Prolik ne szavazzanak!

Hamar lekopott a demokratikus máz az orbáni regisztrációs (feliratkozási) szavazó-szűrő tervről, hiszen amit korábban kormánypárti potentátok névtelenségüket gondosan megőrizve vallottak be, azt immár jobboldali politológusok és publicisták nyíltan kimondják: az igazi cél a "prolik" távol tartása az urnáktól. Amúgy tökéletesen érthetően, hiszen Orbán új rendszerének elemi érdeke, hogy minél kevesebben mondhassanak verdiktet róla azok közül, akiket brutális gazdaság- és szociálpolitikájával döntött szegénységbe. Ezek a nyavalyás prolik még képesek lennének leszavazni megnyomorítóikat!
De stílszerű is az újabban feltűnően megszaporodott prolizás annak a jobboldalnak a részéről, amely mind buzgóbban vallja hagyományának nemcsak az 1944 előtti Kossuth-teret, hanem a prolikat, nincstelen parasztokat (és az akkor még szép számú jogfosztott zsidókat) alávetettségben tartó Horthy-rendszert is. S nyilván őszintén sajnálják is, hogy a mai Európában - legalábbis amíg része vagyunk - sem a nyílt szavazás tradíciója, sem egyéb cenzusok nem szalonképesek. Muszáj volt hát rálelni olyan nyugati regisztrációs példákra, amelyek ugyan merőben eltérő körülmények között működnek, de látszólagos hasonlatosságukkal rá lehet kenni a demokratikus mázt e korszerűsített jogfosztásra. Hiszen mi más volna az előzetes feliratkozás, mint pótakadály emelése a - valamennyi demokráciában nehezen megmozgatható - szegények elé, hátha ezzel is csökkenthető különben sem túlzott szavazási (és bizony: élet-) kedvük.
A kormánypárti média kibontakozott kampánya a regisztráció érdekében mindenesetre felettébb árulkodó. Az egyik jobboldali publicista szerint "nehéz bizonyítani", hogy a Fidesz azért vesztett 2002-ben és 2006-ban, mert "a leginkább befolyásolható szavazókat az akkor még jelentős gazdasági hátországgal rendelkező ellenfelei lefizették". S felmelegíti a "láncszavazás" legendáját, amely a 2002-es vereség után kapott lábra a jobboldalon, noha soha senki nem bizonyított rá egyetlen esetet sem a baloldalra (történetesen Fidesz-politikusra viszont igen), s természetesen aligha maradt volna észrevétlen, ha egy országos választást eldöntő mértékben, sok tíz, vagy százezer "lefizetett proli" lett volna. Egyébként mintha éppen akkor a két forduló közti kampányával Orbán tudta volna megnyerni a bizonytalankodókat... S ha az a jelentős gazdasági hátország csupán "akkor még" állt a baloldal mögött, ugyan mitől kell tartania Orbánéknak - ma?!
De hogy tartanak a választásoktól, az éppen a regisztrációt eladni igyekvő kampányból is kiderül.
Egy politológus azt fejtegeti, hogy "az általános választójoggal sokan nem élnek, mások pedig, akik élnek vele, felelőtlen és teljességgel megalapozatlan döntéseket hoznak, pillanatnyi hangulatoknak, a pártok manipulációinak engedve". S ezért csak helyeselni tudja (meglepődnénk, ha nem), hogy "egy ország - mondjuk Magyarország - dönthet úgy, hogy a választást némi felelősségvállaláshoz és tudatossághoz köti. Hogy valóban a citoyenek (franciából: honpolgárok, állampolgárok) döntsenek egy ország sorsáról, s ne azok, akik valójában nem is akarnak dönteni, csak odasodródnak az urnákhoz. Vagy odaviszik őket". Érdekes, hogy ilyenkor már szó sincs az amerikai példáról, mert bizony az óceánon túl a szavazás napján mindkét nagy párt kortesei lógnak a telefonon, hívogatják a reményük, de akár tudomásuk szerint hozzájuk húzó embereket, s akár még autós fuvart is felkínálnak. Hiszen attól még a függönyt behúzva a polgár szabadon dönt.
S igen, az utolsó pillanatig igyekeznek a pártok befolyásolni a választópolgárokat, szintén Amerikában még annak a novemberi keddnek a reggelén is buzgón kampányolnak az elnökjelöltek, noha az emberek már voksolnak. Valaki stílszerűen elárulhatná a médiamamelukoknak, hogy az egész demokratikus világban mindig minden választást a bizonytalankodók döntenek el és a politikusok stratégiája (a saját tábor megtartása mellett, persze) az ő megnyerésükre összpontosít. Ha tehát valaki az (egy választói névjegyzékkel rendelkező országban nyilvánvalóan korlátozó) előzetes regisztrációban fedezi fel a "lehetőséget a demokrácia kiegyensúlyozottabbá, igazságosabbá tételére", az lamentálhat új korszellemről, valójában visszalépne egy évszázadot. Akkor bízvást lehetett úgy érvelni, hogy "a nép uralma a felelős és tudatos választók, a citoyenek uralmát jelentheti csak".
Hát persze, hogy jönnek ahhoz a tudatlan és befolyásolható prolik, (a kormánypárti névtelenek szavával: "vadbarmok"), hogy voksukkal beleszóljanak az urak dolgába, no meg a saját sorsukba?! Jómagam ugyan sok magasan kvalifikált - ezek szerint: lumpen - értelmiségiről tudok, aki rendszerint az utolsó pillanatig bizonytalankodik, s emlékszem ismerősre, aki 2002-ben éppen a kampányzárás előtti miniszterelnöki vita hatására döntött. Ahogyan az a nyugati világban megszokott. Ezért mondta Churchill, különben már választást vesztve, hogy a demokrácia a legrosszabb rendszer, kivéve az összes többit. Szóval most az utóbbiak közül akarjuk valamelyiket kipróbálni?
Avar János újságíró /
***
A Népszava heti kérdése: Kell-e erősíteni az ellenzék harcát a választási feliratkozás ellen?
Határozottan csak azért küzd a parlamenti ellenzék, hogy jelenlegi országgyűlési képviselői 2014-ben is mandátumhoz jussanak. A mostani 386 képviselői hely azonban 200-ra csökken. Az MSZP 57 és az LMP 16 listás képviselői helye - a 2010-es szavazatok arányához hasonló eredmény esetén - 22-re, illetőleg 6-ra csökken.
Az ellenzéki pártok csak szócsatákat vívnak a kormánypárttal a regisztráció ügyében, de tartalmilag beérik a "pártválasztó, biztos szavazók" szavazataival. A jelenlegi pártvezetők beérik azzal, hogy 2014-18 között 22-en és 6-an továbbra is parlamenti fizetést kapnak. Ennyi.

Tóth Zoltán választási szakértő /

Thürmer Gyula blogja: Balszemmel 294.

A nagy játék

Megkezdődött a nagy játék. Egyelőre még nem az olimpia, csupán a magyar kormány és az IMF közötti játék. Tudom, most sokan felhorkannak, hogyan is lehet játéknak nevezni a „hazánk sorsáért” vivott „áldozatos küzdelmet”. De nézzük csak meg, hogy miről is van szó valójában!
Az IMF a nemzetközi tőke legnagyobb szervezete. Azért hozták létre, hogy fenntartsa a tőke, a kapitalizmus világuralmát. A tőke uralmát két dolog zavarja. Az egyik, amikor a dolgozók túl sok engedményt, azaz túl nagy fizetéseket, túl sok nyugdíjkedvezményt, túl nagy szociális kiadásokat harcolnak ki maguknak. Ez a tőkének pénzbe kerül, ezért mindent megtesz azért, hogy visszavegye ezeket az engedményeket. A másik zavaró tényező az, amikor az egyes országok tőkés köreinek saját érdekei ellentétbe kerülnek a közös érdekkel.

Még mindig túl jól élünk

Magyarország esetében mindkét tényező fennáll. A tőkés világ szerint minden nyomorunk ellenére még mindig túl jól élünk, és ez túl sokba kerül a tőkének. Az IMF szerint, ha ez a helyzet fennmarad, akkor a tőke csődbe megy, veszélybe kerül a kapitalizmus. A recept világos: el kell venni a dolgozók túl jó életét, le kell faragni a szociális kiadásokat, mindent, ami a tőkének kiadást jelent. Az egyes országok, így Magyarország kormánya is nehezen oldja meg ezt a feladatot, hiszen a saját dolgozóival kell szembenézni, és ez nem egyszerű. Az Orbán-kormány azzal kezdte a tevékenységét, hogy megadóztatta a bankokat. Azaz tett egy olyan lépést, ami engedmény a dolgozókkal szemben.
Itt jön az IMF, amely elhiteti velünk, magyarokkal, hogy az ő, azaz a nemzetközi tőke segitsége, ilyen vagy olyan hitele nélkül nincs magyar jövő. Ha nem akarunk megdögleni, akkor tegyük azt, amit ők mondanak. Ezt a szöveget beveszi a magyar értelmiség, sőt, sajnos, a dolgozók egy része is. A magyar kormány igy óriási segitséget kap ahhoz, hogy keresztül verje a szociális kiadások csökkentését.
Az IMF, azaz a nemzetközi tőke közös érdekei szempontjából káros és veszélyes az is, amit a magyar kormány művel. Az Orbán-kormány különcködött, kilógott a sorból, saját nemzeti utat hirdetett. Miért tette? Nos, azért, mert ő is tudja, hogy a külföldi tőke abszolút uralma a magyar gazdaságban nem csak a magyar dolgozókat teszi tönkre, de a magyar tőkésosztály egy részét is, a kis-és középvállalkozókat, a hozzájuk kapcsolodó értelmiségi köröket, más szóval a középosztályt is. Az Orbán-kormány űgy gondolta, hogy megszilárditja saját belső politikai hatalmát, maga alá rendeli a médiát, a kényszeryugdíjazással leváltja a bírói kart, és általában az állami hatalom szereplőit, és a hozzá hű embereket teszi helyükre. Úgy gondolta, hogy e hatalom birtokában a tőke nemzetközi erőinek érdekeivel szemben megvalósíthatja saját tőkés érdekeit. A tőke nemzetközi erőin a német, az amerikai tőkét tessék érteni!
Ehhez külső forrásokat is igyekeztek igénybe venni. Igy született meg a keleti nyitás koncepciója. Vagyis: szerezzünk pénzt a kínaiaktól, ezzel erősítsük meg a magyar tőke pozicióit a nemzetközi tőke fő erőinek érdekeivel szemben. Ez utóbbi felemásan megy sok ok miatt. Ez olyan bonyolult játék, ami nem megy a magyar politikai erőknek. A keleti nyitás ugyanis úgy nem megy, hogy a kínaiak pénzét akarom megszerezni, de ugyanakkor benne vagyok az USA és az EU minden olyan csínytevésében, ami zavarja a kínaikat. Ráadásul túl sokan akarnak beszállni a kínai üzletbe, ezért a harc már az országon, a kormányon belül is folyik. A fő ok azonban az, hogy a kínai tőke csak úgy hajlandó megsegíteni a magyar tőkét, ha nem kell ujjat húznia a német, amerikai tőkével, az IMF-vel.

Az IMF fütyül, az Orbán-kormány táncol

Az Orbán-kormány és az IMF közötti hónapok óta tartó huzavona egy nagy színházi előadás része. Az első perctől kezdve világos volt, hogy az Orbán-kormány le fog feküdni az IMF-nek. Nem azért, mert ügyetlenek. Hanem azért, mert ők is tőkések. A nemzetközi tőkével szemben fel lehetett volna venni a küzdelmet, de ez már a kapitalizmus, mint rendszer elleni fellépést jelentette volna. Például ehhez itthon a dolgozók felé kellett volna nyitnia. Ezt azonban nem tudta, nem merte, nem akarta megtenni. Igy született meg a munka törvénykönyve, a szocialista múlt elleni törvények és sok minden más.
Nem mindegy azonban, hogy az Orbán-kormány hogyan fekszik le. Az IMF azt tette lehetővé, hogy az Orbán-kormány ebbe lehetőleg be bukkjon bele. Lassan mindenki elhiszi, hogy az IMF nélkül nem megy semmi. Ezt hirdeti az MSZP, a DK, az LMP, ezt sugallják az értelmiségi körök. Még a szakszervezetek vezetése is beállt ebbe a sorba. Emlékezzünk arra, hogy néhány hete az IMF magyarországi képviseletével próbáltak egyezkedni. Az Orbán-kormány azt tudta demonstrálni, hogy ők keményen küzdenek a nemzeti érdekekért, a magyar dolgozókért, a középosztályért.
A sok hühó lényege az, hogy a tőkés Orbán-kormány lefekszik a nemzetközi nagytőke érdekeinek. Felvállalja, hogy saját maga veszi el azt, ami még a dolgozó embereknek megmaradt. Cserébe talán a helyén maradhat.

Thürmer Gyula blogja: Balszemmel 293.

Mi vagyunk Szíria barátai

Rólam nem lehet azt mondani, hogy nem vagyok Szíria barátja. Az elmúlt években sokszor jártam abban a Szíriában, amelyet a Baat Arab Szocialista Párt, és szövetségeseik, többek között a kommunisták irányítanak. A mai elnök, Bashar Aszad édesapjával nem találkoztam, de köztudott volt, hogy Hafez Aszad emelte ki az országot az elnyomott, félgyarmati sorsból, és teremtett egy fejlődő, demokratikus országot. Fiával viszont háromszor is volt módom hosszan beszélgetni, és higgyék el, nála műveltebb, felvilágosultabb ember nem nagyon van a világpolitikában. Bashar Aszad „bűne", hogy nem akar Amerika és Izrael bábja lenni. Persze, másé sem. Szerencsétlenségére Szíria stratégiai helyen fekszik. Innen nem csak az olaj sorsára lehet hatni, de másra is, ami talán lassan fontosabb lesz, mint maga az olaj: a vízére.
Én Szíria barátja vagyok. Nem úgy, mint azok, akik minap Szíria barátai néven Párizsban összejöttek. Közel száz nyugati és arab országot szervezett oda Hillary Clinton, aki mint az öreg madam a nyilvános házban, celebrálta az összejövetelt. Szíriában - eltérően Líbiától - nem volt lényeges ellenzék. Ha nincs, hát csinálunk, ez volt az USA és az EU politikája az elmúlt hónapokban. Aztán fegyvert adtak az ellenzék kezébe, melléjük adtak néhány harcedzett szervezőt, és beküldték őket az országba, hogy lőjjenek, akire csak tudnak. A lényeg az volt, hogy a kormány visszalőjön.
Ha Izraelbe küldene bárki ilyeneket, akkor ők lennének a világellenség, a terroristák. De Szíriában vagyunk, ezért ők az USA rokonai, barátai és üzletfelei által ünnepelt ellenzéki hősök. Valójában terroristák, gyilkosok.
Az USA elismertette a műellenzéket, és most igyekszik Kínát és Oroszországot rávenni, hogy adják beleegyezésüket Aszad megbuktatásába. Az ellenzék egyedül erre nem képes. A NATO örömmel rohanna, de a világ szemében szebbnek tűnne, ha az ENSZ papirt adna arról, hogy az agresszió az emberiség haladását szolgálja. De mivel nem erről van szó, a kínaiak és az oroszok ellenzik. Az USA és az EU nem tudja, hogy mi történne akkor, ha az oroszok és a kínaiak ellenzése ellenére, ENSZ-flepni nélkül vonulnának be Szíriába. A szocializmus idején ezt nem lehetett megtenni, mert akkor a szocialista világ - élén a Szovjetunióval - visszalőtt volna. De most nem vagyunk a szocializmusban, talán most lehet. A nyugati fél fokozza a szituációt, igyekszik úgy beállítani, hogy nincs más megoldás, csak a háború, és ha ez nem következik be, akkor Oroszország és Kína a felelős. Putyin szorult helyzetben van. Ha lép, Amerika haragszik meg rá, ha hagyja Szíriát elbukni, akkor nem nagyon fogja öt komolyan venni az egyébként is sok kínnal küzdő orosz nép.
Mi, munkáspártiak Szíria barátai vagyunk. De milyen alapon mondja ezt a magyar kormány, amely csatlakozott a párizsi bulihoz? Nagyon sok ország nem kompromittálta magát azzal. hogy elmegy a nyilvánvalóan átlátszó összejövetelre, de Martonyi úr, a magyar diplomácia „nyugati arca" elment.
Az arab népek sokáig fognak majd emlékezni arra, hogy a magyar kormány az USA mellé állt ebben az ügyben. Az eljövendő magyar kormányok csak álmodozhatnak arról, hogy az arab népek barátaiként bekapcsolódhatnak az arab világ nagy projektjeibe. Apropó, mennyi gazdasági haszna van Magyarországnak a líbiai, afganisztáni, iraki szereplésből? Mennyi pénzt kaptunk a nagy nyugati gyűjtésekből? Gyanítom, hogy semmit. Azt a nagyok kapják.
És még egy apró, utolsó megjegyzés. Tudom, hogy a mai világban már nem számít az erkölcs, a hit, a tisztesség. Ne is keressük ezeket a tőkések külpolitikájában! De azért van egy történelmi tapasztalat, amit kár elfelejteni. Egy nép soha sem lehet szabad, ha részt vesz mások elnyomásában. Még akkor sem, ha váltig azt állítja, hogy ő Szíria barátja.

Magyar tehetségek Kínában

Ötven magyar fiatal utazott Kínába „tényfeltáró" körútra a kínai miniszterelnök meghívásának eleget téve. Jó dolog! Ha ezek a fiatalok nem ragadnak meg a közhelyeknél, ha a kínai civilizáció felfogásából valamit hazahoznak, már nyert ügyünk van. Mondjuk, ha megértik, hogy a tudás fontosabb érték, mint a pénz. Vagy például azt a konfuciuszi tanítást, hogy az állam azért állhat az emberek felett, mert magasabb erkölcsi értékeket képvisel, s ha ez nem így van, akkor az embereknek joguk van elmozdítani a hatalmat. Arról nem is beszélve, hogy a családnak, a társadalomnak megtisztelő kötelessége gondoskodnia az idősekről. Én nem attól félek, hogy a fiatalok nem veszik észre ezeket az értékeket, inkább attól rettegek, hogy ezek a mai tőkés Magyarországon senkinek sem kellenek. Mit is mondott Konfuciusz a hatalomról?

Thürmer Gyula blogja: Balszemmel 292.

Az igazat, ne csak a valódit Horn Gyuláról! 

Éljen Horn Gyula! - állított meg a múlt héten, a Múzeum körúton egy férfi. Éljen, válaszoltam neki, végül is miért ne kívánnék jót egy embernek, aki e napokban nehéz betegség közepette éli meg 80. születésnapját. Jó, jó, mondtam óvatosan, de mégis miért ilyen nagy tisztelője Ön Horn Gyulának? Nagy ember volt, sokat tett értünk - válaszolta újdonsült ismerősöm. Ruhájáról ítélve aligha lehet rendszeres vendég abban a klubban, ahova, mondjuk, egy Suchman Tamás, egy Kovács László, egy Kósáné Kovács Magda járnak. Minden jel szerint nem igen lehetett Horn 1994-1998 közötti kormányzásának nyertese sem. De nem faggattam, megsajnáltam. Egy tolókocsiban ült, műtétre várva, s már maga is elhitte, hogy nyomorúságának oka nem a tőkés rendszer, hanem csak az, ami Horn után következett. A születésnap mellett alighanem elment volna világ, ha az MSZP-nek, a Demokratikus Koalíciónak és általában a szocliberális világnak nem lenne szüksége Hornra. De szüksége van! Horn Gyula szinte az egyetlen a szocialista vezérek közül, aki az emberekben picinyke jó emléket hagyott. Ha mást nem, hát azt, hogy Horn nem szedte meg magát, legalábbis a maiakhoz képest. Ez lenne a természetes, de ismerve a szocialisták 12 éves országlását, nyugodtan állíthatjuk, hogy Horn viszonylagos tisztasága nagyjából olyan gyakori a szocliberálisok között, mint a fehér holló.
Horn egy nagy bűvész volt. 1994 felé a rendszerváltó MDF-re igencsak rájárt a rúd. Az emberek kezdtek rájönni, hogy nem ilyen lovat akartak. A gazdaság olyan veszteséget szenvedett, amelyhez hasonlót csak a második világháborúban láttunk. Zuhant az életszínvonal. Ráadásul Antall meghalt, s egy minden hájjal megkent, de középszerű figura, Boross Péter került a helyére. Esélye se volt ismét győzelemre vinni az MDF-et. De akkor mi lesz? Akár a tőkés rendszer is veszélybe kerülhet, hiszen oly' gyenge még ez a fácska! Ekkor jött Horn, és rákacsintott a rendszerváltással egyre elégedetlenebb tömegekre. Elhitette velük, hogy a kenyér ugyan nem lesz megint 3.60, de valamit visszahoz a Kádár-rendszerből. Erre a mutatványra a szocik közül csak Horn volt képes. 1957-ben megkapta a Munkás-Paraszt Hatalomért emlékérmet. Volt pártmunkás. De főleg tudott az angyalföldi melós nyelvén beszélni, és a melós nem vette észre, hogy ez az egész csak bűvészmutatvány, sőt egész egyszerűen csalás.
Horn megnyerte a választást. Nehéz megérteni, hogy miért is látták sokan benne a Kádár-korszak folytatóját. Horn nem volt Kádár híve. Több mint harminc éve már, hogy fiatal külügyesként először tolmácsolhattam neki. Később voltam beosztottja a párt külügyi osztályán. A szocializmus utolsó két évében pedig ellenfelek voltunk. Én, Grósz Károly tanácsadójaként védtem a kádári külpolitikát, ő államtitkárként, majd miniszterként mindent megtett annak lebontásáért. Sokszor voltam együtt vele, de soha nem hallottam, hogy dicsérte volna Kádárt. Lehet, hogy többet várt. Akkori mércével fiatalon, 51 évesen lett a külügyi osztály vezetője, de Kádár idején nem lett belőle külügyminiszter és KB-titkár sem. Kortársai rendre leelőzték. Tehetségét, újítókészségét a kádári pártban nem vitatta senki. Nekem is tetszett, amikor az akkori szovjet politikusokkal vitatkozva eredeti ötletekkel állt elő. Horn eleinte nyilván nem akart tőkés rendszert, csupán javítani a szocializmust. Egy ponton azonban elhagyta a hite. Úgy gondolta: a szocializmus nem megreformálható. A Szovjetunió-kritikája szovjetellenességé fajult, a nemzeti érdek képviseletéből nacionalizmus lett, a Varsói Szerződésből elindult a NATO felé. Átlépte a határt, ahonnan tovább már a revizionizmus van, az út végén a szocializmus elárulása. Horn Gyula megtette ezt az utat.
Horn idején nem tértünk vissza a Kádár-rendszerhez, sőt! Az állami vagyon privatizációjában a Horn-kormány messze lehagyta Antall József megutált kormányát. Horn ahhoz is hozzányúlt, amihez elődei nem mertek: a bankok, a kereskedelem, más stratégiai ágazatok eladásához. Eladták a MOL-t, hat áramszolgáltató társaságot, a Matáv, a vegyipar, a gyógyszeripar zömét. Az 1998-as választásokon még maradt valami a demokrácia-romantikából. Az MTV még szervezett közös vitát az országos listát állító pártok vezetőivel. Horn Gyulával akkor beszéltem utoljára. Odajött a kis munkáspárti csapathoz a stúdió várójában. Leült. Fáradt, megtört ember volt. Horn jól ismerte a nemzetközi munkásmozgalom történetét. Tudta, hogy mindennek ára van. Az MSZP az ő vezetésével feküdt le a liberális erőknek, az SZDSZ-nek. Ezzel az MSZP-t örökre megfosztotta attól, hogy a dolgozói érdekek védelmezője legyen. Ő miniszterelnöki székével fizetett ezért. Horn betöltötte történelmi küldetését. Keresztülvitte a magyar tőkés rendszer konszolidálódását anélkül, hogy nagy sztrájkok, társadalmi megrázkódtatások lettek volna. Egyben megágyazott Orbán Viktor első kormányának.

Tiszabura: "Végre ismét hallom az elvtárs szót"

A bajai "Rajtunk Múlik! Munkásszövetség" szórólapja

Kádár János 100: az ő diktatúrája a nép érdekét szolgálta

Van fejvakarászás meg mindenféle kínlódás dögivel, merthogy Kádár János születésének századik évfordulóját sunnyogjuk el éppen.
Rohadt egy helyzet.
Minden felmérés szerint a XX. század legnépszerűbb, a magyarság történelmének második legjelentősebb politikusának tartja a nép – egyedül Szent István tartja a pole pozíciót.
Érdekes párhuzam, mindketten idegen segítséggel, megtorlásokkal kezdték pályafutásukat, erről Koppány és Nagy Imre tudna talán bővebben beszélni.
A média zöme egyszerűen elhallgatja az évfordulót, ez a legkényelmesebb magatartás.
A politika odadobta hálás népének az újabb gumicsontot a nyilas Nyírő újratemetésének kissé infantilis témájával, a baloldali pártok lapítanak, mint barna nyúl a fűben, a jobboldal el van foglalva a zsidókkal, cigányokkal meg szobor és emlékmű-kozmetikai munkálatokkal.
Ami hír megjelenik erről az évfordulóról, az rövid, mint liba élete a gazdasszony
lányának lakodalma esetén.
A lapok készítenek álinterjúkat huszonéves gyerekekkel, akik bölcs megállapításokat tesznek, melyekre roppant alkalmasak is, hiszen halovány lövésük sincs a korról, csak a rendszerváltás kurzustörténészeinek munkáiból kiragadott mondatokat csócsálják és variálják, mint kiskutya a szerelmi életét.
És elmondják, hogy ők aztán soha nem cserélnék fel a szabadságot a létbiztonsággal, amit én el is hiszek nekik és meg is értek, mindössze a véleményük stabilitására lennék kíváncsi abban az esetben, mikor úgy hatodik hónapja nem találnak munkát, a feleségüket is éppen kirúgta a munkáltatója a nagy pocakjával egyetemben, nagypapák-nagymamák a nyugdíjukból birkóznak az emelkedő rezsiköltségekkel és a gyógyszerárak emelkedésével, húga meg a tandíj kifizetésének nehézségeivel.
Azt gondolom, hogy ebben az esetben a gyakorlatban válna bizonyítottá a marxi igazság: a lét határozza meg a divatot.
Talán ha így esne, akkor eszükbe jutna, hogy Magyarország nem egyenlő Budapesttel, a felsőfokú végzettség nem általános jelenség, jóllehet láttam én már felsőfokú végzettséggel is munkanélkülit, ugye…
Aztán vannak remek tollú újságírók, akik azzal töltik drága idejüket, hogy párhuzamokat keresnek Kádár és Orbán diktatúrája között, összevetve a két személy politikusi képességeit is, ami eleve badarság, de olyan jól hangzik, és olyan jól pótolja a magyarázatot az Orbán-jelenségre, hogy vétek lenne kihagyni a lehetőséget…
Kezdjük talán itt a dolgokat.
A szocializmusnak nevezett társadalmi berendezkedés ugyanúgy társadalomszervezési modell, mint az angolszász típusú parlamentáris demokrácia. Hogy előbbit diktatúrának nevezzük, az csak egy, a polgári társadalomtudósok előtt nyitva álló lehetőség kihasználása, hiszen a szocialista történészek és társadalomtudósok viszont a parlamentáris demokráciát tartják a tőke és a tőkések érdekeit szolgáló diktatúra elleplezésére szolgáló társadalmi modellnek. Ami azt illeti, az elmúlt átkos húsz év nagy szolgálatot tett annak érdekében, hogy utóbbi felismerés alátámasztást nyerjen.
Hogy Kádár rendszere büszkén vállalta, hogy munkás-paraszt demokratikus diktatúra?
Hát, ha egyszer az volt - és a rendszer névadója szerint a krumplileves legyen krumplileves.
De azért a kérdés úgy is felmerülhet, hogy melyik társadalmi berendezkedés hasznosabb az országnak – Kádáré, vagy pedig egy parlamentáris demokráciának nevezett, de valójában egy szűk gazdasági-politikai érdekcsoport által maguk fölé emelt félművelt suttyó sunyi diktatúrája?
A válasz nem is kérdéses, mert ugyan folyamatos a balliberális értelmiség szerecsenmosdatása – áh, dehogy is van még itt diktatúra – mégis a tények azt mutatják, hogy ez azért másként van.
És a két diktatúra között is van némi differencia, - Kádár diktatúrája nem Kádár érdekét, hanem a nép érdekét szolgálta.
Nem emlékszem, hogy Mariska néni tokaji szőlőbirtokok vissza nem térítendő állami
támogatásáról értekezett volna, miként Kádár János sem utasította a KB titkárait, hogy ne mi nyerjük a legtöbbet.
Kádár – ahogy ő fogalmazott – a gyalogosok pártján volt.
Soha nem felejtette el, hogy honnan jött és hová tart, olyan politikus volt, aki tudott megalkudni és kompromisszumokat kötni ha kellett, de a célt soha nem feledte: élhető országot biztosítani munkásnak, parasztnak, értelmiséginek.
Lehet ma azzal villogni, hogy a Mercedes meg az Audi micsoda termelési kapacitásokat hozott létre az országban, de ez nem fogja vigasztalni azt a sokmilliónyi kisegzisztenciát, akit megetettek a szabadság illatával, és akiknek most korog a gyomra.
Lehet elmondani, hogy debezzeg most lehet utazni, ha egyszer csak egy nagyon szűk rétegnek jut rá pénz és lehet szabadságról papolni egy olyan országban, ahol az ország ötöde a létminimum alatt él.
Ahol a közbiztonság, a létbiztonság és a jogbiztonság a nulla felé konvergál.
Ahol a gyerekek előtt bezárult a felemelkedés kapuja, ahol a klérus - mely saját szervezetét sem képes tisztességesen működtetni - pukkadásig harácsolja magát, ahol az ország lakossága – mondjuk ki nyíltan – retteg, mert fél a munkahelye elvesztésétől, a megtorlástól.
Kádár nem volt szent, Kádár józan reálpolitikus volt, aki nem azért lett kommunista, hogy harácsoljon és hatalmaskodjon, hanem azért, hogy szolgáljon. A kisemberek érdekeit, a kétkezi munkásembert, a tanítót, a tanárt az írót, a színészt, a háziasszonyt.
A nép pedig érezte ezt és tudta pontosan, hogy ez nem képmutató szerepjáték, hanem Kádár lényéből fakadó természetes törekvés. Nem is tud nagyon vele mit kezdeni egyetlen politikus sem, mert ugyanaz a kisebbségi érzés fogja el őket vele kapcsolatban, mint Orbánt, mikor Gyurcsánnyal hadakozik.
Természetesen tudja mindenki, hogy Kádárnak voltak hibái és voltak ma bűnnek értékelt cselekedetei, de azt azért figyelembe kell venni, hogy „bűneit” nem a XXI. század első évtizedében, hanem a XX. század közepén követte el, akkortájt, mikor Churchill porig bombáztatta Drezdát, amikor az amerikaiak atombombát dobtak Japánra.
Akkor, amikor Hruscsov falhoz állíttatta Beriját, amikor De Gaulle szemrebbenés nélkül lövette agyon merénylőit és az OAS elfogott katonáit, amikor a hős forradalmárok késsel vágták ki a Köztársaság téri pártházat védő Asztalos ezredes szívét, amikor a Pártházat védő, Nagy Imre segítségnyújtásának elmaradása miatt magukat megadni kénytelen kiskatonákat halomra lőtték.
Szóval, csak az adott kor normáinak megfelelően járt el Kádár is, amin lehet szörnyülködni, de csodálkozni azért nem kellene.
A jobboldal szívből gyűlöli Kádárt – és nem azért, mert sajnálja Nagy Imrét, dehogy! Azért gyűlöli, mert sikeres volt, sokkal sikeresebb, mint akárki más előtte és ma már elmondhatjuk, akárki más utána.
Hogy ők gyűlölik, az természetes, de hogy a baloldali politikusok is rettegnek felvállalni annak a kornak az eredményeit, vívmányait, az azért nagyon szánalmas dolog.
Hogy ez az ország még egyáltalán így is tartja magát, az a kádári örökségnek köszönhető.
Kádár azt mondta, hogy becsüljük meg az eredményeinket és féltsük a vívmányainkat, mert van mit féltenünk.
Most látni csak, mennyire igaza volt.
Azt mondják néhányan, hogy eladósította az országot, ami annyiban igaz, hogy az a rendszer is vett fel hiteleket, de – a közkeletű hasbaakasztósdival ellentétben - nem az életszínvonal fenntartására közvetlenül, hanem különféle programok – eocénprogram, könnyűipar rekonstrukciója, élelmiszer-feldolgozás korszerűsítése, stb. - megvalósítására.
Hogy aztán jött egy világpolitikai átrendeződés?
Ki számíthatott rá?
De hol van ma már Gorbacsov, akinek a szájából a nyugat kiénekelte a sajtot?
Viszont napirenden van a szénbányák újranyitása, mindenki igaz könnyeket ejt az élelmiszer-feldolgozó ipar elkótyavetyélése miatt és mindenki egyszermosható kínai rongyokban jár.
Kádár nem készíttette el a saját szobrát, nem halmozott fel vagyont, nem élt vissza a hatalmával, tisztességes diktátor volt, semmivel nem rosszabb, mint korának bármely nyugati politikusa egy másfajta társadalomban.
Természetesen a kádárizmust elvitte a történelem, soha visszajönni nem fog már, de nem kellene történelmi bűneinket azzal is tetézni, hogy sem azokat nem tudjuk elítélni, akik rosszat tettek ezzel az országgal, sem őt megbecsülni azzal, hogy reális képet alakítunk ki róla.
Egy olyan politikusról, aki jót tett az országgal, aki felemelte a nemzetet és negyedszázadnyi gondtalan nyugalmat és létbiztonságot adott neki.
Tartozunk neki a századik születésnapján jó szóval, tisztességgel, életútjának tisztességes értékelésével.

Ennyit a Fideszről és alattvalóikról - Tiszaburán nem minden gyermek lakhat már jól

Mégis maradnak éhező gyerekek a Minden Gyermek Lakjon Jól program mellett Tiszaburán. A TV2-nek, az ATV-nek, az Echo TV-nek, a szoljon.hu nak küldtem el ezt a levelet, és képzelje el mindenki: nem történt semmi. Amikor a gázt kikapcsolták az iskolából, legalább 7 sajtót képviselő riporter jelent meg a településen.
De amikor a Minden Gyermek Lakjon Jól alapítvány bohócot csinál egy település lakosaiból, és az felháborodást kelt, akkor lapít a MÉDIA...
A levél szövege a következő:

Tisztelt szerkesztőség!

Elsősorban bemutatkoznék: Dull Norbert vagyok, tiszaburai önkormányzati képviselő, a Munkáspárt színeiben. Azzal a kéréssel fordulok önökhöz, hogy segítsenek nekünk, hátrányos helyzetű lakosoknak. Tavaly azok a tiszaburai lakosok, akiknek három vagy több gyermeke volt, a Minden Gyermek Lakjon Jól alapítványtól kaptak kisállatokat. Néhányan, kb. 15-20 % eladta a jószágot, de a többség nem, megvárta amíg fölnőnek, és utána levágták őket. Tiszaburán még ma is vannak olyan lakosok, akiknek megvannak a tavaly kapott csirkéi, ma már tyúkok, de még a tyúkok közül is sok megmaradt.
Idén is elhangzott a kijelentés. ismét lesz vetőmag és kisállat is a falunak. A vetőmagot kiosztották, a kisállatigényeket is összeírták, a tavalyitól annyiban eltérően, hogy az alapítvány nevét most szó szerint értették - azaz akár az egygyermekesek is kapnak jószágot.
Hivatalunknak ki is adták a feladatot, hogy írják össze az igényelt állatokat, ezt hivatalunk meg is tette. Furcsálltuk ugyan, hogy sorra hordták a településekre a kisállatokat, míg Tiszabura nem kapta meg, de úgy voltunk vele, hogy biztos itt igényelték a legtöbbet, és majd a legvégén kiosztják a jószágokat, de nem így történt.
2012. június 28-án jött a válasz az érdeklődésre elküldött emailra: az alapítvány 2012-ben Tiszaburát a vetőmagon kívül kisállattal nem támogatja, mivel tavaly a segélyezettek 30 százaléka eladta azokat (nem tudom, ezt a számot ők honnan vették, és azt sem értem, hogy ha ennyire pontos számszaki adat van a kezükben, miért nem csak azok a családok nem kapnak kisállatot, akik eladták a jószágot.
Véleményem az hogy a Minden Gyermek Lakjon Jól alapítvány ezen hozzáállása Tiszaburához diszkriminatív, ugyanis 2012-ben az alapítvány több olyan családot is elítélt ezzel a döntéssel, akik a tavalyi osztás után nem adták el a jószágot, hanem fölnevelték azokat, azokról nem is beszélve, akiknek háromnál kevesebb gyermekük volt: ők eleve nem voltak jogosultak az állatok átvételére.
Ezeket az embereket egy olyan alapítvány árulta el, amely arra tett esküt, hogy megszünteti a gyermekek éhezését - vagyis arra, hogy ne legyen éhező gyermek az országban. Tiszaburára ezek szerint ez vonatkozhat: itt nyugodtan éhezhetnek a gyerekek.
Remélem, tudnak nekem abban segíteni, hogy ez ne csak a mi kis magánbeszélgetésünk legyen, hanem nyilvánosságra is kerüljön.
Elérhetőségeim: Dull Krisztián Norbert 5235 Tiszabura Dózsa Gy. 102. Tel:06-20-233-82-94, email: tiszaburanyul@gmail.com

Éhes a gyerek!

Ebben az országban, ahol csaknem négymillió szegény ember él, bizony nem szorul különösebb bizonyításra, hogy több tízezer gyermek éhezik. A minap levelet és csekket kaptam az éhes gyermekek segélyezésére létrejött alapítványtól, melynek borítékán ott virít az eredményességüket is szemléltető "80 ezer éhes gyermekre van gondunk!" felirat. Önkéntelenül is felvetődik a kérdés: vajon egy (vagy több) alapítvány dolga-e napi ételt biztosítani az éhezőknek? Vajon alapítványoknak kell-e megküzdeni azzal az égető problémával, hogy gyermekek tízezrei ne hiányos táplálkozással nőjenek fel, tanuljanak, majd később dolgozzanak? Az sem mellékes kérdés, hogy közülük hányan jutnak majd be a közép- és felső iskolákba, a ma éhezők valaha is elérhetik-e az áhított középosztályi szintet?
Az Orbán kormány büszke arra, hogy támogatja a középosztály kialakítását és megerősödését. Ez önmagában még nem lenne baj, ha a növekedés egy bizonyos százalékát tudná e célra fordítani. Azonban nincs növekedés, így a társadalom egy részét csak a társadalom másik részétől való elvonással lehet támogatni, mint például az egykulcsos személyi jövedelemadóval, devizahitelesek megsegítésével, az állami apparátus felduzzasztásával és még lehetne a példákat sorolni. Eközben hol maradnak azok, akiknek "rossz sorsa" nem a középosztályba, annak is a felső hányadába, helyezi őket? Az a politika, hogy a társadalom egy részének úgy nyújtunk előnyöket, hogy a másik részt a fogyasztást sújtó adók növelésével, a megélhetési költségek rohamos, túladóztatástól izmosodó, emelkedésével (bennük a gyógyszertámogatások leépítésével) sanyargatjuk egyrészt igazságtalan, másrészt sem a középosztályt, sem az általános jólétet, hanem a mélyen rétegzett, egymással szemben álló emberek társadalmát teremti meg. Azonban térjünk vissza az éhező több tízezer gyermekhez (amihez hozzá kell tenni, hogy nyilván nem csak gyermekekről van szó)! A tartós éhezés, amelyben részük van, az egyik legnehezebben elszenvedhető és legmegalázóbb nyomorúság. Ez még az állatokra is igaz, de fokozatosan így van az emberek esetében! Rosszul irányított és politizáló az az állam, amely ezt eltűri, felszámolásáért nem sokat tesz, noha tehetne és a megoldást jórészt alapítványokra bízza.
Az IMF-fel és EU-val vívott alap nélküli és meggondolatlan "szabadságharc", szakértők egybehangzó véleménye szerint, az országnak havi mintegy 10 milliárd Ft. kamat többlet oktalan kifizetésébe kerül. Ez évente mintegy 120 milliárd Ft-nak ablakon történő kiszórását jelenti. Köznapi értelemben alig érzékelhető, hogy mit jelent ennek az összegnek az elherdálása. Számításaim szerint azt jelenti, hogy 120 milliárd Ft.-ból a hét 5 napján 923 ezer gyereknek lehetne 500.-Ft./fő értékben ebédet, jobb esetben egész napos, élelmet biztosítani. Gondolom, ebből gyakorlatilag érzékelhető a "szabadságharc" ára, amely talán mérséklődik, talán meg is szűnik, de negatív hatása még hónapokig eltarthat.
Van már a 12 éveseket is büntethető új Btk.-nk, van a több munkáért kevesebb fizetést biztosító Munka Törvénykönyvünk, de kérdés, a jog (vagy éppen jogtalanság) meddig tarthatja fenn az igazságtalanságra épülő rendszer hőn óhajtott rendjét a tömegek elnyomorodásával, éhezésével szemben? Meddig félhet a szülő a jogtól, miközben éhezik a gyereke? Jó lenne, ha az illetékesek és nem az utca válaszolna erre a kérdésre! Addig pedig átutalok az alapítvány számlájára néhány ezer forintot.

Gellért Andor, közgazdász, közíró /

Thürmer Gyula blogja: Balszemmel 291.

Lázadás a Fidesz-hajón

Ez nem semmi, barátaim! Én ilyet még nem hallottam a miniszterelnöktől. „Ha a kormányzó koalíción belül az Európai Unió jövőjét illetően különböző vélemények hangzanak el, az azért van, mert különböznek a vélemények” – mondta a múlt héten. Nyilván érezve a helyzet abszurditását, mindjárt hozzáfűzött egy frappánsnak szánt magyarázatot: „Ez egy nagy párt, nagy hajó, nagy fedélzet, számos legénység valóban, fontos európai kérdésekben különböző dolgokat gondolunk.” És mondja valaki, hogy a Fideszben nincs demokrácia! Szó, ami szó, a győzelmük utáni első évben tényleg unalmas volt hallgatni a Fidesz vezető embereit. Bárkit kérdeztél, ugyanazok a válaszok, ugyanazok az érvek. Fegyelem, szervezettség, központból vezényelt kormányzati kommunikáció. A hónapok azonban teltek-múltak, és azt lehetett észrevenni, hogy a Fidesz egyikmásik képviselője már nem mondja fel a kötelező zsoltárt, inkább hallgat. Hivatalosan ezt soha senki nem ismerte be, sőt mindenki úgy tett, mintha még mindig a választások utáni éjszaka nagy együttlétét élné a Fidesz. Na, de ez, ez már valami! Orbán kapitányt – maradva a tengerészhasonlatánál – az késztette ilyen szokatlan megnyilvánulásra, hogy külügyi államtitkára, Németh Zsolt szerint annál jobb lesz az EU, minél több benne az integráció. A miniszterelnök pedig a nemzetek Európáját ismételgeti, s bizony ez a kettő nem ugyanaz. Nem firtatom, hogy kinek van igaza. Nekünk, dolgozóknak mindkettő egyformán rossz. De most nem ez a kérdés. Az ügy attól pikáns, hogy Németh úr szavait akár az amerikaiak is mondhatták volna, sőt lehet, hogy mondták is államtitkár úrnak egy intim együttlét során. Egy normális kormányban nem lehet koncepcionális eltérés ilyen alapvető kérdésben, hiszen a hajó csak egyfelé mehet. Ha mégis van, akkor azt lázadásnak hívják. Lázadás, persze, bármely hajón előfordul, amely nem úgy halad, ahogyan kellene. A Fidesz-hajó pedig láthatóan nem arra megy, amerre kellene. A munkanélküliség lázát nem tudja lejjebb vinni, e nélkül pedig az egész társadalom állapota romlik. A kapitány naponta igyekszik bizonygatni, hogy ezt a hajót a görög szelek nem befolyásolhatják, de ami a kapitányi hídon enyhe rezgésnek tűnik, az lent, a harmadosztályú utasszinten már durva rázkódás. Orbán kapitány legénysége kezd lázadozni. Van, aki azért dühös, mert még nem érték el a kincses szigetet. Mások meg azért dühösek a kapitányra, mert szerintük így soha nem jutnak el a kincsekhez. De azért van valami, amit a kapitány is, a lázadók is tudnak: nem csak a legénység unhatja meg, hogy rossz felé megy a hajó, sőt el is süllyedhet, hanem az utasok is. Nem mondom, manapság ritkán fordul elő, hogy az utasok lázadnak fel, de azért akad rá példa. Különösen, ha  az utasok között vannak olyanok, akik jobb irányba, jobban vezetnék a hajót. Jobb, ha tőlem tudják, ez a hajó ugyanis nem a Fideszé, csak bérbe kapták. Az utasoktól!

Mibe kerül a nemzeti önbecsülés?

A fővárosi önkormányzat 150 millió forintot kap azért, hogy Budapesten forgatják „A Good Day to Die Hard” című amerikai filmet. Eredetileg áprilistól júniusig tervezték, de amikor e sorokat írom, július 5-e van, és most éppen azok kénytelenek körbejárni a fél várost, akik az Üllői úton szeretnének autózni. Nem lehet! Nem lehet, mert Bruce Willis filmjét forgatják. Ezekkel a forgatásokkal rendre hülyítik a magyarokat. Amikor az Evitát forgatták Banderas és Madonna részvételével, elhitették velünk, hogy büszkéknek kell lennünk. Budapestet amúgy Amerikában minden második amerikai összetéveszti Bukaresttel vagy Varsóval, mint látod, nem a név a lényeg, na de így az egész civilizált világ fel fogja ismerni a pesti utcákat. Megmondom őszintén: én sem ismertem fel. Most 150 milliót adnak az amerikaiak, hogy két-három hónapon át teljes felfordulást idézhessenek elő a fővárosban. A film ráadásul nem is Budapesten játszódik, hanem valahol Oroszországban, és a harc az orosz maffiával folyik. Lehetne ezt a filmet valamelyik nyugat-európai városban is forgatni, csak gyanítom, hogy ott az amerikaiak sokszorosát fizetnék ennek. Sőt, az is lehet, hogy ott meg sem engednék. Mondjuk nemzeti önbecsülésből. A pénz persze mindig jól jön, és válságos időkben ezt külön is meg lehet érteni, csakhogy kell, hogy legyen határ. Nem igaz, hogy minden eladó, csak fizessenek. A kulturális gyarmatosítás most hoz 150 milliót. De vajon megéri-e ennyiért, hogy meghunyászkodjunk magyar voltunkban, megéri-e, hogy akár egy darabkát is elveszítsünk nemzeti önbecsülésünkből?

Thürmer Gyula blogja: Balszemmel 290.

A kék busz

Még kezdő külügyes koromban került kezembe az akkori canberrai magyar nagykövet jelentése, miszerint az egyik ausztrál miniszter szívesen emlékezett vissza Budapestre. Ami különösen megmaradt benne, az a kék busz és a sárga villamos. Bosszankodtak is akkori főnökeim egy sort, hogy micsoda disznóság. A szocialista Magyarország kiteszi a lelkét, forradalmasítja a kultúrát, átalakítja a falut és a várost, sőt a világot, és erre mi marad meg az ausztrálban? Az, hogy kék a pesti busz és sárga a villamos. Aztán rájöttek, hogy nem is olyan rossz ez. Na jó, nem mindenki, mert akkor sem látott minden főnök tovább az orránál, de a többség azért igen. Nincs ebben a kék buszos sztoriban semmi rossz, hiszen a kék busz maga a nemzeti folyamatosság. A buszokat ugyanis 1937-ben, tehát még a Horthy-rendszerben festették kékre. És képzeld el, a szocializmus „diktatórikus éveiben” sem mázolták át vörösre. A buszok jobbak, szebbek lettek, de a színük nem változott. A kék busz egy egységes közlekedési koncepció jele is volt. A kormány és Budapest azt mondta, hogy Budapest nem a budapestiek ügye csupán, hanem közös. Kétmillió ember él itt, az ő közlekedésük az egész ország ügye. Nem külön-külön, mondták, hanem együtt. A főváros első emberét mindig meghívták a kormány ülésére is. Ha pedig a budapesti közlekedés közügy, akkor közösen tervezzük meg a megoldást is. Az állami tulajdonú Ikarusz szállítja a buszokat. Ezzel sok tízezer ember munkája és tisztes fizetése is biztos. A közlekedési vállalat haszna fontos volt, de még fontosabb, hogy a dolgozók kényelmesen és időben jussanak oda, ahova akarnak. Hűvösvölgybe például járt sárga villamos is, meg kék busz is. Választhattál. Az utóbbi időben kezdenek eltűnni a kék buszok. Szürke, fehér, meg ki tudja, milyen színűek jelennek meg. A BKV nem tud új buszokat vásárolni, ezért vegyesen hoz be használt kocsikat és adja bérbe vonalait. A Fidesz-kormány a kétharmados parlamenti többség és az önkormányzatban megszerzett vezető szerep ellenére sem tudja a problémát megoldani. Mindenki csinál valamit, de senki sem egyet. Nincs egységes elképzelés, nincs közös akarat, nincs magyar autóbusz-gyártás. S, lassan eltűnik a kék busz. Tudod, ha rajtam múlna, elzavarnám a Vitézy Dávidokat, akikre az otthoni vasútmodellemet sem bíznám rá, nemhogy egy világváros közlekedését. Lenne egységes koncepció, a tervezési központ megtervezné, és a kormányszervek végrehajtanák. Megszerveznénk a hazai autóbuszgyártást is. Ja, igen, és kék lenne a busz.

Állami támogatás: 0, azaz nulla

Nem ismerem sem Szöllősy János urat, sem Nádas Béla urat, sem Gyarmathyné Nemes Erzsébet asszonyt és Khaled Nashwan urat sem. Hozzáteszem: sajnos! Nevükkel nem találkozni a lapokban sem, nem beszélve a hivatalos közlönyről, ahol az állami kitüntetéseket közlik. Pedig ezek az emberek megérdemelnék az ünneplést, de legalább is a tiszteletet. Feltalálók ők, akik találmányaikkal nemzetközi elismerést kaptak minap az USA-ban megrendezett nemzetközi találmányi versenyen. A Magyar Feltalálók Egyesülete évente hat-hétszáz találmánnyal, több mint háromezer új védjeggyel büszkélkedhet. Az éves beszámolójukban az állami támogatás rovatban egy beszédes szám áll: 0, azaz nulla forint. Nem tudom, hogy ezek a derék emberek mit gondolnak a szocializmusról, a Kádár-rendszerről. Nem is ez a lényeg. A fontos az, amit tesznek. De akármit is gondoljanak, van bátorságuk leírni, hogy „az állami mecenatúra, mely több évtizede folyamatos volt, megszűnt”. Majd így folytatódik: „A találmányok hasznosítását elősegítő állami források elapadtak, még a szerződött kifizetéseket sem teljesítette az állam, nemhogy biztosították volna a hazai innováció folyamatos támogatását. Mindezek csak mélyítették a gazdasági válságot Magyarországon.” Tetszik ezt érteni? A miniszterek naponta tartanak misét a tudás- és munkaalapú társadalomról. Van külön minisztérium az emberi erőforrások kezelésére, hogy mást már ne is említsek. A magyar feltalálók támogatására azonban nincs pénz. Pedig még diplomáciai feladatot is teljesítenek, hiszen Magyarország nevét öregbítik az Egyesült Államokban, ahol az utóbbi időben nem sok jót mondanak rólunk, ha csak azt nem, hogy kitartunk mellettük az afgán hegyekben. Ha én lennék a miniszterelnök, a kormányba azokat hívnám, akik tudják és értik, hogy az ország jólétének biztosítéka a szakadatlan technológiai megújulás. Mi ebben vagyunk gazdagok, és lennénk is, ha az ország vezetői nem bánnának szellemi erőinkkel ily mostoha és ostoba módon.

Thürmer Gyula blogja: Balszemmel 289.

Szemétnagyhatalom

Szemétnagyhatalom lettünk. Politikai szemétből az elsők között vagyunk az egy főre eső mutatókban, és akár exportra is mehetne, ha a mi szemetünk nem lenne az átlagosnál is büdösebb, elrettentőbb, olyan sajátosan ungarisch. Gondolj csak bele! Nálunk nagyobb országok beleizzadnak a gatyájukba, és akkor sem tudnak kitermelni, mondjuk, egy Demokratikus Koalíciót. Nálunk egy csettintés, és már kész is az új szemét. Gyurcsány és csapata nem kellett az MSZP-ben.  Na, nem az elvi különbségek miatt. Ebből a szempontból az MSZP sem jobb a deákné vásznánál. Egyszerűen beleuntak abba, hogy Gyurcsánynak csak ott van demokrácia, ahol ő a király. Gyurcsány összeállt az egykori SZDSZ hasonszőrű figuráival, akik alól kiment a pártjuk. A szemétgyártás régi hagyomány volt feléjük is, úgyhogy nem voltak akklimatizációs problémák. A szemét pedig ömlik. A Demokratikus Koalíció a múlt héten a nép szemébe mondta, hogy az egész Kádár-rendszer egy nagy hazugság.  Csak azért visszasírni, mert akkor volt biztos jövő? Siránkozni amiatt, hogy a rendszerváltás másfélmillió ember munkáját vette el, és nyomorog a nép? Ugyan már!  „A Kádár-rendszer diktatúra volt.” –így a szemétgyártók.  Szegény Gyurcsány Ferkót és a többi gyereket „arra tanították a szüleik, hogy az iskolában mást kell mondaniuk, mint otthon.” Vitányi Iván, Bauer Tamás a szocializmusban is a magyar szellemi elithez tartoztak ugyan, utazhattak, publikálhattak, szolid polgári létet teremthettek maguknak, de valójában ők „csak úsztak az árral”, tudomásul vették „a rendszer által felállított tabukat”. Aztán jött a rendszerváltás, megszabadultak a béklyóktól, gazdagodhattak, és egyáltalán nem zavarta őket, hogy ezért eladták az ország függetlenségét, az emberektől pedig elvették munkájukat, életük értelmét. Most újra vissza akarnak jönni, bízva abban, hogy feledékenyek vagyunk.  Ebben van némi igazság, de valamit azért csak megtanultunk: a szemét bűzlik, s minél tovább marad, annál rosszabb. A szemétnek a szemétben a helye!

A múlttal nem lehet jól lakni

A külföldiek imádják a belvárosi szobrokat. A Reagan szobor sokaknak okoz fejtörést,  nem nagyon értik, hogy olyan elmaradott porfészkekben, mint Párizs vagy Berlin, miért is nem jut eszébe senkinek ilyen klassz kis szobrot emelni, amit meg lehet simogatni, le lehet köpni, kinek-kinek vérmérséklete szerint.  Reagan persze nem egy George Michael, de azért sokan ismerik. A párt méterrel arrébb ácsorgó szemüveges öreg bácsi azonban már komolyabb ügy. A német RTL „Legyen Ön is milliomos“ műsorában ő már 500 ezer eurós kérdés lenne, de idáig kevesen jutnak el. De a Nagy Imre szobor így is külföldiek kedvence: a hidacskán jó fotókat lehet csinálni. So exotisch, nicht wahr?

Nagy Imrét az MSZP emelte ki a történelemből és tette modern politikai bálvánnyá.  A szocik imádják azzal hülyíteni a szocializmusban felnőtt népünket, hogy ők semmilyen kapitalizmust nem akartak. Hogy is akarhattak volna, hiszen az olyan csúnya! Nem, nem, az ő álmuk a demokratikus szocializmus, ahol ezek a derék szocik megvehetik a gyárakat, a földeket. A Fideszesek rühellik Nagy Imrét, de azt sem tűrik, hogy kedvenc 1956-os esztendejüknek akár csak egy kis darabja is az ellenségé legyen. Így aztán ők is rátenyereltek a szemüveges öregúrra.

Nem lenne ez a szobor olyan nagy tragédia, sőt az egész ’56-os kultuszt is elviselnék a népek. Szerencsére a szobrot nem a Blahára tették, nem kell naponta százezreknek bámulniuk. Egy bökkenő azért van. Az emberek már csak olyan földhöz ragadtak, hogy ma szeretnének dolgozni, élni, sőt enni is. A kormányok, s itt nincs különbség rózsaszínű és narancssárga között, a munkahelyteremtésben nem állnak túl jól.  Úgy, hogy, gyerekek, lakjatok jól a múlttal! Sajna, a múlttal nem lehet jóllakni.  Eltörölni lehet, s ez a mi dolgunk. A jelenünk és a jövőnk érdekében.

A nagy házátalakítás

Orbán az úr a háznál.  Ahogy mondják manapság, ez az üzenet jött át a legutóbbi kormányalakításon. A ház azonban már nem a régi.  Nem úgy mennek a dolgok, ahogyan kellene. Ezt gondolni, sőt esetleg mondani, már nem is olyan nagy kunszt a Fidesz köreiben. De már vannak olyanok, akik nem hisznek a csodafegyverben, sőt már a végső győzelembe vetett hitük is megingott.  Ilyenkor kell a szervezői talentum, mondjuk, Lázár, aki ismét összerázza a csapatot.   Büntetni kell egy kicsit a külügyet, el kell venni tőlük a hírszerzés felügyeletét. Ment a pesti pénz a romániai és a szlovákiai választásokra, de az eredmény nem az igazi. Ráadásul, még a Kína-politikában is akadékoskodnak. Egy kicsit meg kell szorítani egyik-másik miniszterelnök-helyettest, mert nem jó az, ha az ember fejére nőnek. A nagy házátalakítás után akár jobban is mehetnek a dolgok. Gyanítjuk: nem soká.