Volt…
Többértelmű
szó. Egyik – és fő – jelentése a múlt időt idézi, többnyire arra is szoktuk használni:
„de szép volt, vagy de jó volt akkor!” Ez az írás is erről szól. Ma egy olyan
országban élünk, ahol nem jó élni. Ma már mindenki tudja, érzi, hogy a múltban
jobb, szebb, s könnyebb volt az élet, ha nem is minden területen. Mostanra
érett be a rendszerváltásnak csúfolt dolog kudarca és összes disznósága. Mert
lassan elmondhatjuk, hogy volt egy ország, ahol jó volt élni, ahol mi laktunk,
és a miénk volt. Mert mindenkinek volt munkája, volt világhírű mezőgazdaságunk,
iparunk. Az emberek túlnyomó többsége boldogan élt, volt létbiztonság, s az
állam gondoskodott polgárairól, s nem azon van, hogy a maradék vagyonuktól is
megfossza őket. Világhírű termékeink voltak, amelyeket a világ számos pontján
használtak, vagy használnak a mai napig is. S azt mondják, ez magyar termék,
vagy az volt.
Hol is van ez
az ország, de lassan fel is lehet tenni úgy is e kérdést, hogy hol is volt?
Ahol 1990-ig
többnyire normálisan működtek a dolgok? Ahol nem a hülyeség, a dilettantizmus,
az ostobáság volt a fő jellemző. Akik a „legvidámabb” barakkban éltek? Akiket
még a nyugati országok is bizony irigyeltek, ha nem is minden tekintetben? Nos
ez volt Magyarország. A sok történelmi vihart megélt népnek az a 32 éve, amikor
igazán fejlődött az ország, és előbbre tudtunk lépni. Hogy hogyan tudtunk ilyen
mélyre süllyedni 18 év alatt? Jó kérdés. Mi történt ott? – kérdezik külhonban,
és mi történik itt? – kérdezzük mi magyarok is. Szemünk láttára pusztították le
ezt az országot másfél évtized alatt, s most akarják befejezni az ország teljes
gyarmati sorba süllyesztését. Minekünk pedig egyre rosszabb a kedvünk, a hangulatunk,
a közérzetünk. Amin nem is kell csodálkozni. Ki vagyunk szolgáltatva, s
szomorúan vesszük tudomásul, hogy ami tegnap még volt, az ma már nincs, ami
tegnap még termelt, azt mára eladták, akár jól működött, akár nem. S ami jó
volt, arra is szemet vetett valaki, hogy elrontsa, átalakítsa, beépítse, vagy
csak egyszerűen tönkretegye. Mert itt már – kevés kivétellel – nem az a cél,
hogy szebb, jobb legyen, hanem éppen az ellenkezője. Persze szavakban rózsaszín
a világ, de tettekben fekete…
S teljes
elkeseredésünkben visszatér a múlt, a szép emlékek, fiatal(abb)ságunk,
korunktól függően a 20–30–40 évvel ezelőtti dolgok. S az a szomorú, hogy már a
múltunkat is el akarják venni a szellemi bitorlók, s azt hangoztatják, hogy a
múlt (a volt) tévút, zsákutca volt. Mondják ezt azok, akik soha nem fognak –
igaz, nem is akarnak –, és nem is tudnak olyan jövőt építeni nekünk, mint
amilyen volt. Mert már azt se akarják, hogy a múltra emlékezzünk, teljes
szellemi diktatúrában akarnak tartani bennünket. Még szerencse, hogy a múltat
senki sem veheti el tőlünk. Persze, a múltban is voltak rossz dolgok, de azt az
ember úgysem örökíti meg magában, mert mi, emberek csak a szépre szeretünk
emlékezni. Azért próbáljuk meg visszaidézni a régi időket is, hogy mosolyodjunk
el. Milyen is volt akkoriban az ország, az emberek, mi is.
Például
emlékezzünk egy balatoni üdülésre, amire kedvezményesen mehetett a család a
SZOT segítségével. Akkoriban még volt lemezgyár, vasgyár, konzervgyár, ruhagyár
stb., stb. A Váci út volt az egyik nagy körzet, Csepel a másik. Józsefváros
mélye és a Jászberényi út is sok-sok üzemet, gyárat rejtett el. Szóval balatoni
üdülés. Beült a család abba az 1200-as kék színű Ladába, amire három évet
kellett várni. S akinek volt pénze 78.000 forintot kiadni érte, mert sokaknak
csak Trabant, Wartburg, Skoda jutott. Akkoriban a Lada volt a legjobb autó. S
azt a 78 ezer Ft-ot, hogy kuporgatta össze a család. S micsoda öröm volt, amikor
megjött az értesítés a Merkurtól, hogy megérkezett a kocsi! Megbízható és jó
autó volt. Mi is volt a rendszáma? Ja, igen PL-89-83. Akkoriban még két betűből
és négy számból álltak a rendszámok. Emlékszünk rá? De a Ladán is túlhaladott
az idő. Húszévesen átrágta a rozsda, és a motor is kifutotta a kilométereit. El
kellett vinni a roncstelepre, nehéz és fájó volt a búcsú. De a fényképeken
örökké él. Akkor még fiatal volt „ő” is, mi is. A Balatonnál aztán mennyi
élményben volt részünk. Már nem is emlékszünk tisztán, hogy hányszor voltunk
ott, de minden évben jó időt fogtunk ki, szerencsére. Leghosszabb
tartózkodásunk két hetes volt, teljes ellátással. Ma jó, ha az ember 4 napra el
tud menni valahova, és ott már csak félpanziót kap. S a teljes ellátás mellett
volt az embereknek pénzük arra, hogy vegyenek maguknak a parton egy lángost,
egy fagylaltot, egy üdítőt, vagy egy korsó sört. Az árak pedig, ha mai fejjel
visszagondolunk, el sem hisszük. Akkor még a forintnak volt váltópénze is, a
fillér. A legnagyobb bankjegy 1983-ig az ötszáz forintos, utána az ezres lett.
Papíron volt a százas, az ötvenes, a húsz, és a tízforintos is. Emlékszünk még,
melyik papírpénzen ki volt? Érmékben 1, 2, 5, 10, majd 1982-től 20 forintos is
volt. Volt 10, 20, 50 filléres. Akkoriban sok aprónk volt mindig. A fagyi 50
fillérbe került gombóconként, és akkor egy gombóc akkora volt, mint ma kettő. A
lángos talán 1,20 volt, vagy 2
Ft. Apropó, egy kettesért már telefonálni lehetett.
Emlékszem, jó kis esti program volt a telefonfülkéknél való sorbaállás. Régi
szép idők. Két forintossal talán egy-két percig is lehetett beszélni, egy
ötössel vagy tízessel az életét elmondhatta az ember. A fagyihoz még visszatérve:
közkedvelt volt a LEO jégkrém is, fapálcikát adtak hozzá. Finom és tisztességes
árfekvésű volt, hogy mennyi, ma már nem tudom. Hol van ma már? S át tudtunk
menni Tihanyba, megnézni az apátságot, vagy Keszthelyre a Festetics kastélyt. A
vonatok tiszták voltak, és nem ragadtak a kosztól, mint manapság. Mai szemmel
nézve és ésszel felfogva ezek is mi voltunk? Igen. Akkoriban szocialista
rendszer volt itten kis hazánkban. Ma már legalább tudjuk, hogy mihez
viszonyítsunk. Egy olyan rendszer volt ez, amiről ma tücsköt, bogarat
összehordanak olyan emberek, akik végül is ennek a rendszernek a
„felszámolásából” gazdagodtak meg. Pedig 18 év alatt jóval több kár érte ezt a
nemzetet, mint 40 év alatt összesen. Egy jó szóval össze lehet foglalni a két
rendszer közti különbséget: a szocializmus épített, a kapitalizmus rombolt.
S mikor
visszatérünk a mába, istenkém, hol van már a lemezgyár, a SZOT üdülő, meg a
többi? Múltkoriban arra jártam, ahol annak idején üdültünk. Az egykori üdülő,
az étteremmel együtt a földdel lett egyenlő. Sírni lett volna kedvem. Viszont a
telefonfülke még mindig ott áll, igaz már rég nem az a készülék van benne, mint
akkor, és „forgalma” is igencsak lecsökkenhetett. Hol vannak ma már azok a
sárga és piros köztéri telefonkészülékek? Ahogy végigmentem a parti sétányokon,
olyan volt, mint egy kísértetváros. Ott, ahol régen élet volt, esténként a part
menti utakon emberek tolongtak, kisgyermekek sivítottak, nevetés, jókedv szállt
az éterben, ma már alig van ember. Vendéglő vendéglő hátán állt, a
kerthelyiségbe jó tánczene szólt, az emberek önfeledten táncoltak, ettek-ittak,
jóízűen nevettek, vagy csak egyszerűen beszélgettek. Hová lett mindez?
Észrevétlenül tovatűnt. Néhány vendéglő ugyan még most is áll itt, s egyre
kilátástalanabbul néz a jövőbe. Mert már az sincs szinte. Az emberek egyre
kisebb része engedheti meg magának, hogy beüljön egy étterembe. Akkoriban
hosszabb volt a kiszolgálási idő, de észre sem vettük, olyan jól beszélgettünk
közben. Zene már csak rádióból megy, szinte minden természetes eltűnt. Rémes
látvány a kihalt partszakasz. Valahogy az élet tűnt el innét is. Ma már nem
hirdetik a Balatont, lassan feledésbe is merül a magyar tenger. S ez szomorú.
Valahogy igyekeznek tudatosan és módszeresen leépíteni, kiirtani mindent innen,
ami szép és jó volt. S ha már a zenénél tartunk, micsoda zenék voltak
akkoriban! Hazai és külföldi mezőnyből egyaránt. Akkor még volt idő
kényelmesen, nyugodtan végighallgatni egy nagy- vagy egy kislemezt. Igen, azt a
fekete nagy korongot, amin barázdák voltak, és két oldala volt. Mennyi
fantasztikus jó (illetve kevésbé jót is) zenét préseltek rájuk. Mi meg
hallgattuk őket, és táncoltunk is 1-1 olyan számra, amire táncolni is lehetett.
S újra, meg újra megforgattuk a lemezt, vagy odébb raktuk a tűt, ha ismételni
akartunk.
Akkor még
gyakoriak voltak a házibulik, de voltak vállalati összejövetelek is szép
számmal. Ezek nem arról szóltak, mint ma, hogy ki tud több alkoholt inni. Jó
inni ittunk akkor is, s akkor is volt, aki többet ivott a kelleténél, azt hazakísértük,
de nem ez volt a jellemző. Táncoltunk, nevettünk (tudtunk!), beszélgettünk az
élet dolgairól, s ha szerencsénk volt, egy-egy ilyen bulin életünk párjával
hozott össze a sors. Ha nem volt lemezjátszó, hát valaki hozta az orsós magnót.
Ezek egyike-másika dögnehéz volt, de a jó hangulatért meg kellett szenvedni. Az
ilyen kilométer hosszúságú szalagoknak volt egy olyan előnyük, hogy arra
tetszés szerinti számokat lehetett rávenni, így a gyengébb dalokat mellőzni
lehetett. Jó volt nézni, ahogy forognak a BASF, Polimer, Magneoton orsók.
Később jött ennek az egyszerűbb változata, a kazettás magnó. Belegondolni is
furcsa, hogy ma már egy ceruzaelemnyi eszközön tíz hanglemez teljes anyaga is
elfér…
Aztán sok
dolog oly kedves volt számunkra, hogy meg kellett örökítenünk. Fényképezőgép.
Amit akkor fotóztunk, az ma már történelem, ha nem kincs. Lehet, hogy csak 24
vagy 36 „kockát” tudtunk velük lőni és nem a tízszeresét, mint manapság, de
amikor jó egy hétnyi várakozás után kezünkbe vettük előbb a fekete-fehér, majd
később a színes képeket, örültünk neki. Csak azon bosszankodtunk, ha egy-két
kép nem sikerült. De boldogan, s összeülve mutogattuk egymásnak az egymásról
készített képeket. A képek még most is megvannak valamelyik albumban,
valamelyik szekrény mélyén. Mert a fotón is túlhaladt az idő, s a technika.
Mert a mai az más. De szép volt megörökíteni velük a múltat, s mindazt, ami
akkor életünk szerves része volt. Pl. a társadalmi munka, vagy a szocialista
brigád mozgalom, vagy a kommunista szombat. Mára már csak szép emlékek. Amikor
egy kisebb-nagyobb közösség azon munkálkodott, hogy valami szebb és jobb
legyen. Talán mi is tagja voltunk az egyiknek. Mennyi minden épült így, az
emberek kétkezi munkájuk, verejtékük nyomán, amit aztán később a 90-es években
dobra vertek… Hány sportpálya, kisebb stadion, játszótér, park stb. létesült
így. S mert nemcsak megépíteni kell valamit, hanem rendben tartani is, ezt is
elvégezték az emberek, lehet, hogy mi is. Nem sajnáltuk rá az időt, mert akkor
mintha több lett volna belőle. S ha jól dolgoztunk, munkánk megbecsülését
különféle kitüntetésekkel honorálták. (Kiváló dolgozó, törzsgárda, szocialista
brigád, kiváló újító stb.) Mert volt értelme a jól elvégzett munkának, s
örültünk a szépnek, a jónak. Egyáltalán tudtunk örülni bárminek is. Micsoda
öröm volt, ha gyermekünk megházasodott, ha új lakást kaptunk, ha megérkezett az
új kocsi, ha bekötötték a telefont a lakásba (!), de az apró ajándékoknak is
örültünk, pl. ha képeslapot kaptunk valamelyik családtagunktól, ahol az üdült.
Az ünnepek az ünnepek voltak, s nem reklámokkal felhígított óriási
„pénzszórási” lehetőségek.
Az ABC-ben,
közértben nem lejárt szavatosságú, ki tudja milyen kétes eredetű áruk voltak,
hanem minőségi magyar termékek. Lehet, hogy nem volt minden a legjobb, de nem
kellett félni, hogy a felvágottól másnap a kórházban kötünk ki. Nem volt
tartósítószerrel telenyomva minden, és az összetevők címsorában természetes
dolgok voltak, nem olyanok, amiről azt se tudjuk mi az. Ja, és az árak szinte
évekig ugyanannyiak voltak. 1
kg kenyér 3,60, kifli, zsemle 40 fillér, 1 liter tej 2,80 Ft stb. S milyen
szépek voltak a fényreklámok sokasága szerte a városokban. Pl. a Csemege
ABC-nél az A sárga, a B kék, a C piros színnel világított, és alatta a
csemegekosár jele díszelgett. De ugyanúgy fényreklám hirdette az
élelmiszerboltot, a cipőboltot, a Skálát, a totó-lottózókat, a postát, a
Keravillt, a Szivárvány áruházakat, vagy bármi mást, pl. a gyógyszertárakat is.
Ez utóbbiak lettek az egyetlen túlélők. Milyen szépek is voltak a városok a
különféle színekben pompázó neonfényektől. A házak tetején is szép számmal
álltak ilyenek, de ezek inkább csak forgalmasabb terek és utak mentén volt
jellemző. A többség ma már nincs meg, de van néhány túlélő is, s az a néhány
olykor világít is. Persze olyan „túlélők” is vannak, amik már régen nem
világítanak, többnyire a neoncsövek is hiányoznak, vagy töröttek. De
megtudhatjuk, hogy ott, akkor mi is volt. Mert a gyorsan változó világban már
nincs se pénz, se idő arra, hogy a régi feliratot eltávolítsák a helyéről. Az
új üzlet pedig ki tudja, meddig húzza. Meg azt se tudja senki, hogy a régi
felirat alatt már hányadik vállalkozás áll, ami már nem az, mint amit a felirat
hirdet. Ugyanúgy néhány háztetőről is ránk pillant a múlt egyre kevesebb maradéka.
Ha annak idején fényképezőgéppel megörökítettünk egy-egy ilyet, az ma már
kuriózumnak számít.
Tiszta
városokra is emlékszem, olyan utcákra, terekre, amelyek tiszták voltak, napfényesek,
és az utcaseprők hangyaszorgalommal végezték oly fontos munkájukat, de kefés
járdaseprő gépek is voltak, amelyek nagy robajjal takarították el azt, ami nem
az utcára való. De az emberek mentalítása is más volt talán. Nem egymás ellen
voltak, hanem egymásért. S ha valakinek valami nem tetszett, mert szólni. A
főváros is a fejlődés mintaképe volt akkoriban. Épült a metró, több műtárgy,
út. A parkokban zöld volt a pázsit, s a virágok illata lengte be az adott
helyet. A padok nem összetörve roskadtak a helyükön. A kutak, szökőkutak nem
szárazon, elgazosodva álltak, hanem rendeltetésüket látták el. A városra
büszkék voltunk, és jóleső büszkeséggel lehetett mutatni vidékinek, külföldinek
egyaránt. Nem csak távolról festett egészen jól… A levegő minősége igazán talán
sosem volt túl jó, de ez egy fővárosban talán megengedhető volt.
Aztán ott
voltak a tömegközlekedési járművek. A sok sárga villamos, amelyek 1980-ig behálózták
az egész várost. Régiek voltak, de Magyarországon a villamosok életkora mindig
is magas volt. Sokáig még zárható ajtajaik sem voltak, ez a helyzet csak a 60-as
évek közepétől kezdett el javulni. S milyen hidegek voltak télen, persze nem
csak mi fáztunk, hanem a vezető is. Ha jól emlékszem, a villamosok utastéri
fűtésére a 80-as évek elejéig várni kellett. Aztán folyamatosan fogyatkoztak a
villamosvonalak, mert a metró kiépült terv szerint, úgy ahogy mondták és
ígérték, s nem papíron, mint immár két évtizede nálunk… A járműparkot elnézve
még most is szomorúsággal tölt el, hogy annak idején volt saját járműgyártásunk
is. Ganz-MÁVAG, Ikarus, Rába. Mind a múlté. Hát nem tragikus? Évtizedeken
keresztül gyártották a megbízható, ma is nagy számban üzemelő mozdonyokat,
vasúti kocsikat, villamosokat, buszokat, teherautókat, motorokat stb. külföldre
és belföldre egyaránt. Világhírűek voltak e magyar termékek, s ma már csak az
utakon és a síneken futó példányok mutatják Magyarország egykori dicső múltját.
S nem csak idehaza, hiszen e termékek százával mentek világszerte is. Mert
mindent el kellett adni, tönkre kellett tenni, nehogy legyen valamink is,
amivel kiállhatunk a világ porondjára. Az Ikarus húzta legtovább: 2003-ig
kitartott. Ez egyébként olyan lépés, mintha a svédek a Volvót, a németek, pedig
a Mercedes gyárat hagynák elpusztulni. S ha már a járműveknél tartottunk,
tiszták voltak, az ember keze nem ragadt a fogantyúhoz, s nem idegesítették
olyannal, amit egyébként amúgy is tudott. A jegyárak két évtizedig nem
emelkedtek, aztán emelték csak, igaz akkor egyből duplájára, de utána négy évig
ismét stabil volt. (Sárga volt a villamosjegy és 1 Ft-ba, míg a buszjegy kék
volt, és 1,50-be került 1966-1985-ig.
Utána 1985-1989 között 2, ill. 3 Ft-ba kerültek.) Nem volt szó semmiféle
színvonalemelésről, nem volt divatos „mottó” sem. Egyszerűen a régieket
újabbakra cserélték. Valahol ez gyorsabb lefolyású volt, valahol lassúbb. S nem
vettek, nem gyártottak olyan járműveket, amelyek egy konzervdobozhoz
hasonlítanak, semmint utasszállításra alkalmas járműnek. Nem voltak
összekarcolt ablakok, összefirkált falak. Mert az ifjúságot (illetve nem csak
őket, mindenkit) az építésre tanították, nem a rombolásra, pusztításra. Persze,
akiket nem hatottak meg a szép szavak, azokhoz kihívták a rendőrt, aki elvitte
őket. Nem volt az, hogy nem foghatja meg a bűnözőt, mert annak személyiségi
jogai vannak. Nem voltak illegális árusok sem, akik köztereken, aluljárókban ki
tudja, milyen és honnan származó áruikat kínálják eladásra. S nem volt szemét,
és lassan majd’ mindenütt általánossá váló vizeletszag sem. Egyszóval más volt
minden. Volt egy szebb világ, s egy szebb ország. De lassan már tényleg csak
emlékeinkben élnek ezek a dolgok, ha még élnek… De ezek olyan dolgok, amik nem
feledhetőek, s lépten-nyomon elkísér bennünket, és elő-előjön innen-onnan. Mert
volt egyszer egy volt. Ha minden nem is, de nagy része jó volt… Annak, aki ma
is igényes lenne a szépre, a jóra, az építésre, és a normális dolgokra. Mert
színesebb volt az a világ, sok tekintetben mindenképp. Volt értelme az életnek,
a becsületes munkának, a tisztességnek, a becsületnek, az erkölcsnek. Tovatűnt
mindez. Volt.
Jelszavunk: (Rendszer) Változást!
Mottónk: Mi gazdag Magyarországot és boldog népet
akarunk!
Felhívás az emberekhez, a lakossághoz,
mindenkihez!
Tisztelt
Hölgyeim és Uraim! Honfitársaim! Magyar Emberek! Kérem álljanak meg egy percre
az örökös rohanásban, és hallgasson meg!
Meddig akarunk
még ilyen keretek között élni?
Meddig akarunk
még nyomorogni?
Meddig akarjuk
még finanszírozni azt a hazug játékot, amelyet a parlamenti pártok „játszanak”
velünk?
Meddig hiszünk
még a hazug szólamoknak?
Meddig akarunk
még szenvedni saját hazánkban?
A válasz
egyszerű: ameddig hiszünk az uralmon/parlamentben lévő pártoknak! Csak addig!
Nem hisszük, hogy ne akarnánk sorsunkat jobbra fordítani! Nem hisszük, hogy
csak ennyi van ebben az országban, ennyi van a magyar emberekben! Nem! Ennél sokkal
több van bennünk, csak elnyomják! Elnyomják azok, akik 4 évente szépet, kánaánt
ígérnek, aztán semmit sem tesznek, csak sanyargatják, elnyomják ezt a népet! Ne
legyenek illúzióink! A jelenlegi rendszer keretein belül nekünk, kisembereknek,
dolgozóknak sosem lesz jobb! Csak a gazdagoknak lesz jobb, míg azok tovább
gazdagodnak, a nagy többség tovább szegényedik.
(Közel)
Negyedszázada történt a rendszerváltásnak vagy az annak nevezett valami. Mi inkább
országlopásnak mondanánk. Elhitették velünk, hogy jobb lesz, mint a
szocializmusban volt, nem így lett! 2004-ben beléptünk az EU-ba, elhitették
velünk, hogy jobb lesz! Nos, ez sem így lett! 1990 előtt ez egy gazdag ország
volt, tele kincsekkel, tele gyárakkal, teli mezőgazdasági üzemekkel, és teli,
többségében boldog magyar emberrel, akik tudtak az ötről a hatra jutni. Jóllehet,
voltak hibák, elmaradottságok, de láthatjuk, hogy attól, hogy a pizzát házhoz
szállítatjuk vagy hogy a legújabb érintőképernyős mobiltelefont nyomkodjuk, nem
jobb a sorsunk! Nem! Mert nincs munkánk, nincs létbiztonságunk, és teljesen
kiszámíthatatlan a jövőnk! Ugyebár régen ez nem így volt!
Ma fiatalok,
középkorúak százai mennek külföldre egy jobb élet reményében, vagy azért, hogy
meg tudjanak élni! S ezt a mindenkori kormányzat hol nyíltan, hol burkoltan, de
támogatja! Ez maga a nyílt hazaárulás, és Önök még mindig ezeknek akarnak hinni
a továbbiakban is? 1990 régen volt, azóta csak átverték, átverik a Magyar
népet, de csak addig, amíg mi hagyjuk és hiszünk nekik!
A saját
sorsunkat mi választjuk meg! Nem kell beletörődni, ami jelenleg folyik. Tudjuk,
nagyon sokaknak elege van már abból, ami itt megy. Tény, hogy a rendszerváltás
óta már mindegyik pártot kipróbálta a Magyar nép, de mindegyiktől csak a
pofonokat kapta, miközben szabályosan és törvényesen lerabolták ezt az
országot, és kiárusították a nyugatnak!
Az állami
vagyont gyakorlatilag felélték a pártok, s most már azért sarcolják a
lakosságot, mert már nincs mit privatizálni, eladni, noha makacsul próbálkoznak
még mindig, hogy kevesebb kórház, kevesebb iskola legyen. Ezt saját bőrükön is
tapasztalhatják. A kormány fennen hirdeti magáról, hogy nemzeti, csak nem teszi
hozzá, melyik nemzetet képviseli, mert hogy nem ezt az országét, az biztos. Ma
már tudjuk, és bizton állíthatjuk, hogyha egy országnak nincs saját ipara,
nincs saját termelése, akkor mitől következne be gazdasági növekedés? Nem
következhet be, és nem is következik, ez törvényszerű.
Az, hogy a
külföldi érdekeltségű összeszerelő üzemek itt vannak, az nem nekünk hoz hasznot,
hanem annak az országnak, amelyik idetelepítette. S addig marad itt, amíg jó
neki, ameddig van adókedvezménye, addig használja a magyar munkaerőt, aztán ha
úgy érzi máshol olcsóbb a termelés, fogja magát, és átköltözik abba az
országba. Ennyi!
A kapitalizmusban
a profit, a pénz a lényeg, s nem az ember! Pláne nem a magyar ember, s ez
szomorú. Az ember itt huszadrangú, még az állatokat is előrébb sorolják! A
kapitalizmus járhatatlan út, mert kapzsiságával, pénzéhségével önönmagát
rombolja le, s mindent maga alá temet. Ezt a rendszert legcélszerűbb egy olyan
almához vagy gyümölcshöz hasonlítani, amely kívülről szép, de belül már
rothadt. Mintahogy a valóságban is így van: a csillogás mögött ott a nyomor, a
mélyszegénység. S sajnos egyre többen kerülnek ebbe a nemkívánatos állapotba.
„Senkit sem hagyunk az út szélén.”
Ismerős mondat, igaz? Ha igen, akkor én kiegészíteném avval, hogy „de nem is
segítünk senkin!” Nyílván észrevették azt is, hogy itt mindenkit támogatni
akarnak a magyar ember kivételével, de a magyar ember pénzéből. A magyart, azt
megfojtják, megölik. Persze nem erőszakkal, hanem különböző
„kormányprogramokkal”, ilyen adóval, olyan adóval, ilyen illetékkel, olyan
illetékkel stb. Az állatokat nem lehet bántani, azokat óvni, védeni kell. Az embert
nem? Azokat nem kell védeni, megóvni, aki a társadalom hajtóereje, motorja? A
dolgozó ember? Azt nem. Az dögöljön meg!
Belegondoltak már abba, hogy az
ország vagyonának a tíz, de lehet, hogy már egyre több százaléka is mindössze
néhány száz ember kezében van? Csányik, Demjánok, Várszegik, Leisztingerek,
stb… Nem a név a fontos. Vajon hogy szerezhettek ilyen töméntelen vagyonra
szert? Elképzelhetetlen, de hogy tisztességes munkával nem, az biztos. S
belegondoltak abba, hogyha ezektől a gazdagoktól elvennék a vagyonuk, pénzük
99%-át, még akkor is milliárdosok maradnának? Bizony, ez így van! Csak
példaképp, hogy lássuk is ezt! Ma a legvagyonosabb embernek van 150 Mrd
forintnyi magánvagyona. A 150-nek az 1%-a 1,5, tehát ha a 99%-át elvennénk
tőlük, még akkor is dúsgazdagok maradnának. Azt most ne firtassuk, hogy ezekből
a pénzekből mi mindent meg lehetne csinálni az országban. Ezt a képzeletükre
bízom!
A közbiztonság is romokban hever, ma
már bőséges híranyagok szólnak arról, hogy vidéken miként terrorizálják, lopják
meg, rabolják ki a magyar embereket, az agyontámogatott kisebbségiek. Jól
tudjuk, a munkanélküliség és nyomor a bűnözés melegágya. S itt most nem
rasszizmusról van szó, hanem arról, hogy a rendőrség nem védi meg az
állampolgárait! Bezzeg amikor száz ember összegyűlik valahol, mondjuk, hogy
hangot adjon véleményének, rögtön kijönnek a kommandós egységek. Saját népükre
előszeretettel támadnak rá, miközben jogosítvány hiányában nem mernek fellépni
a valódi bűnözők ellen. S derék politikusaink ezt ölbe tett karral nézik és
elfogadják.
Vannak olyan nézetek is, miszerint
vissza kéne állítani a csendőrséget, hogy azok tartsanak rendet, elsősorban
vidéken. Nos, nem csendőrség kell ide, hanem jogosítvány a rendőröknek, hogy
fellépjenek a bűnözőkkel szemben, s ne nekik kelljen megalázkodniuk, hogy el
merték kapni őket! Jó példa erre, hogyha egy magyar honfitársunkat
megkárosítanak, akkor már nem is fordulnak a rendőrséghez, mert többnyire
úgysem történik semmi! De ha a magyar ember meg akarja védeni a tulajdonát, és
ez sikerül is neki, akkor kit visznek el? A magyar embert, mert saját
tulajdonát védeni akarta? Áldott demokrácia! Elgondolkodtak azon, hogy milyen
világban élünk? A sok rosszon kívül egy velejéig szennyes és rohadtban! Ezt
sikerült a rendszerváltó pártoknak kialakítaniuk, semmi mást.
Higgyék el,
akik ma a Fidesz, az MSZP vagy a többi már nem létező vagy létező rendszerváltó
párt soraiban ülnek, azok felosztották annak idején maguk között a hatalmat.
Elhitették, hogy ez és ez a rosszfiú, ez és ez a jó. De valójában mindegyik
csak abban érdekelt, hogy kifossza az országot és annak lakosságát –azaz
minket-, és hogy teletömje saját maga és (nyugati) haverjainak zsebeit. Egy elv
vezérelte őket, mely szerint vedd el a néptől a múltját, és azt teszel vele,
amit akarsz! Ezt egy Charles Maurice de
Talleyrand nevezetű úriember mondta 1809-ben. Napóleon szárnysegédje volt
amúgy.
Agyongyalázták,
agyongyalázzák a szocializmust még ma is, sőt olyannyira, hogy minden evvel
kapcsolatos dolgot is be akarnak tiltani a Nagy Demokraták a demokrácia
jegyében. De könyörgöm, amit megéltünk, azt nem vehetik el tőlünk! Nem vehetik
el tőlünk, akik akkor éltünk, dolgoztunk és boldogultunk. Nem vehetik el
emlékeinket, amiket szívünkben, a tudatunkban hordozunk, s amelyek ma már egyre
halványulnak. De azért tudjuk, hogy anno boldogabbak voltunk, legalábbis a nagy
többség. Persze ma már el sem akarjuk hinni, hogy 25-30 évvel ezelőtt bizony
jól és boldogan éltünk. Ma már ezt mondogatjuk erre (is): „Talán igaz sem
volt!” Pedig igaz volt.
1990-ig
Magyarországon szocializmus volt, amit neves egyszerűséggel ma már csak Kádár-korszakként
emlegetünk. Kádár János ma már rég nincsen köztünk, de szelleme és alkotásai
mai is köztünk vannak, és egyre elevenebben, akárhogyan is akarják kiirtani a
fejekből. Kádár János 1988-ig vezette az országot, s ma az emberek a 3.
legnagyobb magyarként, magyar államférfiként tartják számon őt. Olyasvalaki
volt, aki TETT ezért a hazáért. TETT, csupa nagybetűvel. Épített, alkotott, s
bölcsen tudta, munkások, dolgozók és a parasztság nélkül nincs élet, se jövő!
Manapság
persze sikk szidni a szocializmus éveit, mert közel negyedszázada mást se hallani,
hogy így kommunisták, meg úgy kommunisták, stb. Mindezt persze azok
állítják (az 1990 óta hatalmon lévők),
akik nyomorba taszították ezt az országot a népével együtt, s akik sose fognak
– és nem is akarnak – olyan világot teremteni, mint amilyen itt 32 évig volt.
De most őszintén tegyük a kezünket a szívünkre, és gondolkozzunk el, hogy miért
is szidják a kommunistákat, azt a rendszert, amelyben boldogok voltunk?
Mert egy
virágzó országot teremtettek élhető feltételekkel?
Mert volt
tisztességes munka, az emberek előtt jövőkép?
Mert volt
nemzeti identitásunk, részben világhírű iparunk, mezőgazdaságunk?
Mert volt kultúránk, hazaszeretetünk?
Vagy csak azért, mert negyedszázada
ezt sulykolják belénk?
Lehet dönteni!
Azonban ne feledkezzünk meg egy
lényeges momentumról: A kapitalizmus minden hibájára, minden hibájáért a
kommunistákat és a zsidókat teszik felelőssé! No meg az előző kormányt. Így
van, nem igaz?
Most lehet azzal pedálozni, hogy anno
kölcsönöket vettek fel, és a teljes foglalkoztatottság sok esetben házon belüli
munkanélküliséget takart. Egyiket sem tagadjuk. De! 1989-90 fordulóján még
emlékszem arra, hogy a mellüket veregetve kiáltozták azt a rendszerváltók,
hogyha itt nem lett volna szocializmus, akkor már Ausztria szintjén állnánk
(1989-90-ben!).
1990 óta nincs szocializmus, s
nemhogy Ausztria szintjén nem állunk, hanem régi önmagunk sötét árnyai vagyunk!
S valahol megvert ország sereghajtójaként hátul kullogunk. Csak halálozásban,
az öngyilkosságok számában és pesszimizmusban vagyunk elsők! Kétes dicsőség,
mondhatom! Na, ezt adta a kapitalizmus, a rendszerváltás, és a tőkés pártok a
Magyaroknak. Kölcsönöket pedig azóta is vettek fel, csak anno azokat
lakásépítésre, metróépítésre, az ország építésére használták, manapság meg az
urak használják arra, hogy a 4 éves luxusautójukat újra cseréljék. A kölcsönök
összege ma már többszöröse, mint ami 1989 végén volt.
|
|
1990
|
2006
|
2012
|
|
Államadósság
(milliárd dollárban)
|
15
|
50
|
135
|
|
Állami
vagyonok értéke (milliárd dollárban)
|
160
|
25
|
15
|
No de akkor volt iparunk,
mezőgazdaságunk! Ma nincsen. A házon belüli munkanélküliség pedig ma is
létezik, elég, ha példaként a BKK-t, a BKV-t, a MÁV-ot említem, de akár említhetném
a minisztériumokat, önkormányzatokat is. S azokat a haverokat, akiket ide nem
tudtak elhelyezni, azok civil szervezetek álarcai mögé bújva kapnak állami
pénzeket. Lásd Zuschlag János példáját. Ki van ez találva, higgyék el!
Szóval nem célszerű párhuzamokat
vonni a dolgokkal, az eltelt idő függvényében meg pláne nem. Felhoznak még két
témát általában ebben az új rendszerben: 1956-ot és azt, hogy Magyarországon
nem demokrácia volt a kádári évek alatt, hanem diktatúra. 1956 régen volt, ma
már nem ezzel kéne foglalkozni. Történt ami megtörtént, mindenki úgy ítéli meg,
ahogy. Visszacsinálni nem lehet, annak tükrében pedig nem is érdemes, hogy
utána jólét jött. Diktatúra: Magyarország a legvidámabb barakk volt, és ezt a
jelzőt nem véletlenül kapta hazánk!
A Kádár-rendszerben volt demokrácia,
csak többpártrendszer nem volt! Nem ugyanaz!
Ma már úgy van demokrácia, hogy
sehogy. A saját otthonunkban még talán, de másutt, aligha. Ma már nem lehet
büntetlenül dobálózni sem tojással, sem paradicsommal a nekünk nem tetszőket.
Véleményünkre nem kíváncsiak, s ma már tüntetni sem érdemes, mert minek? 2006
óta tudjuk, hogy „majd elfáradunk, és hazamegyünk”. Ha mégsem, akkor jön a
rendőrségi kommandó. A valós élet, a valós világ és a politikai elit között a
valóság végképp elszakadt.
Tulajdonképpen belegondoltak abba,
hogy ez a szép, kenetteljes szó, demokrácia valójában mit is takar? Nos, a
demokrácia is valahol diktatúra. Hiszen ha belegondolunk, akiket megszavazunk,
megszavaztunk négyévente, és a legtöbb szavazatot nyerte, nos az uralkodott.
2/3-ad nélkül is koalíciót kötve véghezvittek mindent, amit akartak. Hozhattak
akármilyen törvényeket, ha akarták, megszavazták. S senki sem tudott ez ellen
tenni. Sem az ellenzék, sem a köztársasági elnök, a nép meg pláne nem. Tehát
ezt a fajta demokráciát is nyugodtan nevezhetjük diktatúrának, csak ez a
diktatúra rövidebb ideig, 4 évig tart, aztán más folytatja/folytatta általában.
Csak a nevek változtak, a lényeg nem. S egy ilyen 4 éves ciklus alatt is
mekkora rombolást lehet véghezvinni, azt láttuk, és látjuk ma is.
Ma mindennapjainkat a félelem járja
át: a bűnözéstől, a munkanélküliségtől, a kilakoltatástól, a hitelcsapdától, a
jövőtől félünk. Kádár idején nem volt ilyen. A rendőrség elkapta a bűnözőket,
nem téve különbséget köztük a bőrszínük alapján. Munkanélküliség nem volt, s
mivel volt munka, és a munkának becsülete, így nem volt kilátástalan az élet, a
jövő. A hitelek pedig kedvező kamatozású állami hitelek voltak, s nem naponta
változó, egyre növekvő összegű.
A fiatalok tudtak gyermekeket
vállalni, s vállaltak is. A lakosság életkörülményei pedig évről évre javultak.
Pont úgy, ahogy ma évről évre romlanak.
Megvalósult
dolgok a szocialista rendszerben, a teljesség igénye nélkül:
· 2 millió lakás
épült, többnyire panel technológiával, de elérhető áron.
· Az
életszínvonal (reáljövedelem) 20 év alatt 111 %-kal nőtt, növekedett a
háztartási gépesítettség foka, a gépkocsiállomány és a tartós fogyasztási
cikkek aránya is.
· (Nagy hangsúlyt
fektettek az iskolák, szakmunkásképző helyek létesítésére, korszerűsítésére).
· Magas szintű
volt a szociálpolitika (családi pótlék, gyes, ingyenes óvodai-bölcsődei
ellátás, jutányos iskolai és munkahelyi étkeztetés, kedvezményes vállalati
üdültetés, szociális segélyek, támogatások, öregségi nyugdíj: nőknél 55,
férfiaknál 60 év (!))
· Volt iparunk.
Csak néhány híres ipari üzemünk: Visontai hőerőmű, Paksi atomerőmű, Dunai Vasmű,
Lenin Kohászati Üzemek Miskolcon, Ózdi Kohászati Üzemek, Almásfüzitői
Timföldgyár, Láng Gépgyár, Ganz-MÁVAG, Ikarus, Rába, Május 1. Ruhagyár,
Tungsram, Taurus, Graboplast, Videoton, Orion, Lehel, Hajdú stb., stb. S ezek
az ország minden területén voltak, nemcsak Budapest és környékére
koncentrálódva. Ezek nagyobb része sikeres export-importkivitelező volt.
· Híres tsz-ek
voltak. A nyolcvanas évek első felében gabonatermelésben, Ausztráliával, az USÁ-val,
Dániával, és Kanadával, míg hústermelésben Dániával és Hollandiával vezettük a
rangsort! Pápai húsgyár, Nagykőrösi konzervgyár, Zalahús, cukorfeldolgozó
üzemek, Bábolnai Tsz, csak néhány neves mezőgazdasági gyár, illetve tsz.
· Fontosnak
tartották a magyar kultúra megőrzését, terjesztését, és támogatását. Nagy
hangsúlyt fektettek a sportra, a színházra, a művelődésre. Szinte minden
településen volt művelődési vagy közösségi ház, könyvtár. Vidéken is ugyanúgy
meg lehetett élni, mint a fővárosban. A vidéki városok többségében is voltak
gyárak, üzemek, tsz-ek, illetve sorra a legtöbben új városközpontot,
sétálóutcákat, szállodákat, fürdőket, közösségi tereket alakítottak ki.
· Ingyenes volt
a kórház, iskola, felsőoktatás, és még sok minden más. Támogatták a fiatalokat,
a lakásépítéseket kedvezményes OTP és vállalati kölcsönök folyósításával.
· Volt anyagi,
erkölcsi, társadalmi elismerés. Érdemes volt élni, jól dolgozni.
· Budapesten
felépítették a háborúban lerombolt mind a 7 hidat. A fővárosban 27 km-nyi
metróvonal is épült, ezenkívül megújult a földalatti, a fogaskerekű vasút.
Minden közlekedési ágazatban megújították a járműparkot, amelyek többségét a
mai napig használják. Így megújult a vasút, a Volán, és a vidéki (és fővárosi)
közlekedési cégek járműparkja is.
· A fővárosban
felépült többek között a Sugár üzletközpont, a Budapest Sportcsarnok, a
Népstadion, a kongresszusi központ, Komjádi uszoda, a Skála áruházak, amik a
maguk idejében modernek és korszakalkotók voltak, a Hilton, az Átrium-Hyatt, a
Forum, a Novotel, és a Duna Intercontinental szállodák, a BNV, a Domus áruház,
több alul-, és felüljáró. Közúti csomópontok. Ferihegyi reptér…
· 396 km-nyi
autópálya épült. Az utak és vasúti pályák karbantartására több pénz jutott.
A fejlődést és az elvégzett munka sikerét pedig a nép aratta le, azaz
mi, magyarok! S ezeket a dolgokat – amelyek egy része ma is megvan – letagadni
nem lehet. Olyan pedig nincs, hogy egyfelől elismerjük, hogy a szocializmus
mennyit tett hazánkért, ugyanakkor szidjuk is. A kettő ellentmond egymásnak. A
hatalmon lévők ezeket az éveket átkosnak nevezik. Ha az volt az átkos, akkor ma
mi van? Átkos a tizediken! De nevezhetjük demokratikus diktatúrának is azt,
amiben ma élünk.
A szocialista rendszerek nem voltak olyan rosszak, mint ahogyan azt ma
próbálják belénk sulykolni. Bizonyítja ezt az, miszerint a volt szocialista
országokban – így Magyarországon is – pár éve felmérést végeztek a lakosság
körében erről. Az esetek többségében – hazánkban is – a válaszadók 40-52 %-a
azt mondta, hogy jobb volt a szocialista rendszer, mint a jelenlegi. Okként
pedig a teljes foglalkoztatottságot, a lét- és vagyonbiztonságot, és a békére
való törekvés politikáját jelölték meg.
Elgondolkodtató az a tény is, hogy a kommunista pártok egyre több
országban jutnak be a Parlamentbe, mégpedig úgy, hogy az emberek rájuk
szavaznak (Pl. Csehország, Szlovákia). De olyan országokban is bejutottak, ahol
sosem volt szocializmus (Görögország). Itt van tehát az ideje, hogy
Magyarországon is érvényre és hatalomra juttassuk az ország és a lakosság
érdekeit valóságosan képviselő pártot, a Munkáspártot!
Egy biztos, régen több embernek volt jó, kevésnek rossz, ma pont
fordítva van: több embernek rossz, s kevésnek jó. Jó ez nekünk? Ugye nem?
Kérdezhetik, hogy mi a megoldás, s hogy van-e még megoldás? Van-e kiút ebből a
káoszból és fertőből, amiben ma élünk? Nos, van! Örömmel közölhetem Önökkel,
hogy Kádár János szellemisége, pártja ma is él! A neve: Munkáspárt! Mi
vagyunk Kádár János szellemiségének és
munkájának, illetve emlékének jogos örökösei, folytatói. S nem az MSZP, mint
ahogyan azt sokan hiszik!
A MSZP egy ügyes névváltoztatással csak a régi MSZMP vagyonát örökölte,
de valójában teljes mértékben nyugatbarát, tőkés politikát folytat, ezt be is
bizonyította 12 évig tartó, különböző kormányzati ciklusaiban. S egyvalamit
lopott még el: a vörös színt. Jó, ha tudják, de az MSZP (szövetségben az SZDSZ-szel)
verte nagydobra a legnagyobb részt az állami vagyonból! Mi, munkáspártiak
mindig is a kisemberek, a munkások, dolgozók pártján álltunk. Mert munkások
most is vannak: a villanyszerelő, a pék, a buszsofőr, a Tesco-pénztáros, avagy
az árufeltöltő, de még a nővérke a kórházban is munkás, s a sort hosszan
lehetnek folytatni. Persze ma már a munkás helyett a dolgozó, a munkavállaló
név a trendi, de a lényegen ez nem változtat.
Meg lehet nézni politikai felfogásunkat, szemléletünket mától egészen
vissza megalakulásunkig: mi sosem fordítottunk köpönyeget, mi ma is azt
mondjuk, mint negyedszázaddal ezelőtt. A múltból, a hibákból tanultunk, és nem
a múltat akarjuk visszahozni! Ezt fontos hangsúlyozni. Mi újra egy gazdag,
virágzó országot szeretnénk, amelyben boldogan élnek az emberek, s saját
gazdaságunkat újból kiépítve feltárhatjuk a magyar emberekben szunnyadó erőt,
tettvágyat s tehetséget.
A válságot megszorításokkal nem lehet leküzdeni, ez az út nem vezet
máshová, csak még mélyebb nyomorba. Ma már láthatjuk, sem a vadkapitalizmus – ami
kiépült hazánkban –, sem az EU-csatlakozás nem hozta meg azt a jólétet és
társadalmi, gazdasági felemelkedést, amelyre oly régóta várunk és várunk és
várunk… Az EU minket nem szövetségesként kezel, hanem mint gyarmatot. A nyugat
sohasem barát, csak barátkozó jellegű, valójában egy alattomos és nagyon
veszélyes fenevad. A 80-as évek végén a nyugatnak gyarmat, új piacok kellettek,
s sikerült is megszereznie, ma sem kezel minket másképpen.
Az országos termelőeszközök feladásával és privatizálásával pedig
teljesen kiszolgáltatottak lettünk. Ma a kormányok és politikusok csak bábok és
persze hazaárulók is, hiszen nem saját hazájukat képviselik, hanem az EU-t és
az IMF-et. Rajtunk semmiféle hitel nem segít. Ma a bankok és multik korlátlanul
és büntetlenül vihetik ki és viszik is a forintmilliárdokat az országból, s
tehetik, mert a mindenkori kormány őket támogatja!
Csak álljon itt egy rövid kimutatás arról, mennyi pénzt is vittek ki a
bankok és a multik az országból 2010 és 2011-ben:
Ennek egyszer s mindenkorra véget kell vetni! De hogyan? – kérdezhetik
Önök.
Nos, nem lesz egyszerű, de nem is lehetetlen. Egyik
hatalmon/parlamentben lévő pártnak sem szabad hinni többé! Mindegyik
bebizonyította alkalmatlanságát, és az, hogy ellenzékben mit mondanak, semmit
sem jelent, mint kiderült. Ha elegük van ebből a kizsákmányoló, hazug, torz,
korcs rendszerből, akkor jöjjenek a Munkáspárthoz! Jövőbeli elképzeléseinket
füzeteinkben és az interneten is elolvashatják. Mi egy új közösségi társadalmat
szeretnénk létrehozni, szemben a többi párt éppen aktuális, választásokhoz
közeledvén hamis, hazug elképzeléseivel szemben. S tudjuk, meg tudjuk csinálni!
Önökkel, magyar emberekkel együtt! Magyarországért, a hazánkért!
Mert ma ez az ország ott tart, mint 1945-ben: le van rombolva és ki van
fosztva. Ma már nem kellenek koncentrációs táborok, ma már paragrafusokkal,
törvényekkel is lehet ölni, nem is akárhogyan! Elég ha annyit említek, hogy pl.
kórházak bezárásával… Nem a trianoni meg a Horthy-kultusz feltámasztásában kell
gondolkodni, mert vannak ilyen nézetek is. A történelemből tudjuk, hogy a
Horthy-rendszer mit tett hazánkkal. Nagyon súlyos hiba és bűn egy olyan
rendszer előnyeit és egy olyan ember pozitív tulajdonságait hangoztatni, akinek
nevéhez csak bűnök és áldozatok tapadnak.
Nem véletlen, hogy azokra az esztendőkre a még ma élők sem szívesen
emlékeznek vissza. Horthy idejében a 3 millió koldus országa voltunk. Horthy,
majd Szálasi pribékjei, nyilasai pedig nemcsak a kommunistákat üldözték és
végezték ki, hanem a tisztességes emberek egy részét is, s minden olyan elemet,
amely ellen mert szegülni. A Horthy-rendszer volt az, amely nyíltan állást
foglalt a fasizmus mellett, amely zsidótörvényeket hozott, és amely bevitte országunkat
a II. világháborúba.
A végeredmény ismert: hazánkat porig rombolták, tetemes veszteségeket
szenvedett a nemzet, mind anyagi, mint emberi értelemben. Mindent elölről
kellett kezdeni. Sajnos most is hasonló helyzetben vagyunk. Tényleg meg akarjuk
várni ismét a teljes pusztulást, mert abba az irányba haladunk.
Az, hogy ki miben és ki kinek hisz,
az természetesen mindenki magán- és szívügye. Mi, munkáspártiak most csak
felhívjuk a figyelmet arra, amit már évek óta hallani akarnak. Mi most a magyar
embereket, a családokat és a magyar hazát akarjuk megmenteni. Eldönthetik, hogy
velünk tartanak-e vagy sem. Természetesen lehet szavazni az eddigi pártok
bármelyikére is, de aki azt hiszi, hogy attól változni fog bármi is, az téved.
De ha rájuk szavaz, és utána nem történik érdemleges változás, csak saját magát
hibáztassa, hogy megint bedőlt a hazug szólamoknak (s bekapta a birkacucliztatót).
Utána magának panaszkodjon, hogy sorsa még rosszabb lett! Mert jobb nem lesz,
akármit is ígérnek.
Fontos és figyelembe kell venni
nekünk és Önöknek is, hogy a tőkés pártok mindent meg fognak tenni a
lejáratásunkra és ellehetetlenítésünkre, pont azért, mert tudják, igazat mondunk.
S félnek a változástól, mert tudják, akkor keményen el lesznek számoltatva
azok, aki a rendszerváltásban részt vettek, és azt véghez is vitték, külön
kiemelve azokat, akik az országot ellopták, illetve a nyugati tőke kezére
játszották át. Félnek, mert ez nem olyan elszámoltatás lesz, mint amilyen a Fideszé
volt, ahol csak az álláshalmozó porondmesterek váltották egymást.
Tehát ne higgyünk a tőkés pártoknak,
egyiknek sem! Saját magunk, gyermekeink és unokáink, illetve az ország jövője
érdekében. Ezeknek a pártoknak volt 25 évük arra, hogy bizonyíthassanak,
bizonyítottak is – csak éppen negatívan. Eljátszották az emberek, a magyar nép
bizalmát, s aki továbbra is hisz nekik, az megérdemli rossz sorsát. Tehát lehet
választani: új rendszer, új alapokon, közösségi társadalom, avagy EU-s
áldemokráciás nyomor.
Most lehet mondani, hogy a Munkáspárt
kis párt, s nem jut be a parlamentbe. Persze, de minden pártot az emberek
tesznek naggyá! Lehet csatlakozni hozzánk, mert mi tenni akarunk a honért és magyar
emberekért, s nemcsak szóban, mint a többi párt. Minden párt elindult
valahonnét, s ne felejtsék el: a leghosszabb út is egy lépéssel kezdődik!
Nem szabad
hinni, sem a jobboldali, sem a baloldali médiának, pártoknak, mert azok csak az
uszítást, a demagóg hülyeségeiket próbálják az emberekre ráerőltetni! Azt
magyarázzák be az embereknek, hogy csak a két nagy párt létezik: Fidesz és MSZP,
más nem!!
Lehet
választani a rossz és a még rosszabb között! Jó nincs? A magyar ember jót nem
érdemel? Válasszunk addig e két párt közül, míg Magyarországot végképp tönkreteszik? Nem! Válasszuk a közösségi társadalmat! A fejlődést, a nép békéjét és rendjét! A
Munkáspártot! Itt van tehát az ideje,
hogy Magyarországon is érvényre és hatalomra juttassuk az ország és a lakosság
érdekeit valóságosan képviselő pártot, a Munkáspártot!
Írta és szerkesztette: Jakabfi Zsolt
A 60, 70,
80-as évek nagy igazságai közül néhány:
Mi még
csapból ittuk a vizet, azt se tudtuk, mi az a ásványvíz. A Szobi szörp pedig
egyenesen isteni volt.
Mi
nem unatkoztunk, ha volt rá alkalom, kimentünk játszani. Egész nap kinn
voltunk, hogy hol, az a mi titkunk marad. Nem volt mobil, nem volt semmi.
Estére otthon voltunk, és kész!
Ha
elestünk, eltört valamelyik végtagunk, kék-zöld foltjaink lettek, nem történt
semmi baj, mi voltunk a hibásak!
Étkezési
szokásainktól S. Norbi mércéjével halálos dózist kaptunk. Ettük a zsíros
kenyeret, a kolbászt, a különböző édességeket. Mégsem voltunk kövérek, mert
mindig kint voltunk, és mozogtunk.
A kakaó nem
tartalmazott A, B, C, D vitaminokat, viszont Bedeconak hívták, és finom volt!
Mi nem
DVD-n, videón, számítógépen, interneten nevelkedtünk, mert nem is volt!
Viszont
voltak barátaink, akikkel kártyázni, csavarogni, vagy bármi mást lehetett
csinálni.
Az autók
hátsó ülésen nem volt biztonsági öv, elöl nem volt légzsák meg ilyenek. Nem voltak
biztonsági zárak a gyógyszereken, a vegyszeres üvegeken. És mégis itt vagyunk!
A
biciklin sem használtunk térd- és könyökvédőt, elestünk, hát máskor vigyáztunk!
Szabadok
voltunk, voltak jó és voltak rossz napjaink Nem voltunk depressziósok. Több jó
napunk volt, mint rossz. Voltak kötelességeink, pl. tanulás. Megtanultunk vele
élni.
Nyáron
derékig érő fűben, erdőkben játszottunk, szüleink nem tudták, hol vagyunk. Mégsem
lettünk allergiásak, kiütésesek semmitől!
A szerelmet
egyszerűen megéltük, és boldogan szaladtunk az utcán az első csók után. A
szexet akkor, és ott csináltuk ahol lehetőség volt rá. Ha valamit rosszul
csináltunk, vállaltuk a következményeket!
Az
iskolában a tanár tisztelve volt, és ha nyakon vágott, mert rosszak voltunk,
nem szúrtuk le, nem küldtük el melegebb éghajlatra, és nem pereltük be.
Ha
megkaptuk a Trabantot, Wartburgot, vagy Zsigulit örültünk neki, és vigyáztunk
rá, mert a miénk volt.
Bármikor
bekopoghattunk a barátainkhoz! Nem vittek, és hoztak minket az iskolából a szüleink
kocsin!
Mindenünk
csak volt, megosztottuk a többivel! És nem nyafogtunk, hogy az enyém…
Nem
voltak éjjel-nappal nyitva tartó üzletek és benzinkutak, mégis mindenünk
megvolt.
Ismertük
a törvényt, és ha vétettünk, szüleink nem álltak mellénk! Megtanítottak úgy
élni, hogy tudtuk, mi az a kötelesség, a bűntudat, a jóérzés, a felelősség.
Ismertük e szavak mélységét. Ezek voltunk mi.
Ezek voltunk
mi! Egy letűnt kornak a „hősei”, amelyen a mostani fiatalság értetlenül mosolyog.
Kérdés: Hogy tudtuk ezt túlélni? Hogy lettünk azzá, amik vagyunk? Azt
mondják unalmas volt? Nem, jó volt! És ide kívánkozik egy utolsó sor is:
BOLDOGOK VOLTUNK!!!!!!!
***
Kivonat Magyarország hivatalos statisztikáiból
Magyarország
népessége:
1989-ben: 10
millió 374 ezer fő; 2009-ben: 10 millió 016 ezer fő
Magyarország külső
adóssága (bruttó):
1989-ben: 21
milliárd USD; 2009-ben: 225 milliárd USD
Nyilvántartott
munkanélküliek száma:
1989-ben:
mintegy 30 ezer fő; 2009-ben: mintegy 470 ezer fő
Létminimum
alatt élők száma:
1989-ben:
mintegy 900 ezer fő; 2009-ben: mintegy 3 millió 300 ezer fő
Hajléktalanok
száma (becsült adat):
1989-ben: 5-10
ezer fő; 2009-ben: 50-70 ezer fő
Új építésű
lakások száma:
1989-ben: 51
ezer 500 db; 2009-ben: 28 ezer 400 db
Házasságkötések
száma:
1989-ben:
mintegy 70 ezer; 2009-ben: mintegy 42 ezer
Válások száma:
1980-as évek:
1000 házasságkötésre 350 válás; 2000-es évek: 1000 házasságkötésre 590 válás
Élve
születések száma:
1989-ben:
mintegy 127 ezer; 2009-ben: mintegy 96 ezer
Házasságon
kívül született gyermekek száma:
1980-as évek:
minden nyolcadik gyermek született házasságon kívül
2000-es évek:
minden harmadik gyermek született házasságon kívül
Összes
bűncselekmények száma:
1989-ben:
mintegy 225 ezer bűneset; 2009-ben: mintegy 410 ezer bűneset
Befejezésül
még egy jelzésértékű számadat: Bogár László közgazdász professzor szerint, a
jelenlegi átlagos 120-130 ezer forintos havi fizetés vásárlóértékét tekintve
annyit ér, mint
az 1978-as átlagos munkabér, vagyis 3600 forint...! Hozzáteszem: Míg 1978-ban egy egyedül élő az átlagos keresetéből a lakása rezsijére 20 %-ot költött, addig ma ez 80 %!
az 1978-as átlagos munkabér, vagyis 3600 forint...! Hozzáteszem: Míg 1978-ban egy egyedül élő az átlagos keresetéből a lakása rezsijére 20 %-ot költött, addig ma ez 80 %!
A tények önmagukért
beszélnek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése