Kádár János száz éve „saját szavaival” az OSA Archívumban

Ez a kiállítás szépen kiszolgál minket és diszkréten magunkra hagy. Nagy kincs az ilyen. Mert: emberarcú diktatúra nincs, de emberarcú diktátor van. Csak az van, hiszen a legembertelenebb embernek is van emberarca, melyet már csak az embertelenség ellensúlyozásaképp is mutatni szokott.

Révész Sándor| Népszabadság| 2012. június 8. 

Előre szétválogatják nekünk az emberarcosokat és az emberarctalanokat, akik az agyunkat uralni kívánják. Akik meg szolgálni, azok elénk teszik az emberarcot, a hozzá tartozó tényeket, és diszkréten magunkra hagynak minket. Csak az ilyen kiszolgált, magukra hagyott embereknek lesz rá jó esélyük, hogy felismerjék az emberarc tulajdonosában a diktátort.

Ami fontos, mert a mi jelen- és múltszemléletünk gyenge pontja a jelenben is, miként a múltban a diktátorfelismerő-képesség. Két sötét és egy világos tér teszi a kiállítást. A két sötétben két nagy vásznon mutatkozik Kádár. Az egyiken szerkesztett összeállításban, a másikon egymás mellé tett archív anyagokban. Sok-sok beszéd, nyilatkozat, utazás, közszereplés, pacsizás néppel, pusziváltás Hruscsovval.
A kiállítás centrumában fémrudak erdeje. 39 rúdon 39 fülhallgató, a rudak levilágítanak a lábunk alá, ahol olvashatjuk, hol és mikor mondta Kádár, amit a fülhallgatóból hallunk. Számos felvétel PB-ülésekről, ahol Kádár befelé beszél, úgy, ahogy a Kádár-kor embere nem hallhatta őt.

HIRDETÉS

A világos térben a falon néhány kis táblán pontos, hideg, takarékos szöveg foglalja össze a Kádárra és rendszerére vonatkozó tényeket. Aki beleegerezik a számítógépbe, Kádár-közeli visszaemlékezőket hall és lát, Kádár egykori kedvesétől a sztálinista garnitúra utolsó mohikánjáig, aki ott ült Rákosi szobájában, amikor az kiadta a parancsot Kádár letartóztatására, és aki tavaly halt meg százévesen.

Kádár Jánosné táskája és személyes tárgyai a kiállításon
Népszabadság - Reviczky Zsolt A könyvespolcokon, az asztalokon ott van az egész Kádár-irodalom, és ott vannak a Kádár-könyvtárból a legérdekesebb dedikált példányok. A mai Magyar Nemzet komcsifalója van itt elbűvölve Kádárné ízlésétől, s Déry Tibor ajánlja „szeretettel és tisztelettel” szabadulása után egy évvel Kádárnak a Kádár börtönében írt ellenutópiáját, a G. A. úr X-bent, melyben az értelmes emberek börtönbe jutnak, a bíróság meg gazemberek gyülekezete... Kádár könyvtárának négy és fél ezer kötetéből ezret idegen nyelven írtak. Kádár idegen nyelven nem olvasott.
Turkálhatunk a Szabad Európa Rádió kutatóközpontjában felhalmozott kartonok és az Open Society Archívum dobozaiban elrendezett újságcikkek között. Évről évre, napról napra, témáról témára követhetjük Kádár megnyilvánulásait és a reakciókat. A látogató nem tudja kimeríteni a kiállítás anyagát, csak érdeklődésének mélységétől és idejének mennyiségétől függ, mennyit merít belőle.
Egy ilyen életút-kiállítás összetolja az időt, és az összetolt idő nagy leleplező. Egymás mellett áll a jelentéktelen felforgatóként lefogott, jelentéktelen és kissé betojt munkásfiú, az ország magabiztos, határozott, közszeretett ura és a nevetségessé vált, minden meggyőző erőből kifogyott szánalmas, magányos öreg. Bejött a történelmi szükségszerűségre alapozott jóslat: „semmik vagyunk, s minden leszünk”. S bejött a történelmi szükségszerűségre alapozott ellenjóslat: „minden vagytok és semmik lesztek”. Memento.
A puszta tudomás erőtlen – az érzéki hatás ereje nélkül. Azt hallani kell, milyen meggyőző erővel, energiával nyomta meg Kádár a szavakat a nevezetes 1961-es népfrontgyűlésen: „IGENIS úgy vesszük, hogy aki nincs a Magyar Népköztársaság ellen, az VELE van, aki nincs az MSZMP ellen, az VELE van, aki nincs a népfront ellen, az VELE van.”
Látni kell az ereje teljében lévő, határozott, magabiztos embert, aki eltökélt önérzetességgel lép fel az ENSZ szószékére az imperialistáknak ellenálló kis Magyarország „védelmében”, és hozzá kell ehhez tudni, hogy ekkor Pesten még akasztgattak. Hallani kell, ahogy az 1963-as amnesztia után Kádár visszautasítja, hogy őt elszámoltassa egy ENSZ-főtitkár arról, hány ember van még börtönben. Vegyék tudomásul, hogy „a Magyar Népköztársaság SZUVERÉN állam”. És tudni kell, hogy 18 ezren kerültek börtönbe 1956 után.
Halljuk: még az is becsüli, hogy NORMÁLIS világot teremtettünk, aki nem akar szocializmust, hogy közel kerültünk AZ EMBEREKHEZ, nem úgy, mint régen, hogy ha választani kell, hogy a kizsákmányoló Weiss Manfrédnak vagy a sok millió munkásnak legyen-e jól, akkor mi a munkásokat választjuk, mert sajnáljuk, nem tetszhet mindenkinek a rendszer. De, aki DOLGOZIK, aki a kötelességét TELJESÍTI, annak itt NYUGODT és SZABAD élete lesz.
Amit elértünk, a NÉP, a MUNKÁSOSZTÁLY, a MAGYAR PARASZT érte el, KÖSZÖNET ÉRTE. Százados elmaradást hoztunk be rövid idő alatt. Érezni kell ezeknek a szavaknak az érzéki vonzását a sokszoros világomlás után. És tudni kell, hogy a magyar gazdaság és a világ élvonala között Kádár évtizedeiben hatalmasra nőtt a távolság. Aki Kádárt hallgatta, átélte, mennyire senkik ezek a néptől idegen hőzöngők, ez a „valami Szaharov”, ez a néhány csehszlovák értelmiségi, aki aláírt valami CSARTÁT, meg a melléjük álló pár tucat magyar értelmiségi, akik között igazán komoly ember hála istennek nincs...
A belülről sugárzó őszinteség társulása a tudatos hazugsággal – ez a hatékony diktátorok és a rájuk visszasugárzó jelentős néprészek közös titka. Olyan szemekkel néznek ők egymásra, amelyekből nem tudjuk kihazudni az őszinteséget. És közben tényszerűen tudjuk, hogy tudják: hazudnak maguknak és hazudnak nekik. Bizony nehéz titok ez, melynek a mélyére kell mászni.