„1956. november 4-én, moszkvai idő szerint 6, magyar idő szerint 4 órakor elhangzott a jelszó: »Mennydörgés« és ezzel megkezdődött a »Forgószél« fedőnevű hadművelet végrehajtása – írja Horváth Miklós hadtörténész a magyar főváros ellen indított szovjet támadásról. – A parancsban meghatározott objektumok elfoglalására kijelölt osztagok és a Különleges Hadtest kötelékébe tartozó hadosztályok fő erői, a főváros környékén települt felkelő erők egy részének ellenállását leküzdve 5 órakor különböző irányokból betörtek Budapestre. Vidéken is megindult a támadás, amelyben 17 szovjet – 8 gépesített harckocsi – 2 lövész – 2 légvédelmi tüzér 2 repülő – 2 légideszant-hadosztály részei vettek részt 60 ezer katonával…”
Ugyancsak Horváth Miklós idézi Zsukov marsall beszámolóját az akcióról:
„…November 4-re virradó éjszaka a harckocsiszázadainkat a repülőterekhez rendeltük. Harckocsijaink elfoglalták a le- és felszállópályákat, ágyúcsöveikkel a repülőgépeket megcélozták, és tüzet nyitottak azokra, amelyek megpróbáltak felszállni.
Megszálltunk minden rádióállomást és hírközpontot, minden állami és nemzetközi eszközt birtokba vettünk. A tábornokok lakásait és minden katonai törzset bekerítettünk [Maléter Pál honvédelmi minisztert és közvetlen parancsnoki stábját már korábban tőrbe csalták és letartóztatták – M. Gy.], a Honvédelmi Minisztérium »fejeit« jó előre, már éjfélkor foglyul ejtettük, hogy ne adjunk nekik lehetőséget az ellenállás megszervezésére.
A magyar csapatokat, a légvédelmi tüzérséget, a harckocsikat és másokat csapataink minden oldalról bekerítették és a kormány intézményekkel együtt blokád alá vették.
A magyar hadsereg erős volt, állományába 120 ezer ember, kb. 700 harckocsi, 5 ezer ágyú, néhány repülős hadosztály és ezred tartozott. A magyarok nem rossz harcosok, ezt mi tudtuk az I. és II. világháború tapasztalataiból. Ez a hadsereg pontosan 5 perc alatt megszűnt létezni.”
A reguláris csapatok felszámolódásával csak a nemzetőrök és más felkelő csoportok szálltak szembe a támadókkal, létszámuk országos méretekben összesítve is aligha érte el a háromezer főt. Nehézfegyverekkel, páncélosokkal nem rendelkeztek, csak egy-egy hevenyészve kialakított körlet vagy mozgó egység tarthatta magát ideig-óráig. Taktikai esélyeik abban rejlettek, hogy egy várost vagy más helységet csak lövész egységek tudnak megszállás alatt tartani, a szovjet hadsereg viszont egyelőre inkább páncélosokat vetett be.
November 4-én, vasárnap hajnali 5 óra húsz perckor a Szabad Kossuth rádió Nagy Imre bejelentését sugározta, a szövege ma már minden, a korszakkal foglalkozó történelemkönyvben szerepel:
„Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.”
Ez a bejelentés nem tükrözte a valódi helyzetet, nem léteztek olyan csapatok, melyek harcban álltak volna, és a kormánynak is csak egy tagja: Bibó István államminiszter maradt a helyén, ő egy távlati rendezési tervet kopogtatott az írógépén, a betörő szovjet katonák a szent őrülteknek szóló döbbenettel néztek rá. A többiek fél órán belül átmenekültek a menedékjogot nyújtó jugoszláv nagykövetségre. Zsukov marsall már délben jelentette: „Nagy Imre ellenforradalmi kormányának minden tagja bujkál. Felkutatásuk folyamatban van.”
Aki csak félig-meddig is ismeri a XX. század magyar történelmét, több hasonló deklarációra emlékezhet Ferenc Józseftől Horthy Miklóson át Antall Józsefig és napjaink „nemzet- és országmentő politikusáig”. A hatásos póz mögül mindig hiányzott a helyzet reális felmérése, vagy tudatos félrevezetési szándék rejlett mögötte. Nagy Imre beszédéből is sokan vonták le azt a következtetést, hogy van értelme a további fegyveres harcnak. Ezek az emberek aztán tucatszámra estek el, jó néhány holttestet láttam kiterítve utcaköveken, kapualjakban, játszótereken. A felkelés több mint két és félezres halálos áldozatának jelentős része ebben az időben vesztette életét.
Sokan és sokszor hangoztatják, hogy a hősök vére a jövendő kovásza, én mégsem szeretem ezt a mondást.
„Emberileg végtelenül becsülöm azokat a hősöket, akik reménytelen helyzetben sem adják fel az elveiket – írja Kopátsy Sándor –, de az ilyen vezetőktől óvnám a népemet. Nagy Imrével szaporodott azoknak a nagy hősöknek a sora, akik útját a bitófáig a naivságuk kövezte ki…”
Münnich mint honvédelmi miniszter csatlakozott a Budapestet ostromló szovjet csapatokhoz. Kádár János egyelőre Szolnokon maradt, neki kellett megszervezni az új kormány működését.
„…Csak lépésről-lépésre lehetett rendet teremteni – emlékezett vissza Kádár János –, azokban a zűrzavaros időkben az is előfordult, hogy egyszerre két központi pártlap jelent meg, az egyik Budapesten, ebből lett a mai Népszabadság, főszerkesztőként Fehér Lajos irányította, a másik Szolnokon »Szabad Nép« fejléccel, Berei Andor és Andics Erzsébet szerkesztésében. Mit mondjak, ebben az utóbbiban nem éppen az a vonal tükröződött, amit az MSZMP új vezetősége és a kormány felvállalt [Kádár arra utal, hogy az Andics–Berei házaspár Rákosi Mátyás legelfogultabb hívei közé tartozott – M. Gy.]. A probléma abból adódott, hogy a szolnoki lapot a Népszabadság megjelenése után is kiadták – fokozva a tájékoztatási zűrzavart.”
November 6-án éjszaka Kádár és néhány minisztere szovjet harckocsik kíséretében elindult a főváros felé. Amerre elhaladtak mindenütt hadiállapot uralkodott még, a szovjet forgalomirányítók biztonsági okokból gyakran mellékutakra terelték a konvojt, csak hetedikén hajnalban érkeztek meg a Parlamentbe.
Az épület kapujában Kádárt a felesége várta, aki már egy hete semmit nem tudott a férje sorsáról, most is csak az utolsó pillanatban közölték a jöttét, kiabálva tett szemrehányást neki a maga keresetlen modorában: – Ezt a szart már hagyhattad volna a Rákosiékra! Nem neked kellene csinálni!
Kádár alig tudta befelé tuszkolni a feleségét, hogy a kísérők ne hallják a panaszkodását. Beérve az épületbe az asszony alaposabban szemügyre vette, úgy találta, rosszabbul néz ki, mint akkoriban, mikor három és fél év után kikerült Rákosi börtönéből. Kádár a végletekig lefogyott, alig eszik, az egyik cigarettáról a másikra gyújt, a szovjet partnerekkel állandó tósztok ivására kényszerült, gyomrában csak úgy buzog a sav. A tüdőtágulása is súlyosbodott, egy orvos megvizsgálja, és azt tanácsolja, hogy sokat sétálgasson a szabad levegőn. A Kossuth tér akkor is izzik a torkolattüzektől és hangos a lövések becsapódásától. Kádár egy határozott mozdulattal elküldi a kissé életidegen doktort.
Kádár János hatalma nem terjedt túl a szovjet tankok lőtávolságán. A nyílt fegyveres harcok egy-egy helyi összecsapástól eltekintve már véget értek, de néhány felkelőcsoport változatlanul akcióképes maradt, bármikor lecsaphattak. Ha Kádár visszatér a régi Cserje utcai lakásukba, biztonságát senki sem garantálhatta volna. Csak a Parlamentben nem fenyegette veszély, mert az előtte fekvő Kossuth téren valósággal egymásba értek a szovjet páncélosok.
Kádár az Országház egyik irodájában kezdett el dolgozni, kénytelen-kelletlen, sőt a szállását is az épületben alakította ki. Felesége, aki mindvégig vele maradt, egy olyan szobát választott ki, melynek szinte minden ablaka a belső udvarra nyílott, így közvetlenül senki sem vehette célba. Az asszony figyelme arra is kiterjedt, hogy a lakrészre zárat szereltessen és az őrizetét magyar biztonsági emberek lássák el.
Huszár Tibor könyvében leírja, hogy a tényleges hatalom a szovjet megszállók kezében összpontosult. Az ország területét katonai körzetekre osztották és embereik átvették vagy legalábbis irányították a közigazgatási, belbiztonsági feladatok végrehajtását.
„November elején Budapestre érkezett és több mint egy hónapon keresztül itt tartózkodott néhány magas rangú szovjet funkcionárius: Malenkov, a szovjet párt központi bizottságának elnökségi tagja, továbbá a KB két tikára: Szuszlov és Arisztov is… Aligha túlzás kijelenteni, hogy történelmének e nem egyszerű időszakában Malenkov és társai kormányozták Magyarországot”.
A valódi konszolidációra kevés jel mutatott. Az Üllői úton és más, alig kihűlt csatatereken még romokban álltak a házak, tartott az általános sztrájk, több mint kétszázezer ember hagyta el az országot, a közellátás is akadozott – az újjáépítés feladata Kádár Jánosra és kormányára hárult.
Nem állt rendelkezésére megfelelő apparátus, a takarító személyzeten és néhány személyi biztosítón kívül alig akadt magyar ember Kádár János környezetében, és a Parlament falain kívül sem számíthatott jelentős erők támogatására. A nemzeti gondolkodásúak tömege, különösen a jobboldali beállítottságúak engesztelhetetlenül gyűlölték, őt tekintették a felkelés vérbefojtójának, de a baloldal is gyanakodva figyelte, mint olyan személyiséget, aki, mint mondtuk, kétszer is feloszlatta a kommunista pártot.
Kádár maga sem táplált túl sok bizalmat a szovjet hadsereggel együtt harcoló és ezért most a jussukat követelő egykori ávéhások iránt. Még nem felejtette el a velük folytatott vitáit, a Conti utca börtönben töltött éveit. Megtanulta, hogy a karhatalmat a legszorosabb ellenőrzés alatt kell tartani, különben önállósul és áthágja a törvényeket. Ugyanilyen kevéssé tudhatta maga mögött a Honvédelmi Minisztérium, a Belügyminisztérium és ez utóbbin belül a rendőrség állományát.
Új embereket kellett keresnie maga mellé, de még a titkárságának a megszervezése is komoly nehézségekkel járt. Horváth Imre külügyminiszter vállalta el ezt a feladatot, átment a Bem rakparti épületbe, és megkérdezte az ott várakozó, fiatalabb korosztályhoz tartozó beosztottjait, hogy ki hajlandó Kádár mellett dolgozni a Parlamentben. A külügyeseket nem lelkesítette ez a feladat, abban reménykedtek, hogy a helyzet hamarosan rendeződik, és előnyös beosztásba kerülhetnek valamelyik külföldi nagykövetségen, ezért nem akarták más irányba elkötelezni magukat. Egyedül egy a pályán kezdőnek számító referens, Ribánszki Róbert jelentkezett. Horváth és Ribánszki egy rendőr kíséretében elindultak Pestre. A hídon posztoló szovjet katonák feltartóztatták őket, csak nehezen jutottak el a Parlamentig. A fiatal diplomatát bemutatták Kádárnak, Erdélyi Károllyal együtt a miniszterelnök-első titkár személyi titkára lett.
Erdélyi neve később gyakran felmerült a kortársak emlékezéseiben, valóságos legendává vált. Erdélyi az októberi felkelés kitörésekor Moszkvában tartózkodott, értesülve a dolgok fenyegető jobboldali fordulatáról, egy 50-60 tagú csoportot szervezett a kint tanuló magyar ösztöndíjasokból, és repülőgépre szálltak, hogy hazatérve leverjék az „ellenforradalmat”. A felkelők több alkalommal is letartóztatták, de már az első adandó alkalommal szolgálatra jelentkezett.
Erdélyi elnyerte a nehezen barátkozó Kádár János bizalmát. Egyes híresztelések szerint majdani utódjaként is számításba vette, sorsa meredeken ívelt felfelé, egészen a külügyi államtitkári posztig. Szinte egyik napról a másikra súlyos idegbetegség támadta meg, egy évig kezelték a Szovjetunióban, úgy látszott, hogy sikerült meggyógyulnia, de ismét elviselhetetlen fájdalmak fogták el, kínjában állítólag léccel ütögette a fejét, hamarosan öngyilkos lett.
Ribánszki is megállta a helyét titkári beosztásában. Egy alkalommal Kádár későn és fáradtan tért haza egy pártgyűlésről, aludni tért a feleségével. Ribánszki jóéjszakát kívánt nekik és leült az ügyeleti asztal mellé. Már éjfél után Sándor József, Kádár közeli barátainak egyike jelentkezett telefonon, és beszámolt arról, hogy a pártgyűlés viharos körülmények között zajlott le. Valamelyik résztvevő árulónak nevezte az MDP-t feloszlató első titkárt, és azt mondta neki, hogy ha akár minimális önkritikával is rendelkezne, öngyilkos lenne. Sándor attól tartott, hogy abban a felfokozott hangulatban egy őrült nem éri be a szavakkal, hanem merényletet kísérel meg Kádár János ellen. Rendelkezhet olyan rendőri vagy más igazolvánnyal, melyet felmutatva az első titkár közelébe juthat. Ribánszki riasztotta az őrséget, meghagyta, hogy még az ide vezető folyosóra se engedjenek be senkit. Ő maga elővette a páncélszekrényből a géppisztolyt, és figyelt minden neszre. Kádár altató segítségével is csak négy-öt órát aludt éjszakánként, ezalatt is sokszor felkelt és elszívott egy cigarettát, szokásától most sem tért el, de Ribánszki csak akkor nyugodott meg, mikor reggel öt óra tájban lenyomódott a hálószoba kilincse és Kádár kilépett.
Kádár az első napokban sokat tárgyalt a szovjet tisztekkel. Az iroda padlójára terítették ki a nagy méretarányú, elképesztően részletes térképeiket, melyeken még a budapesti kapualjak is be voltak jelölve. A tisztek arról panaszkodtak, hogy gyakran támadnak rájuk orvlövészek az élelmiszerért sorban állók mögé húzódva. Ők ilyenkor viszonozzák a tüzet, de a házak belső udvaraira már nem követhetik a gerillákat. Ez már háborús cselekménynek számítana, és mindenképpen el kell kerülniük az eseményeknek ilyetén minősítését. Sokallták a veszteségeiket is: 85 tiszt, 584 tiszthelyettes és sorkatona meghalt, közel kétezer emberük pedig megsebesült.
– Nektek magatoknak kell megteremtenetek a saját biztonságotokat! – mondták.
Kádár már 1956. november 8-án kísérletet tett két magyarokból álló és hazai irányítás alatt álló ezred megszervezésére, de akkor épp a szovjet hatóságok halogatták a terv megvalósítását – lehetséges, hogy „akit a kígyó megmar, az a gyíktól is fél” alapon.
Ribánszki megemlíti, hogy a legmagasabb rangú szovjet katonai parancsnokok, Zsukov és Konyev marsall is megjelent Kádár Jánosnál, ezek a tárgyalások főleg alapvető stratégiai döntéseket érintettek. A szovjet csapatok nagy erőkkel lezárták Magyarország nyugati határát, mind a kifelé, mind a befelé való mozgást meggátolva. Kádár arra kérte a partnereit, hogy hagyjanak nyitva egy néhány kilométeres kaput és az oda vezető utat, hogy aki el akar menni, hadd menjen. Nem szándékozott visszatartani két-háromszázezer távozni kívánó embert, tisztában volt vele, hogy ezek, ha ittmaradásra kényszerülnek, ellenséggé válnának. Inkább azt is tudomásul vette, hogy ily módon néhány olyan személynek is lehetőséget ad a menekülésre, akiket különben bíróság elé kellett volna állítani. Szovjet tárgyaló partnerei, ha vonakodva is, de teljesítették ezt a kérését.
Kádár baloldali szektás ellenfelei azonban tudomást szereztek a szándékáról, és megpróbálták keresztülhúzni. A Belügyminisztérium egyes beosztottjai kiszálltak erre a nyitva hagyott határszakaszra és ellenőrizték a távozni igyekvőket. Magukkal vitték a budapesti Pártház ostrománál és más harci cselekmények színhelyén készült fotókat, és azokat, akiket felismertek az ott szereplő fegyveresek között, kiemelték a tömegből, letartóztatták és felhozták Budapestre.
Kádár hiába szólt az ügyről Münnichnek, a belügyminiszter képtelen volt megregulázni az egykori ávéhásokból álló „régi” gárdát, mely a megszálló szovjet csapatok vezetőinek, elsősorban Szerov tábornoknak a támogatását élvezte.
Sok belügyis úgy nyilatkozott, hogy 1956. november 4. után a kihallgatásoknál többé nem alkalmazták a régi módszereket: a fizikai erőszakot, kínzásokat, a családtagok ellen irányuló fenyegetéseket, a valóságban ezek továbbra is gyakran előfordultak. Az elhárítás egyik akkori vezetője mondta nekem, hogy egészen 1957 márciusáig éltek ezekkel az eszközökkel. Az önkényeskedések sorában az is előfordult, hogy egy rendőr bekísért egy gyanúsítottat, és karhatalmista járőr társa menet közben lelőtte az illetőt. Kádár Jánosnak ki kellett építenie a maga bázisát ahhoz, hogy megkövetelhesse a törvényes út betartását. Kiadta az „ártatlanul senkit sem szabad bántani” utasítást, és elrendelte, hogy minden vádlott mellé állítsanak védőügyvédet.
Kádár minden más túlkapás ellen is tiltakozott. A „Hiányzó lapok” című dokumentumgyűjtemény idézi Szerov tábornoknak az SZKP Központi Bizottságához intézett jelentését:
„A mai nap folyamán Kádár és Münnich elvtársak (mindegyik külön-külön) többször is felhívtak, közölték, hogy a szovjet hatóságok egy vasúti szerelvényen a fegyveres felkelésben részt vett magyar fiatalokat szállítottak a Szovjetunióba (Szibériába). Ezzel kapcsolatban Kádár és Münnich elvtárs kijelentette, hogy nem helyeslik tevékenységünket, mivel szerintük ez váltotta ki a magyar vasutasok általános sztrájkját és rontotta meg az ország belpolitikai helyzetét…” A közbelépés nyomán a deportáló vonatot visszafordították.
November végén Kádár János újabb konfliktusba keveredett. A még mindig ellenálló, a szovjet megszállást tudomásul venni nem kívánó budapestiek úgynevezett „nőtüntetést” szerveztek a Parlament elé. A szovjet vezetők, élükön Szuszlovval semmiképp sem akarták engedélyezni ezt a demonstrációt. Úgy gondolták: ez csak álcázásul szolgálna a továbbra sem szünetelő ellenséges katonai akciókhoz. Arra hivatkoztak: akadt olyan nap, hogy hat tankjukat is felgyújtották.
A páncélos fegyvernem parancsnoka, egy ukrán tábornok kijelentette, hogy bármiféle csoportosulás esetén tűzparancsot ad ki a katonáinak. Egy Z. Sáray Gábor nevű, egyébként ismeretlen krónikás szerint Kádár megdöbbent, és a következőket válaszolta:
„– Tudja mit, tábornok elvtárs? Akkor hajtsák végre maguk a konszolidációt” – mondta és elindult az ajtó felé.
Szuszlov visszatartotta az első titkárt, és leültek tárgyalni, a szerző szerint a következő párbeszéd zajlott le közöttük:
„– Szuszlov elvtárs – mondta Kádár –, nagyon szeretném, ha tudomásul vennék: szuronyokkal lehet, szuronyok hegyén ülve azonban nem lehet sokáig kormányozni.
– Értem, Kádár elvtárs, de nekem jelentenem kell az álláspontját.
– Magam is így tennék. Várni fogom Hruscsov elvtárs telefonját. Ezúton Öntől is szeretnék kérni valamit: a jövőben, itt a kormány épületében ne tartózkodjék szovjet katonai személyzet.
– De a tanácsadók…
– Értesíteni fogjuk őket, ha szükség lesz a tanácsaikra.”
A nőtüntetésre, ha nem is az előre tervezett méretben és formában, mégis sor került. Fegyvertelen szovjet katonák állították meg az utcák torkolatában a Kossuth térre igyekvő tömeget. Az asszonyok megrugdosták és leköpdösték őket, de nem viszonozták az inzultust. Az összecsapást figyelő Ribánszki megkérdezte Kádárt:
– Kellünk mi egyáltalán Magyarországnak?
– Itt most a mocsok van a felszínen, ha félretoljuk, meglátjuk majd a kút alját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése