Thürmer Gyula blogja: Balszemmel 287.

Előttünk a világ?

Na, végre! Megnyílt előttünk a világ! Most már tudom, hogy miért volt érdemes belépni
az Európai Unióba. A kezdeti korlátozások zöme már a múlté, most már mehetek. Már
mint, mehetek dolgozni az EU-ba. Példának okáért mehetek eladónak a pandorfi outlet-
üzletekbe. Óváriak előnyben, mert közel is van, meg egy kis német is ragadt már rájuk.
A kevésbé szerencsések mehetnek nickelsdorfi benzinkúthoz. Na, nem mindenesnek,
mert azt a horvátok, törökök, bosnyákok végzik, hanem egyenesen kiszolgálónak. Nem
nagy karrier, de valahol el kell kezdeni szép, új életünket. Az igazán jó pénz beljebb
van, Bécsben, meg az alpesi osztrák luxusüdülőkben. Nyugis hely, ismerősök nincsenek.
Magyarok ide nem nagyon jönnek üdülni, aki meg jön, az meg úgysem gondolja, hogy
egy nemzet tagjai vagyunk. Itt aztán minden lehetsz. Pincér, szakács, bárzenész, ezek
mind a jobbik dolgok. Versenytől nem kell félni, mert a horvátokat, szerbeket, románokat
csak az aljamunkára veszik fel, takarítónak, szobalánynak. Némi konkurencia azért akad,
mert itt vannak az erdélyi magyarok. Ők sem főznek rosszabbul, a zenéhez is értenek, de
kevesebb pénzzel is beérik. Egy szóval, éljen az EU! Előttünk a világ! Tényleg előttünk a
világ?

Temetjük a jövőt

A katolikus egyház támadásban van. Meg kell erősíteni a nyugati világ katolikus
gyökereit, le kell küzdeni a katolikus egyház ellen támadó új egyházakat és szektákat.
Harcolni kell a liberalizmus olyan megnyilvánulásai ellen, mint a homoszexualitás,
az abortusz elfogadása, sőt háborút kell folytatni az óvszerek használata ellen is. Nem
akarom védeni a katolikus egyházat, de azt mondom: érthető a szándékuk. A történelem
során sokat adtak az emberiségnek, és sok jót tesznek ma is. A világ viszont tele van
szeméttel, álprófétákkal. Tehát Róma teszi azt, ami a dolga.
Más kérdés, hogy mit tesznek a nemzeti kormányok. Ellenzik? Támogatják? Megtűrik?
A mostani magyar kormány világos és egyértelmű fordulatot vett a katolikus egyház
szándékainak támogatására. A rendszerváltás utáni nagy kiegyezést a Vatikánnal
ugyan nem ők csinálták, hanem 1995-ben még a Horn-kormány. A mostani kormány
legszívesebben államvallássá nyilvánítaná a katolicizmust, de ezt még sem illik.
Annak idején az ellenreformáció nem végzett százszázalékos munkát, maradtak meg
reformátusok is, evangélikusok is, nem is beszélve a zsidó egyházról. De, ha már
államvallás nem lehet, legalább a hittant nyomatják az iskolákban, sőt az iskolát is
odaadják a papoknak. Ilyen-olyan csatornákon megy a közpénz az egyháznak.
Nem jó dolog ez! Nem csak azért, mert nem mindenki hivő. Azért sem jó, mert nem
segíti a mi versenyképességünket a civilizációk nagy küzdelmében. A kereszténység az
egyént helyezi középpontba. A kapitalizmusnak ez jó, mert az egyén magántulajdonát
tekinti alapvetőnek. A kínai, az iszlám és más kultúrák a közösségnek több teret adnak.
A katolicizmus előbb vagy utóbb, de mindent katolikussá akar tenni, a kínai, az iszlám
civilizációk megengedőbbek, megtűrnek más kultúrákat maguk mellett. A katolikus
felfogás és a hozzá kapcsolódó polgári élet a pénzt elsődlegesnek tartja, más vallások,
más civilizációk a tudást, a tanulást tekintik megőrzendő értéknek. Nos, ha élni akarunk,
ha versenyezni akarunk a világban, a civilizációs bezárkózás, az újabb ellenreformációk
és vallásháborúk helyett nyitottnak kellene lennünk más értékek befogadására. Kulturális
sokszínűségre kellene törekednünk, ami nem ugyanaz, mint a liberalizmus. Ha nem ezt
tesszük, félő, hogy a múltat sikerrel fogjuk építeni, de eltemetjük a jövőt.

Bontsuk le Eötvös szobrát (is)!

Eötvös József 1867 után a tőkés Magyarország vallás- és közoktatási minisztere volt.
Ma nem lehetne az. Lehetne-e miniszter az, aki olyan sületlenségeket hirdet, mint hogy
a népoktatás a társadalmi haladás, a gazdasági és politikai fejlődés, az alkotmányosság
és a jogegyenlőség elengedhetetlen feltétele? Hogy mondhatná ma egy miniszter olyat,
hogy meg kell őrizni a tanodák függetlenségét a pártoktól, a vallásoktatást elkülöníteni
és a többi tárgy tanításában a felekezeti szempontokat mellőzni? Hogy lehet olyat
mondani, hogy tanításra való alkalmasság kritériuma nem a felekezeti hovatartozás,
hanem a pedagógiai képességek birtoklása? Na és ez! „Mielőtt társadalmi és politicus
helyzetünkben a nagy haladást remélhetjük, nagy haladást kell tennünk a civilisatióban.
Ennek emelése a fő dolog. A többi játék.” Szörnyű! Nem és nem! Bontsuk le az Eötvös-
szobrot! Azt is!

Thürmer Gyula blogja: Balszemmel 286.

Politikai menedzserek és más haszontalan állatfajok

Nem tudom, hallottad-e, de kis hazánk egészen jól áll politikai menedzserekből. Ezek nem politikusok, hanem olyan kis apróvadak, amelyek a nagyobbak körül sertepertélnek. Ezek a politológusok. Ismerek párat közülük, de ne kérdezd, hogy mit csinálnak! Az ő tevékenységük és társadalmi hasznosságuk nem írható le olyan földhöz ragadt fogalmakkal, mint munka. Ugyan már! Szépen fejlődő tőkés hazánknak bizonyára nagy szüksége lehet rájuk, mert egyedül a budapesti ELTÉ-n 680 darabot képeztek belőlük 2002 és 2010 között, és akkor még nem beszéltünk a miskolci, szegedi, pécsi zsenigyárakról. Igen, ők zsenik. Mindent jobban tudnak a politikusoknál, és mindent jobban tudnak az utca népénél, amelyről igazság szerint a politikának szólnia kellene.
Mint tudjuk, nagy az isten állatkertje, és szegény Noét nem lehet állandóan azért cseszegetni, mert abban a vízözön előtti kapkodásban mindenkit felengedett a bárkájára. Nagy Lajos még az 1920-as években írta Képtelen természetrajzában:
"A sas igen bátor madár, a nálánál gyengébb állatokat, amelyek védekezni képtelenek, halálukat megvető bátorsággal végzi ki, és eszi meg, amiért is a madarak királyának nevezik."
Ugye dereng már a párhuzam? Ja, és még valami: "A sast sasok nemzik, és ez mindig így is lesz..."

A megtévesztés tudománya

A politikai menedzserek a modernkori hamis próféták ministránsgyerekei. Mi van? Nem jártál még templomban? Na, nem baj, majd mész a gyerekeddel együtt hittanra. Rád fér!
Szóval, a ministráns a pap segítője.
A mai hamis prófétizmus persze egész más, mint mint sokezer éve. Ez ma már tudomány, a megtévesztés tudománya:
"A megtévesztés olyan közlésmód, melyben a megtévesztő tudatosan arra törekszik, hogy a befogadóban hamis képzeteket és és téves következtetéseket keltsen" – írja Emory A. Griffin, akinek kommunikációelméleti tankönyvét minden valamirevaló polgári politológiai és médiaiskolában tanítják. És nemcsak tanítják, hanem használják is a gyakorlatban.
Itt van mindjárt Görögország. A görög kormányt, a görög tőkéseket két dolog zavarja, de az rohadtul: az egyik, hogy az embereknek nagyon elegük van már mindenből, és egy szép napon kitakaríthatják őket a görög parlament kellemesen hűvös szobáiból. Ez már önmagában is nagy baj, de ehhez jön még az is, hogy ezek a komisz kommunisták nem férnek a bőrükbe, és nap mint nap erősödnek. Felháborító, meg kell akadályozni! Ma már nem lehet csendőrökkel szétveretni őket, ez olyan durva, még megszólnának érte. Csináljunk inkább egy Syriza pártot, amely külsőleg olyan, mint a kommunisták, de belsőleg nem azok. Nyomassuk a tv-ben, hogy ők a baloldal, ők azok, akik úgy is meg tudják oldani a válságot, hogy nem lépnek ki az EU-ból, s bennünket, tőkéseket se nagyon adóztatnak meg. A nép ezt beveszi, és minden mehet tovább. Már ha beveszi, mert tudod, a kommunisták nem alszanak.

Mindenki egyért, egy mindenkiért! De főleg értem!

Az egy főre jutó hamis próféták számát tekintve mi sem állunk rosszul a világban. Itt van mindjárt a Szolidaritás mozgalom. Tavaly ősz óta hirdetik, hogy szabadság, egyenlőség, testvériség, demokrácia. Mi vagyunk az új erő, ami nem Fidesz, és nem is MSZP, mögöttünk nem állnak tőkéscsoportok. Mi vagyunk a baloldal, a megváltás. A Negyedik Köztársaságot kell felépíteni, és jó hangosan mondani: uniós polgár akarok maradni! Természetesen velünk mindenkinek össze kell fognia. Ahogy Tim Curry mondja Richelieu bíboros szerepében A három testőrben: Mindenki egyért, egy mindenkiért! De főleg értem!
Szép, egyszerű program, ami jól hangzik, és kellőképpen elfedi a lényeget. A lényeg pedig az, hogy hogy a Szolidaritás akárhányadik köztársasága nem más, mint a kapitalizmus, legfeljebb Orbán nélkül. A magyar dolgozóknak nem azért nincs munkájuk, mert a Fidesz van hatalmon. Azért nincs, mert kapitalizmus van. Az Európai Unió nem segélyszervezet, amely arra hivatott, hogy a magyar dolgozók jólétét és jogait védje, hanem a gazdagok klubja. Ők pedig éppen azon fáradoznak, hogy a tőkés válság terheit saját dolgozóikkal és velünk, a gyengébb országokkal fizettessék meg.
A Szolidaritás nem azért jött létre, hogy a dolgozókat védje. A céljuk az, hogy a csúfosan lejáratódott MSZP-t helyettesítsék, lecsillapítsák a tömegek elégedetlenségét, és megakadályozzák, hogy az emberek a Munkáspártot válasszák.
A Szolidaritás kárt okoz a magyar dolgozónak, mert félrevezeti őket. El akarja hitetni velük, hogy nincs szükség osztályharcra a tőkések ellen. Elég felvenni a Szolidaritás-trikót, csápolni egy-két polgárpukkasztó tüntetésen. Aztán jönnek a választások, és a Szolidaritás át fog alakulni a magyar Syrizává – a tőkével megalkuvó görög álbaloldali párttá, amelyet a kommunista, rendszerellenes szavazatok elvételére hoztak létre.

Ismét van Baloldali Front Debrecenben

Beerősít a Baloldali Front Debrecenben!
Majd' egy éves szünettel hátunk mögött, de újra megalapítottuk a Munkáspárt ifjúsági szervezete, a Baloldali Front debreceni szervezetét. Korábbi próbálkozásainkat hol a Demokratikus Koalíció friss szívóereje, hol a Front ellen tevékenykedők tisztességtelenségei árnyékolták be. Ám most ékes bizonyítéka az újraalapítás annak, hogy ahol egyszer az eszme megveti a lábát, onnan nem üldözik el soha.
A régi-új szervezet továbbra is vár minden érdeklődő, nyitott személyt, írhattok nekünk e-mailben (info@baloldalifront.hu), vagy keressétek a helyi kapcsolattartót, Kiss Istvánt a facebookon!
Nagy Judit, a Baloldali Front elnöke

Thürmer Gyula blogja: Balszemmel 285.

Rémálom

Sokat ehettem vacsorára. Nyilván ezért álmodtam múlt szombat éjjel, hogy én vagyok Angela Merkel, és éppen az amerikai elnök üdülőhelyén vagyok. Az egész olyan ciki volt. Kezdve azzal, hogy mit vegyek fel. Obama kitalálta, hogy a nyolc legerősebb gazdasági hatalom vezetői éppen Camp Davidben találkozzanak, úgymond, kötetlenül. Attól, hogy az Obama ingujjra vetkőzik, nekem nem lesz könnyebb. Németország kancellárnője nem vetkőzhet a világ semeláttára ingujjra, illetve sehogy sem. Kivetkőznie sem lehet magából, pedig lenne miért. Ez az Obama azt gondolja, hogy ő a világ ura, sőt Európa ura. Európa pedig az enyém. Most nyeljem le, hogy csak úgy lehetek Európa ura, ha úgy egyebekben elfogadom az amerikaiakat császárnak? Na, azért megmutattam nekik, hogy nálam stabil a helyzet, nem úgy, mint náluk. Én ötezer rendőrt küldtem Frankfurtba, zárják csak le a banknegyedet, nem lehet itt mindenféle tüntetőknek okoskodni. Na mindegy, most megyek inkább a meccset nézni. Megmutatjuk Cameronnak, meg az összes angolnak, hogy ha valaki tud valamit a fociról, hát azok mi vagyunk, a németek. Ez a Cameron egyébként nem rossz srác, csak ne kérkedne annyira azzal, hogy Obamával puszipajtások. A meccs jó, a bajor fiúk jól játszanak, csak az Abramovics ne vigyorogna állandóan a tribünről. Te, lehet, hogy ez  a Putyin beépített embere, s vele akarja meggyengíteni a NATO egységét? Na, mindegy, győznünk kell! Mi van? Döntetlen? Most jönnek a tizenegyesek? Nézd, most meg az Obama is azzal jön, hogy ő is látni akarja. Mi van? Veszítettünk? Hogy intézte el ezt az Obama?

Egy protokollos búcsúlevele

Kérem a miniszterelnök urat, szíveskedjék elfogadni lemondásomat a kormány nyakkendőfelelőse tisztségéről. Baj lesz ebből! Ezt már régen megmondtam. A NATO komoly dolog. A NATO-csúcs nem egy barátságos öregfiú-meccs Felcsúton, hanem a demokratikus világ biztonsága felett őrködő kiválasztottak találkozója Chicagóban. Ide öltözni kell, barátom! Persze, mi kis ország vagyunk. Még köztársasági elnökünknek sem jut egy új öltönyre  a beiktatási ünnepségen, de a NATO-csúcs az mégis más. Itt még a nyakkendő is számít. Sőt, az számít igazán. Merkelnek könnyű, neki nem kell nyakkendő, bár egy kis fekete-sárga-piros masni megdobná a hangulatot. De milyen színű legyen a nyakkendő? A Fidesz vezérkara imádja a kéket. Meg az egységet. Ezért gyakran mindenkin kék van, kivéve, ha Orbán leveszi, mert akkor nagyon résen kell lenni. Egy tévesen fennhagyott nyakkendőt félre lehet érteni, és akkor jön a kormányátalakítás, meg hasonló kellemetlenségek.

A külföldieknél nem lehet tudni. Múltkor itt volt a kínai miniszterelnök-helyettes. Na, vele eltaláltuk. Rajta is kék volt a nyakkendő. Navracsics Tiboron is. igaz, másnap a kínain már bordó volt, de biztos azért, mert már az EU-ba készült. A NATO azért nem Kína. Ott nincsenek ott a kínaiak. Még!

Milyen nyakkendő lehet Obamán? Biztos vesz nyakkendőt, mert egy dolog kint a dácsán, Camp Davidben, más dolog bent a városban. Na kérem, bordó vagy kék? Csíkos vagy pöttyös, netán sima? Politikai szempontból nézve azt kell mondanom, hogy a magyar kormány az elmúlt hónapokban sok kritikát kapott az amerikaiaktól. A nagykövet asszony naponta fejezte ki aggodalmát a magyar demokrácia állása miatt. Lehet, hogy mindez a kék nyakkendő miatt volt? Lehet, hogy túlságosan kilógunk a sorból? Ez így nem maradhat! Vissza kell térnünk a piacgazdaság, az euroatlanti barátság értékeit ápoló kormányok sorába, és ezt nyakkendőnknek is ki kell fejeznie. Legyen bordó! Az nem kék, és főleg nem vörös. Legyen bordó!

Utóirat: a magyar delegáció minden tagján bordó nyakkendő volt. A NATO főtitkárán kék, csíkokkal, az amerikai elnökön kék, pöttyökkel. Kérem lemondásom azonnali elfogadását és özvegyem tájékoztatását.

Jelentős ország

Dagad a mellem a büszkeségtől. Hogy írta Majakovszkij? „Olvassátok, irigyeljetek: én a Szovjetunió polgára vagyok!” Ja, bocs, én Magyarország állampolgára vagyok. Jól megmondta miniszterelnökünk a sok bürokratának, hogy mi nem valamilyen földrajzi csodabogár vagyunk, hanem egy olyan ország, amely bár sok nehézséggel küszködik, de mindenki látja, hogy tele van életerővel, mindenki látja, hogy jelentős ország vagyunk. Igen, így van! A munkanélküliség növekedésében szépen haladunk, a munkahelyteremtésben nem annyira. De például az élelmiszerárak emelkedésében már meg is előztük az összes EU-oszágot. Meglátod, ez még csak a kezdet!

Thürmer Gyula blogja: Balszemmel 284.

Jó, de ki az osztrák?

Új köztársasági elnökünk új magyar kiegyezést hirdetett beiktatási beszédében. Jó, rendben! Bár megmondom őszintén, hogy engem zavar, amikor történelmi fogalmakat akarnak a mába átültetni. A kiegyezést ugyanis Deák Ferenc, stipi-stopi, már lefoglalta. Régen, még 1867-ben. Ezt illik tudni, kivéve a bolognai rendszerben végzetteket, őket modern és nagyon európai oktatásunk már nem terhel ilyen tök fölösleges adatokkal.
Szóval, a kiegyezés Deák értelmezésében nem azt jelentette, hogy magyar és magyar kiegyezzen, hanem hogy osztrák és magyar kompromisszumot kössön egymással. Szó sem volt arról, hogy Deák, Andrássy és a többi arisztokrata a magyar paraszttal vagy munkással egyezzen ki. Hogy juthat ilyen eszedbe? Az osztrák és a magyar arisztokrácia egyezett meg egymással, hogy ezentúl közösen uralkodnak osztrák és magyar paraszton egyaránt, s persze a nem államalkotó nemzeteken, mint a horvát, a román, a cseh, meg ilyenek. Mindkettőnek megvolt a következménye is, az egyiké a forradalom, a másiké Trianon.
De kivel akar kiegyezni köztársaságunk újdonsült elnöke? Bizonyára nem a dolgozó tömegekkel, a rendszerváltás és az EU-csatlakozás veszteseivel. Ha így lenne, akkor a miniszterelnök nem éltette volna a héten a milliárdosokat. Ha széles társadalmi kiegyezést akarnának a középosztály és a dolgozók között, akkor legalábbis egyenlően osztanák meg a terheket, vagy mondjuk megadóztatnák a gazdagokat. Áder elnök úr azonban elárulta a titkot. A cél az, hogy hazánk nyugatosan polgárosodjon. Így már világosabb! Bár még mindig kérdés, hogy kivel lesz a kiegyezés. Nem kétlem, hogy elnök úr, aki még Bologna előtt járt egyetemre, tudja, mi is történt valójában 1867-ben. Akkor pedig a legmélyebb tisztelettel kérdezném: ma ki az osztrák?

A tőkés válság és a mellénygomb

Hát igen. Kiegyezés, Deák Ferenc, Andrássy Gyula, Eötvös József, micsoda emberek voltak! Beleolvastam minap Deák írásaiba. Te, ez egész egyszerűen felháborító! Betiltanám őket, mint bolsevik propagandát. Hogy jön ahhoz Deák, még ha százszor is a haza bölcse, hogy akár utólag is kioktassa korunk nagyjait? Hogy lehet olyat mondani, hogy „a hatalom csak eszköz, végcél a népek boldogítása”? Vagy micsoda övön aluli szocliberál támadás olyat kitalálni, mint amilyet ez a Deák kitalált: „ha tőlem függene, a sajtótörvények csak egy paragrafusa volna: hazudni nem szabad”. A mi sajtótörvényünk, na, az ég és föld, megirigyelnék Deákék.
Na de a mellénygombtól aztán végképp bepipultam. Válságos időket élünk, tárgyalunk az IMF-fel, Kínával, meg ki tudja, kivel, és akkor öltözködésre oktatják a mi vezetőinket! „A rosszul gombolt mellényt újra ki kell gombolni – mondja Deák. Micsoda pimaszság! A saját mellényedet gombolgasd, ne az enyémet!

A nagy osztozkodás

Májusban Chicagóban ülnek össze a NATO-országok vezetői. Választási év van, ráadásul Chicago Obama szülővárosa, úgyhogy az amerikaiak nagyon igyekeznek, hogy mindenki elégedetten menjen haza. Lesz sajtburi bőven, és mindenki lefotóztathatja magát Obamával. De mást is kell adni, mivel ha hiszed, ha nem, a NATO-országok sem csak Isten áldásából élnek, és kis pénzüket azért költik fegyverekre, hogy az valahol kamatozzon. Mondjuk Afganisztánban! Az USA 90 ezer katonát tart fenn Afganisztánban, és a NATO-országok még 36 ezret. Az USA kéthetente 4 milliárd dollárt költ erre, de megéri. A katonákat eteni, itatni, ruházni kell, nem beszélve a fegyverekről és a gyógyszerekről. Egy jó kis háború, bizony, bizony, a válság leküzdésének jól bevált módszere. A baj az, hogy már mindenki menne haza. Pár éve ugyan megállapodtak, hogy együtt jöttünk, együtt is megyünk, de már látszik, hogy pont a nagyok akarnak észrevétlenül kisuhanni, az nagolok, a franciák, az ausztrálok. Hende Csabának ilyen eszébe se jutna, mert benne egy Jány Gusztáv veszett el, s szent meggyőződése, hogy a magyar katonák nélkül összeomlana a NATO biztonsága, s egyébként is, egy életünk, egy halálunk, éljen a végső győzelem!
Most jön a nagy trükk. Úgy kell a nagy háborút folytatni, hogy hivatalosan nem lesz háború. Mi szépen kivonulunk, de csinálunk egy afgán hadsereget, az cirka 176 ezer ember. Hozzá még egy kis rendőrséget, az is 143 ezer. Ez a jó sok éhes száj, lehet etetni, itatni, fegyverekkel ellátni. Chicagóban lesz a nagy osztozkodás, A nagyok eldöntik, hogy kinek mennyi jut a békés újjáépítésből, a természeti kincsek kiaknázásából, vagy akár csak iskolák építéséből. A katonák után jönnek a magántőkések, és marad katona, aki vigyáz rájuk.
Úgyhogy, ahogyan Osztap Bender mondja a Tizenkét székben: „Esküdt urak, az ülés folytatódik!”

Előre lejátszaná a Fidesz a választásokat

A minden korábbinál nagyobb bizonytalan tábor távol tartása, valamint a vidéken élők és a nyugdíjasok teljes kizárása lehet a célja a választásokat megelőző előzetes regisztráció 2014-es bevezetésének. Az, hogy a Fidesz aktuális pártpolitikai érdekei miatt átlépi az általános, egyenlő és titkos választójog demokratikus alapelvét, már az új választójogi törvény tavalyi elfogadásakor is látszott.
A törvény megalkotásakor ugyanis "félszavazatossá" tették a nemzetiségi identitásukat vállaló, kisebbségként voksolókat (ők az országos listára nem szavazhatnak majd), valamint a határon túliakat. Most azonban már a magyarországi lakóhellyel rendelkező választásra jogosultak közül is kiszűrnék a nekik nem tetszőket.
Nemrég - mint megírtuk - felmerült, hogy a választási eljárási törvényben szűkítsék az általános választójogot, és előzetes regisztrációhoz kössék a voksolást. A hivatalos indoklás szerint így az aktív választópolgárok dönthetnének az ország sorsáról. Csakhogy korábban már Kövér László fideszes házelnök is arról beszélt, hogy "egy előzetes regisztráció kizárja a kocsmai szavazást", és ezt mondta Kósa Lajos is, amikor a Fidesz-alelnök a hétvégén a Duna Tv-ben közölte: 2002-ben azért volt magas a részvétel, "mert az MSZP olyan embereket vitt el szavazni, akiknek nem volt világos képük az ország jövőjéről, de kisebb ellenszolgáltatásért hajlandóak voltak voksolni". Néhány hete pedig a Népszabadságnak vallott névtelenül, ám meglehetős őszinteséggel egy fideszes politikus arról, hogy szerintük az előzetes regisztrációs kötelezettség kiszűrheti, hogy "a választási kampány finisében az ellenfelet démonizáló, lebutított kampányszövegekre vevő vadbarmok" elmenjenek voksolni.
Érdekes, hogy a múltban épp Kövér állt elő a "kisebb ellenszolgáltatás" ötletével, hiszen a mai házelnök még 2010-ben egy vidéki lakossági fórumon értekezett arról: "Van Csehországban egy párt (...) ez a párt azt az ötletet találta ki, hogy mindenkinek van szavazati joga természetesen, demokráciában sajnos - nem sajnos, ízlés kérdése, ez így van. Az akadémikusnak is, meg az analfabétának is, a gazembernek is, a börtönben lévő embernek döntő többsége szavazhat tehát. (...)
De azt találtam ki, hogy legyen mindenkinek szavazati joga természetesen, de adhassa el az államnak. Az állam kijelöl egy fix összeget. Egy ötletszerű összeget, mint a mindenkori minimálnyugdíj összegét kijelöli. Aki ezért le akar mondani a szavazati jogáról, visszaviszi a kis kopogtatócéduláját, megkapja a pénzt, aztán menjen Isten hírével, kész. Bizonyos értelemben mindenki jól jár. Azok, akik kapnak ezért néhány ezer forintot, azok azért járnak jól, mi meg megszabadulunk azoktól, akik tulajdonképpen másképpen adják le a voksukat."
Szakértők szerint mivel - ellenfeleivel szemben - a Fidesznek van és lesz is pénzre arra, hogy elvigye szavazóit a regisztrációra, majd tovább kampányoljon, ez az intézkedés meghatározhatja a választások eredményét is.

Elmagyar

Nagy a sírás-rívás, nekibúsulás, mehetnékje van a gyerekeknek. A Tárkit mondja most mindenki, felmérték az ifjúságot, s az jött ki, hogy majd minden ötödik fiatal külföldre akar menni, egy-két évre, ötre, de akár örökre is, ha úgy adódik, márpedig könnyen úgy adódhat. Megyesi Gusztáv| Népszabadság| 2012. június 3. Vonul a magyar ifjúság, a kimutatások szerint legelőbb is Angliába, Németbe, Osztrákba, fel, északra, mindegy hová, csak el innen, el, akárminek. Nemcsak orvosnak, ápolónak, mérnöknek, szoftveresnek, de elsősorban pincérnek, mosogatónak, kenyereslánynak, kifutófiúnak, pizzafutárnak, rakodónak, árufeltöltőnek, bolti kisegítőnek, bébiszitternek, kertésznek, utcaseprőnek, kukásnak; érdekes, hogy rabszolgát, cselédet, csicskát senki se mond, ám ha kell, vállalja, és miért ne tenné. Nagy kaland ez, bele az ismeretlenbe, hiszen a külföldre távozóknak csak három százaléka dolgozott előtte is idegen országban, ráadásul az egyharmaduknak nyelvvizsgája sincsen, nem mintha ez olyan nagyon számítana, mondjuk, egy Valencia melletti ültetvényen marokkói, maláj meg román napszámosok között, narancsszedés közben. El innen, el. Kormányszóvivőknek mondom, hogy nincs veszve semmi, sőt kommunikációs szempontból kifejezetten biztató a helyzet: az ifjúságot ugyanis januárban is felmérték, akkor az Ipsos, és akkor még a fiatalságnak több mint az egyharmada képzelte az életét, egzisztenciáját külföldön; nyilván az eltelt öt hónap tette világossá sokak számára, hogy érdemes itthon maradni, mert soha nem látott prosperitás vette kezdetét.
S csakugyan, fülünkben cseng még a belügyminiszter minapi beszéde a lehetőségekről, hogy például a rendőrség valósággal tisztítótűzön ment keresztül az utóbbi időben, van újra becsülete a mundérnak, és a kör csak tágulni fog a jövőben, mert a biztonsági őrök és a testőrök után a polgárőrök, a halőrök, a mezőőrök, a vadőrök, a természetőrök és a vagyonőrök is újabb jogosítványokat kapnak, s ha azt vesszük, hogy előbb-utóbb a nemzetőrök is megjelennek, akkor hamarosan csupa őrmagyar őrzi majd az országot, már ha marad még egyáltalán őriznivaló. „Hazajövök a gyerekekkel.” Ide ugyan nem, felelem a lányomnak, és csak utólag veszem észre, hogy az anyám hanghordozásával. Amikor először nősültem, alig húszévesen, akkor mondta anyám, hogy rendben van, elmehetek, de többé már csak mint vendég térhetek vissza. Válás után aztán vagy öt évig ültem a nyakán, sűrű, nehéz évek voltak, szabályos háború, megtiltotta, hogy eltartsam. Szó se lehetett, hogy beszálljak a rezsibe, a piacon nem engedte, hogy legalább a krumplit én fizessem, úgy kellett mosóport, öblítőt, füstölt combot, egész tyúkot hazacsempésznem, és hazudnom, hogy kaptam, egyedül a telefonszámlát engedte fizetni, mert ki nem állhatta, hogy órákig beszélgetek. Az utolsó korosztály vagyok, amelyet felnőttkorban is támogattak a szülei, ezt adnám tehát én is a gyerekeimnek. Ám én nagyobb tétben játszom: amikor kimegyek a lányomhoz, nem engedem, hogy a repülőjegyet fizesse, itthon a vendéglőt, strandbelépőt; érzékenyebb vagyok erre, mint egykoron az anyám, és nem is merő önzetlenségből, van ebben némi menekülés, jaj, csak ki ne derüljön, hol is van az én igazi helyem, státusom. A lányom is válik, volna helye nálam a gyerekekkel, de tudom, hogy ha hazajönne, azonnal rendezkedni kezdene, újat, szebbet akarna, vagy csak egyszerűen mást, persze ragaszkodna hozzá, hogy mindent ő finanszírozzon, megtehetné, mert megtalálta Svédországban a számítását, ám két perc nem telne el, és ki nem állnánk egymást, belekötnék a mozdulataiba, a gesztusaiba, pont amik miatt órákat gondolok rá, amikor nincs itthon. Pedig dehogyis erről van szó. Válik, tehát szabad lesz. Csak éppen állása van odakint, szokásai, rigolyái, jól bejárt útjai, reggel a felhők állásából látja, milyen lesz a napja, mondhatni saját svéd felhői vannak, továbbá jó néhány mozdulata, amivel a szomszéd felé int, vagy a haját igazítja a tükör előtt, ezeket már kint vette fel; minden oda köti, plusz a két gyerek, a folyékony magyartudásuk ellenére. Nagy önáltatás az, hogy fogjuk magunkat, kimegyünk, jól megszedjük magunkat, majd hazajövünk, és minden ugyanúgy megy tovább. Aki egyszer elment, az elment, azt nem lehet visszacsinálni; vigyázat, ez még a régi világ kötése! Az újnak nem kötése, taszítása van. Olvasom, hogy nagyjából százezer magyar dolgozik ma külföldön, s évente másfél-kétezer diplomásunk próbálkozik a hazajövetellel, ám nem nagyon kellenek: a hazai beilleszkedésüket segítő civil szervezet szerint vagy az a baj velük, hogy túlképzettek, vagy az, hogy túl önállóak, a hazai főnökök félnek tőlük, hogy vetélytársak lesznek, ezenfelül roppant gyanúsak, hiszen nyilván nem véletlenül hagyták ott az állásukat, biztos rosszul dolgoztak, ehhez jön még a kisebbségi érzés, hogy ezek bizonyára mind vagyonosak, a gazdag ember pedig rossz munkaerő, beképzelt, pökhendi. S persze a fogadóközeg, Magyarország: az állásinterjúkon már az első kérdés az, hogy mikor akar szülni, és hogy milyen vallású az illető; elég ha valaki három évet élt külföldön, ilyen kérdések után azonnal rájuk vágja az ajtót, és megy vissza, ahonnét jött. Ebbe az országba csak mint valami víkendházba jó hazajönni, egy idő után gyorsan tovább kell állni. Azt mondja a családsegítő szolgálatok egyesületének elnöke épp e lap múlt pénteki számában, hogy „megjelentek olyan diplomás emberek, akik letagadják a végzettségüket csak azért, hogy árufeltöltői munkát kaphassanak”. Ez azért merőben új. Hazugságra kényszerül tehát a diplomás ember abban az országban, amelyben országos vezetők, akik nem mellesleg igényt tartanak országos tiszteletre, doktorit, diplomát, nyelvvizsgát hazudnak. Állását veszített, két nyelvet beszélő vegyészmérnök tagadja le a diplomáját, lapít, sunyít és rókaúton jár, és ha kérdezik, lehajtott fejjel válaszol, nehogy kiderüljön, hogy esetleg értelem fénylik a szemében, hogy tud, mert az kizáró ok, és nemcsak az árufeltöltésben. Akkor milyen hazája ennek az embernek ez az ország? Milyen haza az, amelyben nem lehet megalázottság nélkül dolgozni, tanulni, méltóságot megőrizve létezni, ahol nap nap után gázolnak bele az ember legmélyebb érzelmeibe? Amikor a nagybátyám ötvenhatban diszszidált, két évig nem írt egy sort sem. Akkor aztán érkezni kezdtek a levelek, benne fényképekkel: a nagybátyám Manhattanben, a nagybátyám New Jersey-ben, a nagybátyám Friscóban és Los Angelesben, és mindannyiszor makkegészségesen, frissen, üdén és mindig nagy, széles, fecskeszárnyú Chevrolet-re támaszkodva; vittük körbe a házban a fényképeket, na, itt van a Béla, tessék megnézni, mire vitte Amerikában. Harminc évvel később derült ki, amikor kint jártam nála, hogy hazugság volt az egész. Hosszú évekig alkalmi munkából élt, még parkett-táncos is volt egy magányosok klubjában, de rendületlenül küldte a hamis fényképeket, és mi itthon boldogok voltunk, hogy lám, nem vagyunk elveszett család, és tán épp ettől a hazugságtól élték túl nagyszüleim azokat az éveket. Azóta sem olvastam olyan amerikás magyarokról, akik nem vitték semmire; magyar ember külföldön minimum kőgazdag vagy Nobel-díj-esélyes, de hát mint tudjuk, mi különlegesen tehetséges nép vagyunk. Miként romániai magyar vendégmunkás levelét sem tette még közzé senki, hogy drága szüleim, itt dolgozom feketén egy békési paprikaföldön kenyérért, szalonnáért, két liter kannás borért, este a disznóólban alszunk nyolc társammal, Áron bátyámat most vitték el csicskásnak a szomszéd birtokra, csókol fiatok, Ábel. Amit csak azért említek, hogy rögzíthessük: jó az, ha a gyerek kint van, messzi földön, és csak vendégségbe néz haza. Az embernek épp elég volt kamaszfejjel látnia, hogy az apja dehogyis óriás, napról napra felzabálja az ő méltóságát is a világ, most még vén fejével az erősnek és strammnak hitt fiát kellene naponta kiszolgáltatva látni; nem az abortuszpirula meg a nyitott házasság, ez tép darabokra minden családot. A HVG című hetilap cikke szerint ma 300-700 ezer forintba kerül Budapesten egy koporsós temetés. – Hazajött Irénke néni meghalni – mondta anyám még a nyolcvanas évek végén, amikor nevezett asszony húsz év után hazatért Svájcból, s rá két hétre csakugyan meghalt. – Na, gyerekek – fogjuk majd mondani kötelességszerűen, amikor már nyilvánvaló lesz, hogy eljött az idő –, akkor most csomagolunk, van egy kis dolgunk külföldön, vigyázzatok magatokra. Ennél többet mi már nem nagyon tehetünk. A szerző az Élet és Irodalom munkatársa

Csak undort érzek, és azt, hogy a mostani diktatúra ellen harcolni kell, ha nem akarunk elpusztulni

Szomorú, hogy nagyon igaz...
Az alábbi írás egy átlagos magyar sors krónikája. Nem az én történetem, de sokunk sorsa volt hasonló, mert ide születtünk. Így volt igaz, és minden sorával egyetértek.
Nem baj, ha gyakran nézünk szembe személyes múltunkkal és jelenünkkel. Nekünk - akik már tisztességgel és becsülettel megtettük azt, amit meg kellett tenni - jogunk van emlékezni a múltra, és minősíteni a jelent akkor is, ha ettől a mai politikai vezető elit félrehúzza a száját. Mert nekik ma más az életük, mert milliós a havi bevételük.
Adóztatnak, de a saját millióikból nem adnak. Ez az ő demokráciájuk.
Üdvözlettel: Varga Lajos (2012)
Soha nem gondoltam volna, hogy ezeket a sorokat le fogom írni. Nem számítottam rá, hogy a gyermekkor, egy nem akármilyen gyermekkor álma, ennyire félresiklik... Persze nem mondom, hogy nincs részem benne, de talán ennyire mégsem...
Legtöbbször humorosra veszem a figurát, de valahogy most nem megy, nincs min mulatni...
1957-ben megszülettem, szerencsére egy szerető családban. Kimaradt az életemből a nélkülözés, a szülők alkoholizmusa, válás és minden egyéb olyan borzalom, ami sok honfitársam gyermekkorát nehezítette meg...
Egy kivételével. 1970-ben elvesztettem a nővérem. 13 éves voltam. Hogy ez mennyire feldolgozható ebben a korban, erről sokat lehet vitatkozni... Akkor sikerült, de később, jóval később rettenetesen éreztem hiányát... de itt ez most nem az, amiért ezek a betűk, itt sorakoznak, hanem gyermekkorom élete, életminősége... Nem voltam valami jó gyerek, de ez egy dolog...de vannak dolgok amikre nem emlékszem.
Nem emlékszem fűtetlen iskolákra, létbizonytalanságra, egy mást gyűlölő idegbeteg szomszédokra, egyik napról a másikra megszüntetett kórházakra, megszüntetett munkahelyek tömegére, síró-zokogó kilakoltatott emberekre.
Én nem emlékszem ilyesmire...
Amire emlékszem: szüleim boldogan éltek, anyám háztartásbeli volt, apám katonatisztként védte a hazát... Mindig volt mit enni, pedig csak apám dolgozott...
Soha nem volt probléma, hogy hétvégén kirándulni menjünk, hét közben suli, ha nem hoztam kapát, és kész volt a leckém, akkor mehettem moziba, fagyizni... Ezek az apróságok soha nem okoztak problémát.
Nyár. Nem emlékszem olyan nyárra, amikor nem voltam nyaralni... Több helyen is. A honvéd gyermeküdülőtől kezdve, a BM vagy Külkerminisztérium üdülőjében... Tanáraink nem alulfizetett idegbeteg tanárok voltak, hanem türelmes pedagógusok... Szüleink nem rohantak egy intő vagy egy kapa után, a tanárt felelősségre vonni, hanem kaptunk a
pofánkra, mert szüleink tudták, hogy a tanár igazságos... És bizony nagyon rossz gyerekként is kénytelen vagyok belátni ma már: valóban azok voltak...
Aztán teltek múltak az évek, emberesedtem, véget értek az iskola évek...
Mikor elkezdtem dolgozni, meg tudtam élni a fizetésemből... Nem mondom, hogy luxusban, de nem tartoztam a szegények közé... Sok munkahelyem volt, szerencsére ott volt háttérnek a családom, és ha valami elkezdett érdekelni, odamentem dolgozni... Sok mindent megtanultam.
És lehet, sokan megköveznek érte, de boldogan építettük a szocializmust... Akkoriban ezerszám épültek a lakások, tudom ma nagy divat leszólni a szocreál lakótelepeket... De akkor fedelet kaptunk a fejünk fölé. Jókedvvel mentünk dolgozni, hiszen megéltünk a fizetésből, lazább is volt a munkatempó, és nem idegeskedtem hülyére magam, hogy huszadika után már egy vasam sem lesz, akárhogy próbálom beosztani...
Pedig, nem is osztottam be olyan nagyon... Meló után vidáman belefért egy-két sör, barátnővel is el lehetett menni egy kajára vagy egy moziba... Diszkóba.
Rengeteget szórakoztunk... Én járhattam a MOM kultúrházba Syconor koncertre, tánciskolába, a Metró klubba... Na és az örök emlék: a Budai Ifjúsági Park, az Ifipark... A tombolda. Pedig ritkán volt nagy balhé, a rendezők kemények voltak, mint a vídia... Nagyon hamar repült a balhézó, már vitték is a zsaruk... Illésék, Metró, Omega, Scampolo, Mini stb. És még rengeteg, korunk legszuperebb zenekarai... Hatalmasakat táncoltunk, eszement jól éreztük magunkat...
Nem volt drog, nem voltak belőtt idióták, sokkal, de sokkal kevesebb bűncselekmény volt, mint manapság...
Szüleimmel is mentünk sokszor kirándulni, sokszor ettünk egyszerűbb éttermekben, kifőzdékben, olcsón, nagyon finomakat... Meg tudtuk fizetni. Igaz, politizálni nem lehetett, bár ez sem teljesen igaz, mert akkoriban fejlődött ki a mai politikus gárda egy része. Szóval én jól éreztem magam...
Aztán jött 1989...
Szépen lassan megfordult velünk a világ... Láttuk, hogy egy szűk réteg egyre jobban és jobban gazdagodik, de az emberek többsége már szegényedik... Mi akartuk a kapitalizmust. Az ország népének jó része. Én nem... a mai napig merem vállalni, én nem akartam...
Olyan dolgokat ismertem meg, mint a létbizonytalanság, a kisemmizettség, és a megalázottság. Régen a munkahelyen megbeszéltük a főnökkel, mit kell csinálni. Ma csak kiadják az ukázt, ha nem úgy csinálod repülsz, még akkor is ha jobban csinálod... Mert ma már meg akarnak alázni, tudatni akarják a pénz adta felsőbbrendűséget...
Kezdtem magam egyre rosszabbul érezni... Jöttek a szabad választások hatalmas ígéretekkel, aminek persze sokan bedőltek. Aztán nemsokkal a megválasztásuk után (tökmindegy, melyik párt) jött az, hogy húzzuk meg a nadrágszíjat, mert az előző kormány elbacarintotta a lóvét... meghúztuk, hittük hogy jobb lesz. Nem lett jobb.
Újabb választás, újabb ígéretek, újabb magyarázkodások, újabb nadrágszíjhúzogatások után sem lett jobb... de jöttek a választások, az újabb ígéretekkel... Mint a mókuskerék... És ez ment két évtizedig, de legalább valamilyen szinten a demokrácia megmaradt...
De ami azután következett, az számomra valami hihetetlen...2/3-os többséggel megnyerte a Fidesz a választásokat...
És megérkezett a sötét középkor az országba... A demokrácia intézményét gyakorlatilag teljesen lerombolták... Teljesen. Egy dolog maradt még meg... Pofázhatunk.
Talán azért is akarom leírni az érzéseimet és a tapasztalataimat, mert gyanítom, már nem sokáig mondhatom, szókimondó, nagypofájú emberi mivoltommal... Megszűntek a szakszervezetek, már csak írmagjuk maradt látszatnak, bekebelezve az alkotmánybíróság, a bírósági és ügyészségi testületek, gyakorlatilag az ország összes fontos pozíciójában Fidesz közeli politikus vagy pereputtya ül...
A médiatörvény gyakorlatilag megszüntette a sajtószabadságot, és már az internet ellenőrzésére is fáj a foguk...
Gyanítom: rövidesen a net, a face, és egyéb oldalak is kőkeményen cenzúrázva lesznek... A köztársasági elnöki pozíciót, egy Göncz Árpád után, akit egy nemzet tekintett a nagypapájának - egy lopott doktori címmel, egy szatírába illő, aláírogató segédmunkási munkakörré degradáltak...
Aztán jött a közmunka törvény... 47 ezer Ft-ért. Ezt, azt hiszem, nem is kell minősíteni, azok után, hogy ezek az emberek lassan mindenüket elvesztik, pedig dolgoznak. Nem tudják fizetni a hiteleiket, szépen lassan a padlóra kerülnek, utcára, megfagynak, meghalnak ... Rokkantakat, mankóval közlekedőket küldenek vissza dolgozni, elvéve a járadékukat, mikor az egészségeseket sem veszik fel, hiszen száz és ezer számra szűnnek meg a munkahelyek...
Nyugdíjasoknak minősítették át a biztos nyugdíját járadékká, ami mellé nem járnak a kedvezmények, és még adót is kell fizetni belőle...
Ráadásul olyan gusztustalan visszamenőleges törvénykezéssel, ami a világ egyetlen demokráciájában sem engedhető meg... Ők ugyanúgy járnak szépen lassan, mint az éhbérért dolgoztatott közmunkás rabszolgák... Hiszen a biztos nyugdíjra felvett hitelek sorban bedőlnek, jön az utca és vagy a fagyhalál, vagy eme kormány legújabb dicső tette, a
hajléktalanok bebörtönzése, ha utcán alszanak... Döbbenet.
Ki fognak bennünket irtani. Szépen lassan, törvényesen.
Szüntetik meg az állásokat, ahol meg kellene adni legalább a minimálbért, és adják veszik a 47 ezer forintos rabszolgákat... És ez mellet majd kétmilliós állami fizetéssel azt nyilatkozza, hogy meg lehet élni 47 ezer forintból... Kész vagyok, mint a mateklecke... És eközben veszik fel a milliós jövedelmeket, tűnnek el a milliárdok... Jönnek a megalomániás fociálmok: akadémiák, stadionok...
Egyszerűen képtelen vagyok már összeszámolni, azt a rengeteg szemét népnyúzó törvényt, amit ez a kormány hozott, a nép " érdekében ", képtelen vagyok...
Csak undort érzek, és azt, hogy ez ellen harcolni kell... Nem tudom, hogyan, de ha nem tesszük,  elpusztulunk... Belepusztul az ország. Mert épül tovább a kőkemény diktatúra...
Igen rendesen félresiklott egy jó gyermekkor álma. Én már nem tudom megadni mindennek a töredékét sem a családomnak... És tehetetlen vagyok és ez dühít a legjobban... Ennyi volt a gyermekkor álma... És ami a legrosszabb.... Jóval több mint 3 millió ember él a létminimum alatt... Egy közel 10 milliós országban.
Egyetlen érzés, egy borzasztó érzés kavarog bennem... Gyerekkorom egyik kedvenc olvasmányának utolsó mondatai. Az utolsó mohikán végén Tamenundnak, a delavárok főnökének elkeseredett szavai:
Életem reggelén, boldognak és erősnek láttam népemet, de mielőtt estém elérkezett volna, halva kellett látnom az utolsó mohikánt.

Kádár János: száz év magány

Száz éve született Kádár János. Hetvenhét évet élt. Fiatal korában vágyai, eszméi miatt üldözték. Előbb ellenségei, utóbb elvtársai is bebörtönözték. Közben és utána ő sem kímélt másokat. 1956-ban Moszkvában választania kellett: velük, vagy nélküle. Idegen szuronyok segítségével hatalomhoz jutott, de senki nem irigyelte érte.
Katonasággal, idegen hadsereggel nem lehet politikai csatát nyerni, ezzel tisztában volt Kádár. Megegyezni szeretett volna, de nem volt kivel, mert akikkel kellett volna, nem lehetett. A nép többsége akkor árulónak tekintette. Szerette volna megértetni magát a magyar néppel, de nem mentegetődzött, és mert nem ment másként, nyers erővel verte le a nép ellenállását. Joggal gyűlölték és haragudtak rá honfitársai.
Azután az idők múltával más szemmel kezdtek ránézni az emberek. Nem lehetett másképp, ha volt szemük a látásra, más lett a falujuk, életmódjuk, városuk, jobb lett az életük egy évtized alatt, mint volt, és mint valaha remélték volna. Tudták az emberek: a szerény jólét elsősorban saját munkájuknak és a világ szerencsés folyásának köszönhető, de azért azt gondolták, hogy nélküle mindez mégsem vagy mégsem így lenne. Tudták: ha akarná, bánthatná, szorongattathatná őket, és méltányolták, hogy e helyett inkább kivonult életükből. Pedig féltette hatalmát, ahogy kell és illik, de nem akarta, nem hagyta, hogy e hatalom és pártja, állama mindent eluraljon. Nagyobb vállalkozásai "bejöttek": a politikai konszolidáció, a szövetkezetesítés, a piaci irányú gazdasági reform. Egyszer csak azon vette észre magát az ország, hogy kedveli Kádárt. Tíz év alatt népszerű lett. Úgy is fogalmazható: egyre többen lettek azok, akik tisztelték, sőt szerették, és egyre kevesebben, akik gyűlölték.
Hatvanadik születésnapjára olyanoktól is kapott üdvözletet, akiket egykor bebörtönöztetett. A hetvenes évek közepén a magyar szellemi élet többsége aggódott miatta, nem örültek volna, ha távozik posztjáról. Sokan féltek - és nem ok nélkül -, hogy rosszabb jön utána. Volt is esély rá, mert erre az időre a szovjet vezetők elveszítették empátiájukat a magyar "reformország" iránt. Megalázó bírálatokat kapott az 1970-es évek első felében, és egyre nagyobb volt a rá nehezedő nyomás. Kádár most is választhatott: vagy elmegy, vagy kiemeli magát a reformfolyamatból, és eltávolodik reformerektől.
A reformot leállította, reprezentánsait háttérbe szorította, de vigyázott: amit addig elért, ne kerüljön veszélybe. Ezt a "két lépés hátra" manővert végrehajtotta, de az elvesztegetett öt év később nagyon hiányzott. Hiszen az igazi fenyegetés és kihívás ezután érkezett, de nem politikai, hanem gazdasági formában, és nem Keletről, hanem Délről és Nyugatról. Jött az olaj- és energiaválság, s ez drámai gyorsasággal és mértékben leértékelte a magyar gazdaság teljesítményét és megkérdőjelezte szerkezetét. Kádár látta a bajt, de nem tudta, hogy milyen nagymértékben határozza meg a világgazdaság fejlődése és működési mechanizmusa a nemzeti keretben zajló folyamatokat. A megoldást részben a függetlenedésben, részben regionális, a szocialista táboron belüli együttműködés fejlesztésében kereste. Ehhez új szerkezet-átalakító beruházások és valóságos KGST-integráció szükségeltetett. Mindkét területen kudarcot vallott Magyarország. Az importpótló-munkahelyvédő beruházások nem tették versenyképesebbé gazdaságát. A hasonló strukturális problémákkal küzdő és reformképtelen partnerországok partikuláris érdekei fogságában nyűglődő KGST inkább visszafogta, mint előrelendítette a fejlődést.
Lett volna még egy megoldás: visszavenni a lakossági fogyasztásból, veszni hagyni a válságágazatokat, a tartósan veszteséges vállalatokat, és a fejlődőképes területekre csoportosítani az erőket, a felszabaduló forrásokat. Az ország akkori vezetése és Kádár nem készült fel ilyen variánsra, nem ezt az utat választotta. Következmény: rohamos külső eladósodás.
Ezzel párhuzamosan kínálta magát a szelekciót közép- és nagyvállalati szinten megvalósító, a piacot jogaiba visszahelyező reform. Ezt a reformot azonban nem lehetett ott folytatni, ahol 1972-ben abbamaradt, és nem is lehetett újraindítani az 1968-as formában és módon. Akkor viszonylagos egyensúlyban volt és növekedett a gazdaság. A hetvenes évek végén-nyolcvanas évek legelején éppen fordított volt a helyzet. Ilyen körülmények között egy radikálisabb reformcsomag sokkal nagyobb feszültségekkel fenyegetett, és olyan társadalmi konfliktusokkal, amelyek felboríthatták volna a köznyugalmat, megrendíthették volna a politikai stabilitást. Kádár azonban nem szeretett kockáztatni, és amúgy sem akart semmit visszavenni abból, amit már egyszer az emberek megszereztek maguknak. Eközben felgyorsultak az események, bekövetkezett a második olajárrobbanás, és az ország a pénzügyi összeomlás szélére jutott. A csőd fenyegető réme rákényszerítette egy már másfél évtizede halogatott döntésre: Magyarország belépett a Nemzetközi Valutaalapba és a Világbankba.
Kádár szentül meg volt győződve arról, hogy a magyar nép jövőjét csakis a szocialista rendszer, a barátság a Szovjetunióval garantálhatja. Mindenre hajlandó volt a világbéke megőrzése érdekében. Az idők múlásával aztán egyre világosabban látta, hogy az elzárkózás helyett a minél szélesebb együttműködés a célszerű a tőkés országokkal. Ezért aztán, ha nem is meghatározó, de egyre jelentősebb szereplőjévé vált a nemzetközi politikának. Divat lett meghívni. Utazásai felkeltették a világsajtó figyelmét.
Pedig nem szeretett utazni. Jól leélte volna az életét a Budapest-Dobogókő-Balatonaliga-Gemenc négyszögben, ha hagyják neki.
Állandó lemaradásban volt az idővel. Kompromisszumai elegendőknek bizonyultak a talpon maradáshoz, de kevésnek a megoldáshoz. Két dolgot elutasított: a kapitalizmust és a sztálinizmust. "Hadműveletei", reformjai az e két front közötti területen folytak. Így is hívta politikáját: "kétfrontos harc". Korlátozta a diktatúrát, a politikai elnyomást, de nem engedte ellenfelei szabad szervezkedését. 1956 után egy párttal sikerült a konszolidáció. Mire a többi párt, ha a hatalmat úgysem szerezhetik meg? Elvi álláspontjában gyengeségének tudata erősítette meg. Amikor nyilvánvalóvá vált számára, hogy belátható időn belül nem győzhető le sem így, sem úgy a Nyugat, akkor az is világos kellett, hogy legyen: a többpártrendszer és a parlamentarizmus utat nyithat a tőkés restaurációnak (rendszerváltásnak). Hiszen a súlyosbodó gazdasági válság, a megoldatlan problémák felgyülemlése miatt a növekvő társadalmi elégedetlenség közvetlen politikai kifejezést nyerhet. Ezért állt ellen a valódi politikai reformnak, de azért kereste a megoldást: utat engedett a nyolcvanas évek elején az újabb gazdasági reformnak. Ez túlment az eredeti, '68-as változaton, és a szocialista piacgazdaság megteremtését célozta. Külön újdonság volt az önigazgatás felé mutató elemek megerősödése és a bankrendszer átalakítása, majd a személyi jövedelemadó bevezetése. Kádár elfogadta, hogy a szociálpolitikát is újra kell gondolni. Utat engedett a reformoknak, de megint csak a maga módján.
Azzal érvelt, hogy javuló életszínvonal nélkül a társadalom nem fogja támogatni, elfogadni az újításokat. Nem szerette volna, ha Magyarország a lengyel útra téved. Túlértékelve a külső pénzügyi helyzetben végbement javulást, kikövetelte a gyorsabb növekedést tartalmazó népgazdasági tervet... A következmények katasztrofálisnak bizonyultak: két év alatt megduplázódott az államadósság, kattant az adósságcsapda. Az addig csak lopakodó válság elhatalmasodott és kikezdte tekintélyét. Már a Szovjetunióra sem számíthatott: sem testvérként, sem mumusként. Tisztelője, Gorbacsov Amerikára koncentrált, meg a belső ügyekre, de már ereje sem volt a segítségre. Kádár éppen akkor maradt szovjet támogatás nélkül, amikor Moszkvában egy igazi reformer kezébe került a hatalom. Hasznot ettől azonban csak akkor várhatott, ha az ott elhatározott reformok gyors és átütő sikerrel járnak. Nem ez történt, a szándék elakadt a valóságon, de végre felszínre törtek-törhettek az évtizedek óta el- és lefojtott problémák. A szovjet helyzet nemhogy javult volna, inkább rosszabb lett.
Kádár éppen ettől félt - az ő ideje vészesen fogyóban volt, nem várhatott az ottani kibontakozásra. Nem volt felkészülve erre a helyzetre. Ott állt szövetséges nélkül, program nélkül, tanácstalanul. Látszott is rajta - elszabaduló indulatain, beszédei ürességén. Nem akart megtagadni semmit, amit tett. Nem akart a magyar társadalomtól elvenni semmit, mert igazságtalannak érezte volna. De adni sem tudott már. Politikai tőkéje amortizálódott, eszközei már nem működtek, eszméi már nem hatottak. Utódai már tudták: nélküle kell boldogulniuk. Ezt végül ő is belátta. 1988-ban méltósággal adott utat a változásnak pártjában. Nem tudhatta (?), hogy e lépésével a békés rendszerváltásnak teremti meg a lehetőségét, az esélyét. Azt remélte: utódai kezükben tarthatják a kezdeményezést, ha vállalja a politikai felelősséget a múltért. Egy év múlva már ezzel a szándékkal ment el öregemberként és megroppanva a Központi Bizottság 1989. áprilisi ülésére, hogy megértesse: nem akar tehertétel lenni pártja nyakán. Ezzel az utolsó "akciójával" megakadályozta a modellváltók és rendszerváltók nyílt összecsapását a párt felső fórumán, és örökre szóló munícióval látta el a személyiségének titkai után érdeklődőket.
Kádár nem annyira titokzatos ember volt, mint inkább magányos politikus. Keveseknek engedte meg, hogy közel kerüljenek hozzá, talán mert sokan szerettek volna a közelében lenni. Nem élt, viselkedett különcként, nem szerette a különcöket. Nem hagyta magát különbnek láttatni sorstársainál. Le- és fölmeneteiben, megalkuvásaiban és kompromisszumaiban honfitársainak többsége magára ismerhet. Közülük jött. Sorsában, hányattatásaiban ugyanúgy, mint sikereiben és magányában ott a XX. századi nemzeti történelem, ami nem csoda, hiszen Magyarország maga is magányos volt érdek- és kényszerházasságai és gyámjai, birodalmi pártfogói ellenére.
Túl hosszú volt az élete, túl sok nehéz döntést hozott ahhoz Kádár, hogy egyszerű legyen halála utáni élete. Túl sok áldozattal járt a nevéhez kapcsolódó stabilizáció, és túl súlyos volt a fiatalabb nemzedékre hagyott gazdasági válság ahhoz, hogy az új rendszer ne csak az államszocializmust tagadja meg, hanem Kádárt és politikai örökségét is. A felszínre és hatalomra törő erők nem engedhették meg maguknak a tárgyilagosságot, nem "finomkodhattak", ha le akarták győzni a baloldalt. A jobboldali politikának azóta is lényeges eleme a szocialisták visszaszorítása a múltba. Ezért nem mutathat semmi megértést Kádár és rendszerének modernizációs teljesítménye iránt, ezért kell elhallgatnia a reform-kommunisták és -szocialisták szerepét a békés átmenetben. Ezért muszáj elvitatnia az 1994-1998 közötti demokratikus kormányzás erényeit, tagadnia a válságkezelés sikereit. A demokratikus baloldal kerüli a vitát Kádárról, elhatárolta magát tőle és módszereitől: ennyit elégnek ítél, mert érzi-tudja: ha elkezd "finomkodni", árnyalni, akkor belecsúszik ellenfele csapdájába, és visszaszorul a múltba.
A múlt ápolásával, gondozásával megbízott történészek nem maradtak tétlenek, sok olyan forrást tettek közzé, amelyek feltárták Kádár valóságos szerepét, érintettségét a Rajk-perben, felelősségét Nagy Imre kivégzésében. Született már sok jelentős, részleteket feltáró életrajz is. Ma a közírók egy része bátran bírálja, másik része óvatosan dicséri Kádárt. Egyes politikusok átkozzák, mások hallgatnak róla. A történészek ezt nem tehetik, nekik kikerülhetetlen feladatuk elhelyezni őt a nemzet történetében. Ők, ha szakmájuk normáihoz tartják magukat, nem kritikusai, hanem kutatói a múltnak. Kár lenne Kádárt kitagadni onnan, a nemzet lenne szegényebb, ha sikerülne. Hova jutnánk, ha hasonló szigorral járnánk el korábbi korszakainkkal, útkereső fejedelmeinkkel, politikusainkkal? Ha egy nemzet az egy, akkor történelméből is csak egy lehet. A nemzeti történelem persze rendkívül gazdag, sokféle akarat összeütközéséből, küzdelméből épült és épül tovább, éppen ezért sokféle olvasata volt és van. A történész bátorsága a kérdezésben, illő alázata a kutatásban és tárgyilagossága az ítéletalkotásban segíthet a megismerésben, a reális nemzeti önismeret megteremtésében. Nincs értelme megijedni vagy visszariadni a feladattól.
Helyére illeszteni egy politikus portréját, annyit jelent, mint beleilleszteni személyét abba az időbe, abba a térbe, amely neki megadatott. Kádárt is, mint minden történelmi szereplőt szembesíteni kell azokkal a kérdésekkel, kihívásokkal, amelyekre választ kellett adnia - semmit el nem rejtve lényéből, tevékenységéből. Egy politikus helyét a történelmében az jelöli ki, hogy mennyit tudott tenni az emberekért, a nemzetéért. Kádárnak a maga igaz valójában erényeivel és hibáival, kérdéses döntéseivel és nehéz kompromisszumaival ott a helye nemzetünk történelmében.
(Az írás az Egyenlítő című folyóiratban jelent meg.)
Földes György

Lelépnek ebből az országból - mert "el is lehet menni!"

Fekete Gy. Attila| NOL| 2012. május 29.

Nem izgatta fel a politikai elitet a TÁRKI minap közzétett felmérése a magyarok kivándorlási és külföldi munkavállalási hajlandóságáról. A máskor minden apró-cseprő ügyben egymásnak eső pártoknak szavuk sem volt arról, hogy a 18-29 évesek 48 százalékát foglalkoztatja a kivándorlás gondolata. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a 31-40 évesek körében is 30 százalék feletti a migrációs hajlam, s közel ugyanannyi úgy általában az érettségizettek között, a helyzet már több mint elgondolkodtató.
Érthető a politikusok hallgatása. Az elmúlt tíz-húsz évben jelentős részt ők tették egyre élhetetlenebbé ezt az országot. Kiválóan megtanultak egymással harcolni, tökélyre fejlesztették ellenfeleik lejáratását, a karaktergyilkosságot és a felelőtlen ígérgetést. Közben fel sem tűnt nekik, hogy választóik már megint nemcsak az urnák magányában szavaznak, hanem a lábukkal is. Lehet, hogy nem is akarták meghallani a külföldön ezerszám szerencsét próbáló fiatalokról szóló híreket.
Nem meglepő: nem lehet vadbaromnak nevezni azokat a választókat, akik dolgozni akarnak, alkotni, s ha itthon erre nem kapnak esélyt és lehetőséget, ha itthon nem kell a szaktudásuk, a szorgalmuk, a tenniakarásuk és a jobb élet utáni vágyuk, megpróbálnak érvényesülni idegenben. Nem lehet segélyek ígéretével, sem fenyegetéssel alattvalóvá nyomorítani azokat, akik az ország keleti feléből felkerekedtek, Nyugat-Magyarország nagyobb városaiban lakást bérelnek, és onnan ingáznak Ausztriába, mert csak ott találtak munkát. Bár ez utóbbi esetben a politikusok azért tudták, mit kell tenniük: a tömeges betelepülés láttán a bérbeadóktól megkezdték a városi adó behajtását.
Mert behajtani megtanultak a kis politikusok is. A nagyok meg egyre inkább. Ez a kevés, párthovatartozástól függetlenül elsajátított képességük. Mind behajtani akar, s különösebben az sem érdekli már őket, hogy van-e még miből elvonni. Az pedig még kevésbé, hogy a migrációs hajlandóságukról készült felmérés tanúsága szerint az embereknek már nagyon elegük van abból, ami ebben az országban folyik. Az állandó kísérletezgetésből, a tervezhetetlenségből, az élet minden területén tapasztalható kiszámíthatatlanságból. A többség csak dolgozni, tanulni indul ki, azonban kérdés, hogy hazajönnek-e valaha.
Gyurcsány Ferenc azt mondta az akkor még ott kedvezőbb adózás miatt tömegesen Szlovákiába áttelepülő vállalkozóknak, hogy tessék, el lehet menni, majd ő itt marad a hárommillió nyugdíjassal. Orbán Viktor kormánya élhető országot ígért, a Gyereknapon e tekintetben nagy sikerről számolt be, de mindenesetre addig is röghöz köti az egyetemistákat, hátha ők nem tartják még élhetőnek azt, ami itt van. Dolgozzák csak le a taníttatásuk költségeit. Nyilván ezáltal is nő az itthonmaradási kedv. Persze, azt mégsem mondhatták, hogy vadbarmok és jó fideszesek, menjetek, mert itt belátható időn belül nem lesz jobb se a légkör, sem az életszínvonal. Az utolsó kapcsolja le a villanyt! Ha még ég...

24. pártkongresszus: két megyei kitüntetett, új pártprogram, megemlékezések Kádár Jánosról

Két módosítással jóváhagyták a Magyar Kommunista Munkáspárt 24. kongresszusának küldöttei a párt új programját. Jász-Nagykun-Szolnok megye két párttagja és kongresszusi küldötte: Herczegh Klára (Szolnok) és Dull Krisztián Norbert (Tiszabura) is már az új kitüntetési rend szerint kapott a párttól elismerést (utóbbi a pártprogram vitájában is felszólalt), ezt a kitüntetési rendet szintén a kongresszuson fogadták el, a párt új jelképével együtt – ezzel módosult a szervezeti szabályzat. Sipos Sándor (Túrkeve) központi bizottsági tagságát is a kongresszus erősítette meg. A párt belpolitikai állásfoglalását szintén jóváhagyták a résztvevők. A kongresszus délelőtt és délután is Kádár Jánosra emlékezett. Az MSZMP volt főtitkárára, az ország 1956 és 1989 közötti vezetőjére a Baross utcában Fogarasi Zsuzsanna országos alelnök emlékezett meg, a kongresszus után pedig a küldöttek testületileg kivonultak a Fiumei úti temetőbe (ahol délelőtt felavatták Kádár János mellszobrát, majd azonnal el is vitték onnan), itt Dull Norbert és Kerezsi László beszélt Kádár Jánosról, a kitüntetett tiszaburai pártelnök és települési képviselő (Munkáspárt-FIROSZ) felesége, Dullné Földi Erika pedig Gyóni Géza versét szavalta el, amelynek címe: Csak egy éjszakára.

Gyakorlatilag megtelt a Munkáspárt Baross utcai székházának első emeleti terme, ahol május 26-án, Kádár János 100. születésnapján 165 küldött és további 100 meghívott vendég illetve párttag reggel kilenc órakor kezdte meg a 24. kongresszus munkáját.

A kora délelőtt Kádár János méltatásával telt el. A száz évvel ezelőtt született pártfőtitkárról először Fogarasi Zsuzsanna országos alelnök emlékezett meg. Ezt követően a külföldi kommunista pártok meghívott vendégei kaptak szót. A görög, a szlovák, a szovjet és az osztrák felszólalók beszédükben egyrészt Kádár érdemeiről beszéltek, másrészt saját pártjaik helyzetéről számoltak be. Valamennyien reményüket fejezték ki, hogy a közösségi társadalom előbb-utóbb megszületik, és hozzátették: ebben a harcban sok sikert kívánnak a Munkáspártnak.

Thürmer Gyula országos pártelnök beszédében az ország, a párt helyzetéről, a Munkáspárt előtt álló feladatokról beszélt. Kádár Jánosra utalva kijelentette: a kádári szocializmus minden gondja és hibája ellenére jobb, sikeresebb, emberibb volt, mint a mai kapitalizmus. A Munkáspárt, amely Kádár örökösének tekinti magát, sok mindent másképp kíván tenni – de szintén közösségi társadalmat akar létrehozni –, mert tanult a szocializmus történetéből.

– A kapitalizmus válságban van – mondta az elnök. – De az is nyilvánvaló, hogy a tőkés rendszer nem tudja a válságot megoldani. A tőkés rendszer válságát egy dolog oldhatja meg: a kapitalizmus megszüntetése, a közösségi társadalom megteremtése. A szocialista forradalom órája egyre közeledik. Szerettük volna, ha Kádár 100. születésnapját más olyan baloldali szervezetekkel közösen ünnepeljük, amelyek balra állnak az MSZP-től.  Kiderült, hogy nem megy. Ők az MSZP hatalmában látják a kiutat, mi a dolgozók hatalmának megteremtésében. Ők az EU barátai, mi az EU ellenfelei vagyunk.

Thürmer Gyula arról is beszélt, hogy a dolgozó emberek ma vagy holnap, de a Munkáspártot is megkérdezik: merre tovább, mi a kiút? Az előző, 23. kongresszuson már ki kellett jelenteni: vagy változtat a munkáján a párt, vagy elhal. Ezért volt szükség új folyamatok elindítására és a régiek megtartására. Ezek egyik része az, hogy minden nehézség ellenére a Munkáspárt létezik és dolgozik. Tartozása, lejárt adóssága nincs. Van programja, és létrehozta a Szabó Ervin Akadémiát.

Az elnök utalt arra, hogy a karcagi alapszervezet röplapjában sorolta fel azokat a helyi gyárakat, üzemeket, amelyeket 1990 után megszüntettek. Az erről készült anyagokat a központi és a helyi pártlappal együtt átnyújtják az embereknek.

Thürmer Gyula ezután rátért a konkrét feladatokra.

– A kapitalizmus nem tudja az emberek problémáit megoldani – mondta. – Nem azért nem tudja, mert nincs pénze. Van pénze, de ezt a pénzt arra fordítja, hogy még több pénzt, még több hasznot termeljen. A tőkés önmaga soha sem fogja belátni, hogy le kell mondania minél nagyobb haszonról, és meg kell elégednie a kisebbel. A kormányokat pedig nekünk kell kényszeríteni. Őket kell rákényszeríteni arra, hogy adóztassák meg a gazdagokat, a multikat, korlátozzák a tőke hatalmát. Ez a Munkáspárt programja. Minden tőkés kormányt kényszeríteni kell, a konzervatívot is, a szocliberálist is. Aki azt mondja, hogy elég leváltani a Fidesz-kormányt, és helyébe hozni egy szocliberálist, az hazudik, félrevezeti a dolgozókat. Ilyenekkel nincs, és nem lehet közös utunk. A tőkét csak a néptömegek, a dolgozók ereje korlátozhatja. Ha erősek leszünk, szervezettek, a tőkések kénytelenek lesznek engedményeket tenni. Ha gyengék maradunk, megosztottak, újra és újra belénk rúgnak.

– Értessük meg mindenkivel a kapitalizmus lényegét – említette az elnök. – A szegény azért szegény, mert mások gazdagok. Fizessenek tehát a gazdagok, segítsünk a dolgozóknak! Elég az áldozatokból! Egy fillérrel se többet a tőkés kormányoknak! Egy fillérrel se többet a bankoknak! Hozzunk létre népi-dolgozói szövetséget! Tanuljunk meg együtt küzdeni a tőkések ellen! Kényszerítsük ki a fennálló kormányoktól a tőke hatalmának korlátozását!  Küzdjünk a politikai szabadságért, a demokratikus jogokért! Valljuk: ha az egyszerű emberek megszervezik magukat, ha felismerik saját erejüket, a világot válthatják meg.

A szónok utalt arra, hogy a tőke korlátozása azonban nem elég. Ha itt megállna a párt, nem lenne jobb a szocialistáknál, a Gyurcsány-féle Demokratikus Koalíciónál és más mensevik bandánál. A tőke ugyanis könnyedén visszavonhatja a reformokat. Új társadalomra, közösségi társadalomra van szükség. Az új pártprogram ezért vázolja fel egy új közösségi társadalom képét. Ez nem valamiféle elvont vágyak gyűjteménye. A közösségi társadalom olyan társadalom, amelyben a termelőeszközök zöme a társadalom tulajdonában van. Olyan, ahol nem a piac az úr, hanem tervgazdálkodás folyik. Olyan, ahol a hatalom a munkások, a dolgozók kezében van. Olyan társadalom, amely nem a pénzért van, hanem az emberért.

– Forradalmi helyzet ma nincs, és azt sem tudhatjuk, eljön-e ennek az ideje – mondta zárásként Thürmer Gyula. – Az azonban bizonyos, hogy nem a párt fog forradalmat csinálni, hanem a forradalmasodó tömegek. A pártfegyelem nem elavult dogma, hanem a párt létének feltétele. Ezt tudatosítanunk kell önmagunkban, és meg kell tanítani rá új tagjainkat. A pártfegyelem része az is, hogy a programot egységesen képviseljük. A társadalomnak minden kommunistától ugyanazt kell hallania. Nem kételyeket, nem pletykákat, hanem a párt szavát. Harcunk fő területe ma az utca. Használjuk az Internetet, és a modern technika újabb eszközeit. De ne feledjük: a technika nem helyettesíti az embert.  A forradalmat nem lehet „letölteni” az Internetről. Meg kell érte harcolni. Küzdünk, s gyakran veszítünk. Veszítünk, de talpra állunk. Van úgy, hogy elárulnak bennünket, de mi megyünk tovább. Sokszor érezzük, hogy nincs tovább, de mégis merítünk új erőt. Tesszük, mert hiszünk. Hiszünk abban, hogy a mi ügyünk jó! Hiszünk abban, hogy a mi ügyünk tisztességes, becsületes! Hiszünk abban, hogy a mi ügyünk győzni fog! Csak azért is győzni fog!

A párt új jelképe, amelyet a kongresszus elfogadott, egy munkásembert ábrázol, kezében kalapáccsal, háttérben a Munkáspárt vörös színével, előtérben a pártnév feliratával. Az új kitüntetési rend, amelyet szintén megszavaztak a küldöttek, négyfajta lehetőséget sorol fel: aranyjelvény, Vörös Lobogó-jelvény és kétféle oklevél: „Hűség a dolgozó néphez, hűség a párthoz” és „A Munkáspárt győzelméért” elnevezéssel.
A Jász-Nagykun-Szolnok megyei küldöttek közül a "Munkáspárt Aranyjelvénye" kitüntetést Herczegh Klára (Szolnok), a Jászkun Munkás megyei pártlap főszerkesztője vehette át, a "Munkáspárt Vörös Lobogója" jelvényt pedig Dull Krisztián Norbert tiszaburai pártelnök.

A kongresszus megerősítette négy új központi bizottsági tag korábbi megválasztását, ők a következők: Botta Melinda és Kerezsi László (Budapest), illetve Nagy Attila (Salgótarján). A negyedik KB-tag a túrkevei Sipos Sándor.

Két változtatással szavazták meg a küldöttek a párt új programját, amelynek vitája több hónapon át zajlott a pártban. Mindkettő a termőföld tulajdonlásáról, a szövetkezetek támogatásáról szól, illetve arról, a föld kincseinek, a természeti erőforrásoknak össznépi tulajdonban kell lenniük.

Délután három óra után a párt vezetői, a kongresszusi küldöttek és a velük rokonszenvezők, körülbelül négyszázan, a Józsefvároson keresztül átvonultak a Fiumei úti temetőbe, Kádár János sírjához, rendőrségi biztosítás mellett. Útközben mozgalmi dalokat énekeltek, és különféle jelszavakat harsogtak, amelyek a kádári és a jelenlegi helyzetet hasonlították össze. A sírnál Dullné Földi Erika Gyóni Géza Csak egy éjszakára… című versét szavalta el, férje pedig Kádár Jánosról tartott beszédet.