Garantált jövedelem mindenkinek?

Míg a demokratikus ellenzéki pártok békés, de azért nem minden feszültségtől mentes vitát folytatnak az összefogás személyi és technikai feltételeiről, néhány lelkes civil olyan témában gyűjt aláírásokat, amely – siker esetén – alapvetően változtatná meg a társadalmi viszonyokat.

Hegyi Gyula| Népszabadság| 2013. június 28.

Nyugati baloldali, zöld és független értelmiségiek kezdeményezése alapján arra akarják felszólítani az Európai Bizottságot, hogy vizsgálja meg az úgynevezett feltétel nélküli alapjövedelem, más néven a minimáljövedelem bevezetésének lehetőségét. 2014. január közepéig az Európai Unió legalább hét országában összesen egymillió aláírást kell összegyűjteni a kezdeményezés sikeréhez, országonként változó kvótával. (Magyarországról például legalább 16 500-at kell prezentálni. A kezdeményezéshez az Alapjovedelem.hu oldalon lehet csatlakozni.)
A hosszú távú cél az, hogy az unió valamennyi polgára munkaviszonytól függetlenül részesüljön olyan jövedelemben, amely biztosítja a méltó életfeltételek anyagi hátterét. Közvetlenül pedig az, hogy az Európai Bizottság vizsgáltassa, az Európai Parlament vitassa meg a kezdeményezést. A minimáljövedelem csak első hallásra úttörő gondolat, valójában több évszázada része a társadalmi reformokról szóló vitáknak. A feljegyzések szerint Abu Bakr kalifa (Mohamed próféta apósa) vezette be először az alattvalók számára folyósított alapjövedelmet.
A tizennyolcadik század végén az amerikai Thomas Paine dolgozta ki az elméletét, azzal az indoklással, hogy így kompenzáljanak minden férfit és nőt „természetes öröksége”, a föld magánkézbe kerüléséért. Napóleon is támogatta a gondolatot, de háborúi miatt nem jutott túl az elméleti rokonszenven. A huszadik században elsősorban az angolszász közgazdasági és politikai irodalomban jelent meg a terv. Első hallásra meglepő módon a „neoliberális” közgazdásznak kikiáltott Friedrich Hayek is kiállt mellette, Milton Friedman pedig a „negatív személyi jövedelemadó” formájában javasolta bevezetni, már a hatvanas évek elején. (Vagyis az alacsony jövedelműeknek az állam fizetne „adót”.)
Az utóbbi nevek azt is jelzik, hogy nem feltétlenül baloldali kezdeményezésről van szó. A kapitalizmus sikeres működése esetén a minimáljövedelem éppenséggel a társadalmi feszültségek csökkentését, a szocialista mozgalmak leszerelését, a tőke nyugalmát szolgálná. Más kérdés, hogy a pénzügyi válság, a tömeges munkanélküliség és a növekvő szegénység sújtotta mai Euró pában mindez már merészen progresszív gondolatnak tűnik. A javaslat lényege az, hogy a megélhetéshez és a társadalomban való méltó jelenléthez szükséges alapjövedelmet az emberek ne a munkájuk alapján, hanem állampolgári jogon kapják meg.
A „fejkvóta” alapján járó összeg kiegészíthető sajátos élethelyzetekhez (gyermek születése, tanulás, betegség, időskor) rendelt járulékkal, segéllyel vagy kölcsönnel. A dolgozó emberek munkájuk, a tőketulajdonosok tőkéjük után természetesen továbbra is fizetést, illetve profitot kapnának a nekik is járó minimáljövedelem fölött. (Ez kulcskérdés, ha a dolgozók és a jómódúak nem kapnak alapjövedelmet, akkor az egész nem más, mint a segélyek álszenteskedő átkeresztelése.) A koncepció mai formájában arra a feltételezésre épül, hogy egyre kevesebb a munkaalkalom, az emberi munkát igénylő tevékenység, a munkanélküliség viszont súlyos egyéni és társadalmi tragédiákhoz vezethet.
Ha a munka nem lenne alapvető egzisztenciális kényszer, akkor a munkanélküliség megszűnne fenyegetni a társadalmi békét, a termelés automatizálása erkölcsi aggályok nélkül felgyorsulhatna, s többen vállalkoznának önkéntes, nem fizetett társadalmi munkára. Az ilyen garantált alapjövedelemhez természetesen állami bevételekre van szükség, amelyek végső soron csak adók formájában szedhetők be. A személyi jövedelemadó mellett szóba kerülhet a nyersanyag felhasználására és a hulladékkibocsátásra kiszabott zöldadó, a vagyonadó és a luxusadó, az állami vállalatok nyeresége és más hasonló forrás. Mivel az európai demokráciák elvben amúgy is garantálják polgáraik alapvető szociális jogait (Európai Szociális Charta), a minimáljövedelem voltaképp ezt a garanciát tenné kézzelfoghatóvá.
A javaslat természetesen rengeteg kérdést vet fel. Számomra nem is a pénzügyi megvalósítása a legkétségesebb elem, hanem az, hogy hosszú távon nem szakítja-e végleg ketté a társadalmat a dolgozó és nem dolgozó emberek kasztjára? Olyan modellre, amelyben – szemben a történelem eddigi menetével – a dolgozó emberek alkotják az „elitet”, akik közé hosszas munkanélküliség után szinte lehetetlen lesz bekerülni? Fennáll az a veszély is, hogy a tartósan nem dolgozók szavazópolgárként olyan blokkot alkotnak, amelyet egyetlen ígérettel, a minimáljövedelem megemelésével bármilyen ügynek meg lehet nyerni. De az európai polgári kezdeményezés nem a rendszer azonnali bevezetését, hanem lehetőségének megvizsgálását és megvitatását szorgalmazza, s ezt csak helyeselni lehet.
De ha igaz, hogy egyre kevesebb a munkaalkalom, akkor a probléma a munkaidő további csökkentésével is orvosolható. Optimista feltételezések szerint az így felszabaduló munkalehetőségre újabb dolgozókat lehet felvenni. Az előző francia szocialista kormány annak idején bevezette a harmincöt órás munkahetet. A rendszer nem tette tönkre a francia gazdaságot, másfelől viszont nem is növelte érdemben a foglalkoztatást. Más úton járnak, akik a négynapos munkahét mellett érvelnek. Ez ugyanis heti három szabadnapot jelent, ami fellendítheti a szabadidős tevékenységeket, a belföldi turizmust, rengeteg új munkahelyet teremtve e szolgáltatások területén. Az amerikai Utah államban a közhivatalokban már régóta csak négy napon dolgoznak, heti tíz órát, és pénteken minden közintézmény zárva van. Ha ragaszkodunk a teljes foglalkoztatás elvéhez, amire – hivatalosan – az Európai Unió egész politikája épül, akkor e cél eléréséhez a munkaidő általános csökkentése közelebb vihet.
Biztos lesznek, akik azt mondják, hogy válság idején nincs helye az ilyen álmodozásoknak. Holott az egyes ember és a társadalom mindig akkor jutott előre, ha a válságok idején eldobta a régi tabukat, beidegződéseket, és gyökeresen új módon szervezte át az életét. Az európai társadalmak nemcsak pénzügyi, hanem ideológiai válságba is jutottak, nem hisznek a régi rendszerben és módszerekben, de nem látnak új célokat és megoldásokat sem. Fokozottan igaz ez hazánkra. Mind a garantált alapjövedelem, mind a munkaidő általános csökkentése olyan cél lehet, amely békés és demokratikus úton, de alapvető módon szervezi újjá és remélhetőleg jobbá a társadalmunkat. Üdvös lenne, ha a demokratikus ellenzéki pártok elszánnák magukat ilyen „merész” gondolatok megfogalmazására, vagy legalább megvitatására.