beteg és szenvedésekkel teli világot, mely most éppen abba az irányba halad, hogy csupa kis „ÉN Zrt”-ből álljon, kifordítsák a sarkaiból.
Ezzel pedig az emberek egy olyan új világ alapjait teremtik meg, melyben az ember többé már nem a régi dogmák nyomán keletkezett beteg gondolatait csűri-csavarja, hanem új világot teremt, melyben, miután felismerte kapcsolatát embertársaival és közösségével, a mai dogmák helyére a valódi és egészséges társadalom és gazdaság összefüggéseit helyezi, ezzel megteremtve egy emberi és embert szolgáló „Új Fénykor” alapjait.

A tőkés Amerika háborút akar a szocialista Korea ellen

A szocialista Korea nem akarja megtámadni a tőkés Egyesült Államokat, de a tőkés Egyesült Államok meg akarja fojtani a szocialista Koreát. Normális ésszel aligha gondolhatja bárki is, hogy a 25 millió lakosú KNDK neki megy a 315 milliós USA-nak. A KNDK kénytelen sokat költeni fegyveres erőinek fenntartására, de az USA többet költ katonai kiadásokra, mint a NATO összes országa együttvéve, és hatszor-hétszer többet, mint Kína és tízszer annyit, mint Oroszország. Akkor hát ki is az agresszor?

A szocialista Korea soha sem akart háborút folytatni az USA ellen. Nincsenek észak-koreai csapatok az USA közelében. Az USA ellenben 1945 óta folyamatosan támadja a KNDK-t, példának okáért 60 éve ért véget a koreai háború, amely a világkapitalizmus nagy kísérlete volt, hogy visszaszorítsák a szocialista országokat. Az USA ma is legalább 30 ezer amerikai katonát tart Dél Koreában.

Az USA látja, hogy a KNDK új vezetése, élén Kim Dzsongun első titkárral megszilárdította a KNDK helyzetét, és a koreai nép is örül a szocializmus sikereinek. A háborús feszültség szitása tehát azért kell az USA-nak, hogy megleckéztesse Koreát, megtörje a szocializmus építését. A háborús feszültség kísérlet Kína felé is: meddig hajlandó Kína tűrni az USA ázsiai terjeszkedését és arcátlan támadásait.

A KNDK népének joga van megvédenie önmagát, ha kell fegyverrel is. A KNDK nem akar háborút, de kész megvédeni országát és a szocializmust. Ez derül ki a KDNK legfelsőbb katonai vezetésének nyilatkozataiból.

“Nem adom a házamat!” – kibontakozó népi ellenállás

Mivel a kormány sehogyan sem akarja meghallani a kilakoltatás előtt álló családok segélykiáltásait, – ezért egy család úgy döntött, hogy saját kezébe veszi a sorsát, – és önmaga fog küzdeni, az otthona elvesztése ellen.

- Az egész család küzd az otthonért! -

Legelső lépésként, kitűzték a házuk homlokzatára a fenti képen látható szöveget, – hogy lássa ország világ, nem fogják odaadni az otthonukat a banknak! – Annál is inkább, mert a bank tartozik nekik!

Majd létrehoztak egy Facebook oldalt, melyet így mutatnak be:

“Egy oldal azoknak, akik kinyilvánítják, hogy nem adják a házukat. Ha úgy gondolod, hogy az átverés miatt mindent megteszel azért, hogy ne vehessék el a házadat, csatlakozz!Tedd ki a házadra, hogy: NEM ADOM A HÁZAMAT!”

Ez az oldal itt érhető el: Nem adom a házamat >>

Majd egy amatőr videót is készített a  család, melyen az édesapa, az édesanya, és a két gyermek is szerepel! Mindegyikük egybehangzóan jelenti ki: Nem hagyják, hogy elvegyék a házukat!

Részletek a videóból:

“Elég volt! Elég volt abból, hogy a média elhallgatja az igazságot a devizahitelek körül. Emberek ezrei nincsenek tisztában azzal, hogy a szomszédjuk is ugyanabban a helyzetben van mint Ő. Mi megmutatjuk mindenkinek, hogy mit gondolunk az átverésről.”

Részlet egy kommentből:

…”A hitelesektől csalással kifacsart pénzek ellenére, a nyomorba és kilátástalanságba döntött tömegek ellenére, – a kormányok a bankokat segítik meg, az én pénzemből, a mi pénzünkből, hiszen a költségvetés a mi adóforintjainkból áll. A bankok nem a hiteleseket, hanem az egész országot döntötték nyomorba, ez is volt a céljuk. Ha ezt tűrjük, akkor nem is érdemeljük meg, hogy legyen hazánk.”

***

Íme, itt van tehát egy bátor család, mely nyíltan kimondja, hogy nem hagyja, hogy a bank rátegye kezét a házukra, – és ellenállnak, ha el akarják venni otthonukat, s ki akarják lakoltatni őket!

Ebbéli szándékuk tiszteletre méltó, – támogassuk őket minél többen!

És egyúttal egészítsük is ki a szlogenjüket, a lassan most már valóban körvonalazódó Népi ellenállás jelmondatává:

“Nem adom a házamat, nem adom a Hazámat!”

Fort András – Szabad Riport Tudósító Iroda

Szovjet himnusz szólt Cipő sírjánál

KISTARCSA – Kétszer búcsúztatták el Cipőt (†47), hogy teljesíthessék a legendás énekes végakaratát.

Hiába kísérte ugyanis többezres tömeg péntek délután Bódi Lászlót végső nyughelyére a kistarcsai temetőben megindító ceremónia keretében, a Republic frontembere nem így akart búcsúzni. A Blikk megtudta, Cipő pontosan megtervezte a saját temetését, a búcsúztató szervezői azonban nem vették figyelembe, hogyan képzelte el ő. Éppen ezért, miután a gyászoló tömeg szétszéledt, a temető pedig elcsendesült, a családtagjai és legközelebbi barátai visszamentek a sírhoz, és teljesítették az énekes utolsó kívánságát.

- Cipő élete utolsó időszakában folyamatosan arról beszélt, hogy kommunista hangulatú temetést szeretne magának. Azt kérte, ne pap búcsúztassa, ne is vegyen részt a ceremóniában egyházi személy – értesült a Blikk cáfolhatatlan családi forrásból, akitől azt is megtudtuk, az énekes-szövegíró többek között kikötötte, miközben a földbe helyezik, a volt szovjet himnusz szóljon.

- Nem akart egyházi liturgiát. Bár a katonaság után megkeresztelkedett, sőt egy évig, kíváncsiságból még teológiát is tanult, végeredményben erősen ateista ember volt. Ráadásul nem is baloldalinak, hanem kommunistának vallotta magát. Ez nem szélsőséges nézeteket jelentett nála, hanem azt, hogy ha neki vannak javai, akkor másnak is legyenek – mondta el Cipő egyik barátja. A zenész a róla szóló könyvben így fogalmazta meg politikai beállítottságát: Kommunista vagyok, a szó jézusi, és legnemesebb értelmében.
Ismerve Cipő elkötelezettségét, pénteken este a családtagok és barátok a nyilvános temetés után ott maradtak a közelben, majd amikor besötétedett, visszamentek a sírhoz. Gyertyát gyújtottak és lejátszották a szovjet himnuszt.
- Ugyanolyan hideg és csípős szél, mint a temetés alatt, de úgy éreztük, teljesítenünk kell a végakaratát – tette hozzá az informátor, akinek szavait egy családtag is megerősítette.

- Valóban visszamentünk a sírhoz. Megvártuk, amíg a tömeg eloszlik és elmennek az emberek, aztán elbúcsúztunk tőle úgy is, ahogyan ő szerette volna. Körülbelül tízen lehettünk, körbeálltuk a sírt, és betettük a nagypapája CD-jét, amelyről a volt szovjet himnusz szólt. Mindenki tudta, ez fontos számára, ugyanis 15 éves koráig szovjet állampolgár volt, és ezt büszkén vállalta. Úgy akartuk elbúcsúztatni, ahogyan ő szerette volna – erősítette meg Musa Ábel, Cipő testvérének fia.
(Blikk-információ)

"Te komcsizol minket, Kövér elvtárs, aki rólunk irkálgattál hangulatjelentéseket a nyolcvanas években?"

Értelmiségi apukák vetkőztek ki magukból Kövér legújabb komcsizása miatt a Facebookon. Van itt minden, mint egy jól sikerült lagziban: bajszos tahó, tróger, bajusz mögé rejtőző szar, kapanyélre húzott darabnyi sertésbél, debil karrierpatkány, kis barna folt a történelemkönyvben, sőt, még a dílerkedés és a tudatmódosító szerek is előkerülnek. 

Kövér László legfrissebb komcsizása így hangzott:

"Nem lehet büntetlenül megsérteni a törvényt, ezt azoknak a fiataloknak is tudniuk kell, akik székházat foglalnak, hidakat torlaszolnak el, hiába 18-19 éves, és nem tudja felmérni esetleg a
cselekedete súlyát. Majd felméri, ha megkapja róla a büntetésről szóló csekket. A mai tüntető fiatalok apukája valószínűleg olyan kommunista vezető volt, akik ellen a rendszerváltás idején ők tüntettek."

Krasztev Péter erre, aki a cink.hu szerint irodalomtörténész, kultúrantropológus, újságíró és politológus, a pozsonyi Magyar Kulturális Intézet egykori igazgatója, a Nemzetközi Humorakadémia tagja, a Körmöcbányai Nemzetközi Humorfesztivál zsűritagja, és akit
Kövér apai mivoltában bántott meg a komcsizással, ezt írta:

"Te mocskos, bajszos tahó te, most egy kicsit tényleg messzire rúgtad a pöttyöst: nem hogy kommunista vezető nem volt az apuka, hanem a ti nemzedéketekhez tartozik, a ti tróger csapatotokkal volt együtt katona (most nevezték ki épp az egyik ilyet miniszternek); együtt buliztunk és szívtunk (igen, bazmeg, ti is szívtatok, még amikor eszeteknél voltatok, kár volt a hatalmi tudatmódosítóra áttérnetek), és miközben ti a kollégiumban okoskodtatok, az apuka szamizdattal dílerkedett kicsiben a bölcsészkaron, szóval kurvára nem kommunista volt. A nagyapám (a gyerek dédije, vágod?), az igen, komcsi volt, de a háború alatt, és épp a magadfajták ellen szerencsétlenkedett az antifasiszta ellenállásban. Szóval, volt mit tanulnia a gyereknek, és baromira örülök, hogy a papírra, amit a rendőrautóban tartott az állt, hogy "Ne áruljátok el fiatalkori önmagatokat!", mert én se tudtam volna mást mondani nektek. (ez el tudná valaki küldeni neki?)"

Konok Péter pedig, szintén apuka, akiről szintén a cink.hu tudja úgy, hogy a Politikatörténeti Intézet radikálisbaloldal-kutatója, ezt írta:

"Drága Laci, te nagy rakás, birkapörköltszagú bajusz mögé rejtőző szar, ha nem veszed rossz néven tőlem ezt az apró eufemizmust, sikerült feldühítened, de tényleg, pedig többnyire csak röhögök rajtatok. Ma lett 18 éves a lányom, és szokott tüntetni ellenetek. Fel tudja mérni a súlyotokat. Baromi könnyűnek találtattatok az ő szemében is. És ne legyenek illúzióid, te is fel fogod mérni a tetteid súlyát, te kapanyélre húzott darabnyi sertésbél, ha megkapod majd a számlát. Meg fogod kapni. Amúgy: tüntető gyerek apja vagyok; engem hetedikben kirúgtak az úttörőktől (nem volt ebben semmi politika), KISZ-tag pedig nem lettem soha. Nem volt kötelező ugyanis, én meg úgy voltam vele, hogy ne legyen egy olyan tagkönyvem, amiben EZEK (köztük te) elvtársnak neveznek. Akkoriban te KISZ-titkár voltál, majd az MSZMP Központi Bizottsága Ifjúságkutató Intézetének munkatársaként írtad rólunk a hangulatjelentéseket, onnan pedig 1986-ban - én éppen gimibe jártam - az MSZMP KB Társadalompolitikai Intézetéhez igazoltál. Már leérettségiztem, amikor 1988-ban te a MISZOT alelnöke lettél. A másik alelnök egy bizonyos Gyurcsány Ferenc volt. Szóval miről beszélsz, te debil karrierpatkány? Ja, a másik lányom öt éves. Tüntetni még nem jár. Azt hiszem, hogy mire ő 18 éves lesz, ti már csak rasnya, borzongató kis barna folt leszteka történelemkönyvekben. És havi egy látogatás lesz engedélyezve."