A Baloldali Front megemlékezése a szovjet hősi emlékműnél a Vörös Hadsereg napján

Turi Kristóf beszéde a szovjet hősi emlékműnél a Vörös Hadsereg napján, 2013. február 23.

Emlékezni gyűltünk ma össze, nem pedig ünnepelni, mert sajnos a Vörös Hadsereg, aminek a napját ma ünnepelnénk, már a múlté. A huszadik század viharai és dicső pillanatai, ha nem is nyomtalanul, de elmúltak. Nem a világháború után vagyunk, és nem is a hetvenes években, mikor a Szovjetunió és hadserege ereje teljében volt, s ezt az erőt lehetett ünnepelni. Sajnos ezek az idők elmúltak, bekövetkezett az éjszaka… Azonban ahogy sötétednek az órák, úgy lehet érezni az új hajnal közeledtét.

Mert hiszem, hogy közeleg egy olyan hajnal, mint amilyen Lenin életében történt. Eljött a Forradalom, s életre hívta a Vörös Hadsereget! De milyen hadsereg volt ez! Az imperialisták „parasztokból verbuválódott csürhének” titulálták, s láss csodát, a nép egyszerű fiai arattak győzelmet a véres polgárháborúban az imperialistákon! És minő győzelem volt ez! A tisztikar jelentős részét ekkor még nem kinevezték felülről, hanem megválasztották – alulról. A későbbiekben persze visszatért a kinevezéses forma, de a régi rend, ameddig a Vörös Hadsereg fennállt, soha nem tért vissza! Nem tehetségtelen „kék vérű nemesek” irányították a hadakat, és nem az ő dilettáns döntéseiken múlott milliók sorsa, hanem a nép egyszerű fiai, a legnagyobb részben munkás és paraszti sorból származó tehetséges parancsnokok kommandírozták a Vörös Hadsereg légióit.

A mai okosok, akik történésznek mondják magukat, olyanokat hangoztatnak, hogy a szovjetek dilettáns módon fegyverkeztek, és minden pénzt a fegyverekre költöttek, és ez teljesen indokolatlan és szükségszerűtlen volt. Bár ezek a „géniuszok” nem hallanak most engem, mégis üzenném nekik, hogy a szovjetek megnyerték a polgárháborút, túlélték a nyugati agressziót, és tartottak attól, hogy a kapitalisták a társadalmuk belső válságát egy véres külföldi háborúval akarják majd megoldani – lásd a mai imperialistákat, akik ott vannak Afganisztánban, Afrikában, és sorolhatnám tovább…! Visszatérve a 20-as évekre, a szovjetek aggodalma nem volt alaptalan. Ha egy embert megpróbálnak elagyabugyálni egy sötét utcán, és netán a jövőben is arra fog járni, nyilvánvalóan lépéseket tesz annak érdekében, hogy megvédje magát. Ez logikus. Akkor egy ország miért lenne ésszerűtlen, amennyiben lépéseket tesz az önvédelemre? Én magam hosszú oldalakon át olvastam a 20-as 30-as évek szovjet katonai eseményekről Georgij Konsztantyinovics Zsukov: Emlékek, gondolatok című önéletrajzi művében. Persze, egy ilyen „jelentéktelen” embernél biztos mindenki sokkal jobban tudja, milyen is volt a valóság… Hát persze…

De akármi is legyen a véleményünk a Vörös Hadseregről, egy dolog vitán felül áll: segített egy igazságosabb világrend fenntartásában, és sohasem imperialista érdekből harcolt, hanem az elnyomottak sorsát tartotta szem előtt! A szovjetek rákényszerültek a védekezésre a polgár- és a világháborúban egyaránt, s mindkét háború szabadságot és fejlődést hozott a szovjetek által felszabadított népeknek! Gondoljunk a második világégés utáni területekre! Ez az ármádia mindig saját zászlóval állt ki a kizsákmányolókkal, a céljai világosak voltak, ideológiailag megalapozottak, segítségnyújtása a kapitalisták által elnyomott népeknek pedig példamutató volt!

Sosem szállt partra sehol az ENSZ égisze alatt, nem rágalmazott meg senkit vegyi fegyverek gyártásával, hogy megszerezhesse az adott ország olaját. Nem fegyverezett fel vaktában mindenkit, és nem vérengző zsoldos gyilkosokat uszított a következő kiszemelt célpontjára. És persze, atombombát sem vetett be sem egy, sem kettő civil város ellen! Nem a pénz motiválta, hanem a Világforradalom gyönyörű eszméje! S ez mind a döntéshozókra, mind az egyszerű katonára igaz volt. Akik abban az uniformisban haltak meg, a hazájukat szolgálták, mások szabadságáért és egy szebb világért áldozták életüket!

Gondolom, előző gondolataim alapján kitalálták, kikkel hasonlítottam össze a Vörös Hadsereg hőseit! Kik is az ő tökéletes ellentétei? Természetesen a nyugati imperialistákra, és elsősorban a főkolompos Egyesült Államokra céloztam! Rablóháborúik ma is a világ minden pontján zajlanak: Afganisztánban, Észak-Afrikában, de megpróbáltak „demokráciát” vagyis kapitalizmust vinni Vietnamba, Koreába, és számtalan egyéb helyre – sajnos, nem mindenki tudott oly hősiesen ellenállni mint a koreai vagy a vietnami elvtársaink. Azonban mindenki megpróbált ellenállni a nagy sasnak, és sokan még ma is harcolnak ellene! Ha ma létezne Vörös Hadsereg, nem itt tartanánk. De azt hiszem, szolidaritást vállalnának az elnyomottak harcával, és akár aktívan is segítenék őket, hogy megvédjék a függetlenségüket, a szuverenitásukat, amit az USA és vérebei semmibe vesznek…

Azt hiszem, az én tisztem ezen a megemlékezésen véget ért, így szeretném átadni a szót elvtársamnak, Pethő Gábornak, aki folytatja azt a témát, amit én itt az utolsó pár mondatomban elkezdtem. Szeretném megköszönni a megtisztelő figyelmet, és búcsúzóul még annyit szeretnék szólni, hogy ne hagyjuk, hogy a Vörös Hadsereg Hőseinek és hőstetteinek emléke a feledés homályába vesszen! Emlékezzünk rájuk, és várjuk azt a percet, mikor ezen a napon, a távoli jövőben megemlékezés helyett, újra ünnepelhetünk!

Köszönöm a figyelmet elvtársak!

Pethő Gábor beszéde a szovjet hősi emlékműnél a Vörös Hadsereg napján, 2013. február 23.

Kedves elvtársak!

Szeretnék én is üdvözölni minden megemlékezőt és külön köszöntöm köreinkben a MIKSZ szervezetét. Sajnos egy olyan elmúlt katonai szervezetről emlékezünk ma meg, amelyet a jelenlegi korszellem képtelen megtűrni. Az amerikai álom és a szárnyai alatt tevékenykedő liberális történészek azt üzenik nekünk a vörös hadsereg kapcsán, hogy egy az elnyomás és kilátástalanság spóráit szóró katonai erő volt, míg az ő oldalukon a demokráciát, szabadságot és biztonságot sugárzó erőszakszervezet tevékenykedett. Számunkra, masszív világképpel bíró realista fiataloknak ez az üzenet gyökereiben hibázik.

Elég rögtön csak visszagondolnunk a második világháborúra, amelynek során a vörös hadsereg elsőként sietett az imperialista álmokat kergető náci Németország ellen, hogy visszaadja az emberek egyenlőségét nemre és származásra való tekintet nélkül. Ugyanekkor az amerikai erők még javában pénzorientált, provokatív játékokat űztek és eszük ágában sem volt felvenni a harcot az egyszerű emberek érdekében. Hasznot húztak hatalmas rétegek sanyarúságából. De mondok én ezzel újat? Nem! Mind a mai napig megőrizték ezt a káros tendenciát és kizárólag ott hajlandóak "segíteni", ahol igazából nincs rá szükség, de közben a beavatkozás maga mégis gazdasági előnyt jelenthet számukra. Már évtizedek óta kifogásolhatatlan a NATO dominanciája, de mégis itt-ott felbukkanó népirtásokat, jogilag megalapozatlan kilakoltatásokat, porig rombolt közel-keleti nagyvárosokat, a földgolyó nagyját és Afrika szinte egészét sújtó éhezést és mélyszegénységet kísérhetünk figyelemmel. Ha ez lenne a demokrácia, akkor egy csontig fogyott, éhhalál szélén álló választópolgárnak vajon milyen választási lehetőséget kínál a rendszer? A válasz nálunk adott: SEMMILYET! A mindenféle balanszot nélkülöző kapitalista rendszer bizony csak addig életképes, amíg ezeknek az embereknek a szavai nem érnek semmit. Erről a média remekül gondoskodik is.

Fontos megjegyeznünk, hogy ma Magyarország zsoldos hadereje a NATO-t és minden vele járó gusztustalan akciót támogat. Szovjet időkben a katonák egy fenntarthatóság és egyenlőség jegyében kialakuló szabad világért küzdöttek. Úgy tűnik, hogy ma ez már nem erény. A diktatúra pályája ma a kizsákmányoló egyéneké és szervezeteiké, akik különböző tiltásokkal igyekszenek minket ellehetetleníteni, de végső esetben csupán a korszellem eretnekeinek, azaz terroristának bélyegeznének minket. A viszonylagos szólásszabadság egyelőre az egyetlen fegyverünk, barátaim. Az alkotmánybíróság nemrégiben ennek tükrében semmisítette meg az úgynevezett "önkényuralmi jelképeket" tiltó törvényt, amely minket komolyan érintett a munkásmozgalmi jelképeken keresztül.