Líbia pacifikálása
Gyermekkoromban az egyik szomszéd fiúval sokat játszottunk együtt. Régi polgári
családból származott. E tény osztálytartalmát akkor még nem ismertem fel, sőt a
játékkatonái kifejezetten vonzottak. Tudod, igazi „békebeli” játékok voltak, indiánok
és európai katonák, ólomból. A katonák mellett a polcon ott voltak a Tolnai-féle
világtörténelem képes kötetei, és mi lejátszottuk a történelmet. Derék európai
katonák mentek pacifikálni, azaz megbékíteni a nyugtalan indián törzseket. A derék
európaiak nem agresszorok voltak, egy fenét, kedves aranyos emberek voltak,
akik segíteni mentek azoknak a helyi embereknek, akik ugyan indiánok voltak, de
átláttak a szitán. Láss csodát! Az elmúlt öt hónapban derék francia, angol katonák
bombázták Líbiát, mert úgy gondolták, hogy itt tudják segíteni a líbiai népet. Biztos
ők is olvasták a Tolnai Világtörténelmet, mert találtak pár líbiait, akiknek nem tetszett
Kadhafi, és átláttak a szitán. Kinevezték őket ideiglenes kormánynak, adtak katonai
tanácsadókat, és sok-sok pénzt. Amerika most nem küldött katonákat, de a hátteret
ők adták. A németek sem akartak egy új Rommelt küldeni Afrikába, ráhagyták a
bulit NATO-szövetségeseikre. Cserébe nyilván azért, hogy a német tőke éppen
most uralja el Európát és valósítja meg azt pénzzel, amit Hitlernek fegyverrel nem
sikerült. Líbia leigázása piszkos ügy. Nem a líbiai nép a fontos. Folyik a harc a világ
újrafelosztásáért, és az USA-nak, az EU-nak nem tetszett, hogy Kína és Oroszország
is megjelent a térségben. A líbiaiak sorsa senkit sem érdekel. A gyermekkori nagy
csatáknak volt egy szépség hibája. A katonák a szomszédgyereké voltak, így aztán
ő mindig az európaiakkal játszott. Én az indiánokkal voltam. Tudod, én most is
az „indiánokkal” vagyok. És velük leszek holnap is.
A 21-es Volga és Reagan
Az egyik idegenforgalmi cég érdekes programmal akarja meglepni kedves, de főleg
fizetőképes külföldi vendégeit. Utazás a múltba, a szocialista múltba! Régi Volga és
Trabant gépkocsikkal szállítják őket Mercedes és Audi helyett. Elcipelik őket az érdi
szoborparkba, a terrorházba, meg ilyen helyekre. Még lakótelepi lakást is mutatnak
nekik, ami egzotikum a javából, legalább is nekik. Persze a nyugati turistát se lehet
csak úgy bedobni egy ilyen programba, így aztán első lépésként egy nagy
szállodalánc vezetőinak adtak kóstolót. Elnök úr, nem mesélne nekik arról, hogy
milyen volt régen? Ezzel a kérdéssel fordultak hozzám. Némi győzködés után
belementen, rajtam ne múljon a magyar idegenforgalom sikere. Nem akármilyen
helyre mentünk, Pesten, a Lukács Cukrászdába. A külföldi idegenforgalmi főnökök
éppen a Terror Háza Múzeumból jöttek egy olyan 21-es Volgával, tudod, olyannal,
amelynek a motorházán egy szarvas volt. Azokat még nem műanyagból csinálták,
úgyhogy ne akarj ilyennel összeütközni. Nos, a vendégek mindjárt elcsodálkoztak,
hogy a cukrászdában csak mi voltunk meg egy német házaspár. Mi van? – kérdezték.
Nem mi van, hanem mi nincs, mondom én. Pénz nincs! Húsz éve még idejárt a pesti
középosztály. Nyugdíjas nyelvtanárnők itták itt a kávéjukat, és a környező intézmények hivatalnokai is benéztek egy briósra. A briós eltűnt, illetve most már megint van, de a középosztály már kikopott innen. De talán a diákok? – mondják ők. Melyik diáknak jut a tankönyv, az Internet, az albérlet, az utazás mellett több százforintos tortaszeletre? – válaszolok a kérdésre kérdéssel. Vannak gyermekei? – kérdezik, s igazából az érdekli őket, hogy mikor volt jobb egyetemistának lenni, az én éveimben vagy mostanság. Eddig a pontig tökéletesen értjük egymást. Innentől is angolul beszélünk, a nyelvvel nem is lenne baj, de mégis, mintha két nyelven beszélnénk. Akkoriban a társadalom tervezte, hogy hány mérnökre és hány jogászra van szüksége. Akkoriban a diák számíthatott társai segítségére, volt szolidaritás, emberség. Nem feszítem a húrt tovább. A cél végül is nem az, hogy a nyugatiak belépjenek a Munkáspártba, hanem az, hogy megértsék: a húsz évvel ezelőtti
rendszerváltásnak rengeteg árnyoldala volt. Ők is hagynak egy érvet a végére, amiről
minden nyugati azt hiszi, hogy ezzel mindent überelnek. Na, de akkor itt voltak az
oroszok, nem voltak szabadok. Stimmel, mondom, az oroszok itt voltak. Én egy
percig sem mondom, hogy ez jó volt. Most itt vannak az amerikaiak. És tudja, a kettő
nem ugyanaz! Az oroszok soha sem akarták, hogy a magyarok scsít egyenek
gulyásleves helyett, vagy éppenséggel Kobzon-dalokat énekeljenek Illés-nóták
helyett. És még valami. A Sztálin-szobrot 1956-ban ledöntötték, és senkinek sem
jutott eszébe Hruscsovnak vagy Brezsnyevnek szobrot állítani, pedig, ha már itt
tartunk, ők többet tettek a magyar emberekért, mint, mondjuk, Reagan elnök. That’s
right! – mondják, és legalább egy dologban egyetértünk: mindennek van határa, vagy
legalább is kell, hogy legyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése