Jó reggelt, marha népem! Milyen adóval tudnálak ismét megfejni?

Ez legyen a legnagyobb élvezetük az életükben - üzeni a dobozi Munkáspárt elnöke a vörös csillag leverőinek

Névtelen fenyegető leveleket kapott a dobozi Munkáspárt vezetője, Klimó Lajosné Békési Róza, amelyekben a levélírók három napot adtak neki arra, hogy eltávolítsa az általa gondozott virágokat és koszorúkat a dobozi szovjet hősi emlékműről. Egyben megígérték neki, hogy ha még egyszer koszorúzni merészel, meg fogja látni a csillagokat. Továbbá felszólították arra, hogy a kommunista "felszereléseket" (??? - a szerk.) távolítsa el a házából, mert azért külön kívánnak számolni vele. A három nap eltelt, természetesen nem történt semmi, a felszerelések, a virágok és a koszorúk maradtak a helyükön, az emlékművön elhelyezett vörös csillagot azonban már nem láthatja, mert azt vasárnap hajnalban ismeretlen tettesek eltávolították a helyéről. Internetes hálószemünk a helyszínen járt.
***
Szombat este a békéscsabai Jobbik "A Kossuth tér visszatér - Szabadságot a politikai foglyoknak!" címmel rendezvényt tartott Békéscsabán, a Kossuth téren, ezen jelen volt Hegedűs Loránt, "a nemzet lelkésze", és felesége, Hegedűsné Kovács Enikő jobbikos országgyűlési képviselő. A politikai foglyok alatt a szervezők természetesen Budaházy Györgyöt értették. A rendezvény este kilenc óráig tartott. Ezt követően, szombat éjjel és vasárnap hajnal környékén a községházával szemben lévő szovjet hősi emlékmű tetején lévő vörös csillag eltűnt a helyéről. Az emlékmű aljára pedig festékszóróval "Szabadságot Budaházynak" feliratokat helyeztek el. Az emlékművön lévő, a hős szovjet felszabadítókra emlékező magyar és orosz nyelvű szöveget szintén igyekeztek olvashatatlanná tenni. A rendőrség vasárnap jelezte a dobozi polgármesternek, mi történt. A csillag törmelékeit hajnalban összesöpörték, a Budaházyról szóló feliratokat eltávolították, és a szovjet katonákra vonatkozó szöveget is megtisztították. A rendőrség megkezdte a nyomozást.
A békéscsabai Jobbik nemzeti hírportálja, a www.sokkaljobb.hu azonnal megjelentetett egy közleményt ezzel kapcsolatban, amely így szól:
"Megsérült” a dobozi vörös csillag
Az úgynevezett rendszerváltozás óta rengeteg híradás, hatalmas sajtópolémia volt már a híres–hírhedt dobozi vörös csillagos emlékművel kapcsolatban.
Az 1956-os forradalmat követően Doboz bolsevik vezetése elhatározta, hogy felhívja magára a nagy Szovjetunió figyelmét, és megörökíti a „felszabadítók” emlékét. Azokét a felszabadítókét, akik maguk is megszállásként aposztrofálták azt a szégyenteljes eseményt, amikor letarolták Magyarországot és annak népét! Begyűjtötték az értékeket, főleg az órákra szakosodtak, és megerőszakolták a magyar lányokat és asszonyokat. Ezt az eseményt magyar iskolákban az átkosban felszabadulásnak tanították, és piros betűs ünnep volt április 4-e.
A szobor építése „közadakozásból” és „közmunkában” történt. Egy idős dobozi 56-os elmondta, hogy neki például egyhavi bérét kellett felajánlani erre a célra.
Szeretik azt hazudni az emlékmű pártolói, hogy szovjet áldozatok vannak az emlékmű alatt! Ha ez igaz lenne, akkor a temetőben a helye a csontoknak, nem egy szörny alatt! Ugyanez vonatkozik természetesen a budapesti Szabadság téren a válság ellenére sok millióért őrzött szörnyre is!
Elkövetkezett az úgynevezett rendszerváltozás. Doboz lakossága hosszú éveken keresztül polgármesterévé választotta a volt tanácselnököt, akinek - mint régi bolsevik motorosnak - persze, hogy szívügye volt ez a förmedvény.
Amikor végre fideszes polgármestere lett a nagyközségnek, azt hittük, változás történik, és végre elbontják Dobozon is a vörös csillagos „emlékművet”! Nem ez történt. Mindössze annyi változott, hogy átfestették egy árnyalattal világosabbra, narancsszínűre, így a mű maradt!
A hét végén, valószínűleg szeptember 17-éről 18-ára virradó éjszaka, a 2006-os Kossuth téri tüntetések 5. évfordulóján, eddig ismeretlen tettes vagy tettesek „sérülést” okoztak a dobozi vörös csillagos emlékművön. A nyomozás valószínűleg hetekig el fog tartani, ami lefoglalja majd a rendőri erőket! Addig is, amíg számos környékbeli hazafit fognak kifaggatni a történtekkel kapcsolatban, lehetősége lesz az illetékteleneknek arra, hogy zavartalanul végezzék a betakarítást a más termőföldjén, és fosztogassák a tanyákat!
Emlékeztető: „…Ami ezelőtt a tied volt, az most a másé. Ami ezelőtt jó volt, az most rossz. Ami ezelőtt okosság volt, az ma lopás, s ami ezelőtt lopás volt, az most törvény. S mindezt együtt úgy nevezik, hogy szocializmus.” (Wass Albert: Elvásik a veres csillag)
***
Hétfő délután van, Dobozon vagyunk, a Marx utcában. Aki Csabáról érkezik ide, arra kényszerül, hogy ezen az utcán haladjon végig. Aki pedig majd Sarkadra akar menni, a Vörös Hadsereg úton juthat el Képíró Sándor volt csendőr százados és jogász temetésére, amely szombaton lesz.
A Marx utca tehát Sarkad felé a Vörös Hadsereg úton folytatódik (közben van Kossuth utca is). Dobozon azonban egyéb utcanevek is vannak, amelyek - fogalmazzunk így - legalábbis vitatottak. Egyelőre azonban az emlékmű előtt állunk, amelynek tetejéről valóban hiányzik a vörös csillag. Az elmúlt húsz évben valóban rengetegen kísérleteztek azzal, hogy eltávolítsák: a MIÉP-től kezdve a Jobbikon át - de a csillag maradt. 2011 szeptemberéig.
Járjuk a falut, és ismerkedünk az utcanevekkel. Marx és a Vörös Hadsereg ugye már adott, a Kun Béla utcában azonban minden igyekezetünk ellenére nem lehet érdemi fotót készíteni, mert a körülbelül negyven ház közül kettő homlokzatán olvashatók a Kun B. betűk, de annyira aprók, hogy csak az alattuk lévő házszám látszik igazából. Sallai Imre és Fürst Sándor neve szintén megvan, de Ságvári Endréé, Kulich Gyuláé és Hámán Katóé is. A November 7. utca pedig éppen a Vörös Hadsereg útjába torkollik bele. Doboz 104 utcájának egytizede kommunisták nevét viseli. 2011-ben is.
A faluban a korábbi választásokon kiugróan jól szerepelt a Munkáspárt. 1990 és 1998 között rendre tíz százalék szavazatot kapott a megyei lista (1994-ben közel húszat, igaz, akkor a dobozi polgármester, Szatmári János indult egyéniben a párt színeiben, és az ő neve meghúzta a listát is), de még 2002 tavaszán is megvolt az öt százalék. 2002 őszétől már csak egy-két százaléknyi szavazat érkezett, a 2009-es brüsszeli választáson pedig mindössze hét darab. (Figyelmeztető jel volt, hogy a legutóbbi két parlamenti választáson a választókerületben nem sikerült jelöltet állítani, legutóbb pedig már megyei lista sem volt.) Szatmári Jánost háromszor választották meg polgármesternek, 2006 óta viszont fideszes vezetés van Dobozon.
Klimó Lajosné Békési Róza, a dobozi Munkáspárt elnöke, egyszerűen nem tudja megérteni, hogy akár ő, akár a vörös csillag kinek ártott. Ami őt illeti, kapott egy levelet, természetesen ismeretlen feladótól, amelyben arra szólítják fel, hogy még egyszer ne merje megkoszorúzni az emlékművet, mert megláthatja a csillagokat; másrészt felszólítják arra, hogy a lakásában lévő kommunista felszereléseket (valószínűleg a Kádár-képekről és a Munkáspárttól kapott kitüntetéséről lehet szó) három napon belül távolítsa el. A 76 éves asszony, aki már járni is igen nehezen tud, mert évtizedeket dolgozott a kórházban, és a megfeszített munka miatt a lábai már sokszor fájnak, különösebben nem izgatta magát emiatt, és jól tette, mert az ígéretekkel szemben senki nem kereste fel. A vörös csillag azonban, amely az emlékmű tetején volt, és amely emlékműhöz ő több mint tíz éve hordja a virágokat, vasárnap óta nincs a helyén. Április 4-én és november 7-én mindig megkoszorúzta az emlékművet, vagyis a vállalt feladatát teljesítette.
– Ma reggel tudtam meg, hogy a csillagot leverték. Nem tudom, hogyan csinálták, de nem egy ember volt, az biztos. És szerintem doboziak voltak – mondta internetes hálószemünknek. – Korábban az újságban azt olvastam, hogy ezt a förmedvényt el kell innen pakolni. Hát pakolják! Vigyék el a hátukon. Nem tudom, hányan lehettek, de még mosolyogtam is magamban, mert az emlékmű környéke tele volt egy csomó tyúktojás nagyságú csillagdarabbal. Nem tudom, miből volt a csillag, de biztos, hogy nem vasból, mert olyan volt, mint a habkő. Annak a leveréséhez nem volt szükség baltára vagy másra. Én csak azt kívánom nekik – azoknak, akik ott voltak –, hogy csak akkor tudjanak élvezni, amikor emlékműveket és síremlékeket gyaláznak meg. Több élvezete ne legyen az illetőnek az életében, csak ami ott volt.
– Én nem tagadom meg a pártomat, ebbe a pártba léptem be, máshova nem fogok senkinek a kedvéért belépni. Amíg élek, ez így lesz, a párttagkönyvemet pedig nyugodtan helyezzék el a koporsómba. Nem olyan kommunista vagyok, hogy engem bántani kelljen, mert én senkit nem bántok. Én éhező családokon is segítek, amikor tehetem. Állandóan veréssel fenyegetnek már évek óta, de azért én még nem félek. Azt még csak megértem, hogy aki valami rosszat tett, azt ítéljék el, ha bűnös, de én mit tettem? Kit bántottam? Ha rajtam múlna, az egész világot magamhoz szeretném ölelni, hogy ne legyen senkinek se baja. Ilyen telefonokat kapok, hogy úgy tudjuk, jól tudsz koszorút kötni, hát kösd meg a sajátodat is, mert hamarosan szükséged lesz rá.
– Már korábban is átjártak az emberek Csabára meg Gyulára dolgozni, de most már ott sincs semmi munkalehetőség, vagy csak keveseknek. Én még a nyugdíjamból úgy-ahogy meg tudok élni, mert addig nyújtózok, ameddig a takaróm ér. Korábban is szegény emberek voltunk, de én a kicsiből most is meg tudok élni valahogy. De azok a fiatalok, akiknek lakásuk van...
– Ami volt, az elmúlt. Azt nem lehet visszahozni. De azt, ami most van, azt nem lehet sokáig bírni. Hát rabszolgák vagyunk! Sajnálom az unokámat, mert elűzték ebből az országból. Itt nem tudott boldogulni. És a másik: elvették az emberekből azt az igyekezetet, hogy dolgozni kell. Nem szeretnek már dolgozni az emberek; de nem is akarnak. A régi rendszerben azért büntettek meg valakit, ha nem dolgozott. Be is zárták. Most meg azt büntetik meg, aki dolgozni mer. Inkább menjen haza, pusztuljon éhen – több jut az uraknak. Több jut a méltóságos uraknak.

Videointerjú a dobozi Munkáspárt elnökével - kérjük, kattintson a linkre

Huszonöt éve és most - megérte? Ezt akartuk?

25 éve senki sem lehetett milliárdos, de a túlnyomó többségnek elfogadható élete, biztos jelene és kiszámítható jövője volt. Ma bizonytalan a jelened, kiszámíthatatlan a jövőd.
25 éve az ország pénzét úgy osztották el a parlamentben, hogy jusson oktatásra, egészségügyre, a Te és a mi jólétünkre. Ma a gazdagok, a milliárdosok kapják az ország kenyerének javát.
25 éve megbecsülték a tisztességes munkát, ma az ügyeskedőknek, a csalóknak áll a világ.
25 éve a munkásembernek becsülete volt, ma másodosztályú polgár saját hazájában.
25 éve mindenki dolgozhatott, aki akart. Ma hivatalosan 400 ezer embernek nincs munkája, nem hivatalosan egy milliónak.
25 év alatt másfél millió munkahelyet tettek tönkre, de egyet se pótoltak.
25 éve a mezőgazdaság egymillió embernek adott munkát. Ma alig százezren dolgoznak itt.
Húsz éve a pályakezdőket tárt karokkal várták a munkáltatók. Ma körülbelül 80 ezer pályakezdő fiatal indítja életét
munkanélküliként.
25 éve napi 8 óra munkából elfogadhatóan meg lehetett élni. Ma sokszor 13-15 óra is kevés.
25 éve miénk volt Magyarország, ma külföldiek szolgái vagyunk saját hazánkban. (Vásárhelyiek figyelmébe: Hódgép, Metripond, Hódiköt, Alföldi Porcelángyár, Majolikagyár... A termékekre az volt ráírva, hogy: Made in Hungary -pedig el voltunk nyomva...!)
25 éve a gyárak, az üzemek, a bankok, minden-minden magyar volt. A magyar gyárakat bezárták vagy privatizálták, jellemzően a külföldi tőke számára. A legtöbb gyárat azért vették meg, hogy a konkurenciát felszámolják, így a hazai gyárak többségét szétzúzták, bezárták, dolgozóit az utcára tették. Ma az ipar, a kereskedelem, a szolgáltatások nagy része külföldiek kezében van.
25 évvel ezelőtt volt nemzeti ipar, ma multik vannak. Húsz éve volt önálló nemzeti termelés, önálló tudományos háttérrel. Ma a külföldi cégek összeszerelő üzemei jelentik az ipart.
25 éve volt magyar műszeripar, olyan nagyüzemekkel, mint a MOM. Volt önálló hadiparunk, olyan üzemekkel, mint a Diósgyőri Gépgyár, a Rába.
25 éve volt magyar ruházati ipar olyan óriásokkal, mint a Május 1, a Vörös Október, a Zalaegerszeg. Mára a ruházati ipar gyakorlatilag megszűnt. Húsz éve volt magyar cipőipar, ma gyakorlatilag nem gyártunk magyar cipőt.
25 éve a magyar Ikarus évente 13 ezer autóbuszt gyártott, és a világ élvonalában volt. Mára felszámol­ták, hogy helyébe a német, svéd és más buszok jöjjenek. Húsz éve a Ganz-MÁVAG vonatokat gyártott a világ számos országának, ma kínai piac van a helyén. A Csepel Művek 60 ezer embernek adott munkát, ma kis kft-k vannak a helyén.
25  éve az ország vezetése a magyar gazdaságot támogatta. Ma a multikat, a külföldi tőkét szolgálja ki. Magyarországon – bármivel foglalkozik is – a multi támogatást és adókedvezményt kap. Mára ez utóbbi összege eléri a százmilliárd forintot. A kis- és középvállalkozó, az őstermelő nem kap semmit, sőt: olyan adókkal
sújtják, hogy ne érje meg Magyarországon termelnie, dolgoznia.
25 éve az energiaszektor az állam kezében volt, nem kellett félni attól, hogy lekapcsolják a villanyt vagy nem tudunk fűteni, mert nem tudjuk kifizetni. Mára a privatizált energiaszektor egekig emelt árai miatt az emberek nem tudják kifizetni a rezsit: csak idén 700 000 embertől vonnak 30%-ot a fizetésükből köztartozás miatt. A multik környezetében a magyar kis- és középvállalkozások teljesen ellehetetlenednek, hiszen őket adók sújtják, a multit pedig adókedvezménnyel támogatják. 2007-ben 100 ezer magyar vállalkozás ment tönkre.
25 éve olyan világhírű üzemek jelentették a magyar mezőgazdaságot, mint Bábolna, Mezőhegyes, Nádud­var. Mára ez a múlté.
25  éve hazánkban 8,7 millió sertést tenyésztettek. Ma ebből csak 4,1 millió maradt.
A 25 évvel ezelőtti mezőgazdasági termelésnek ma csak egyharmadát termeljük.
25 éve szövetkezetek, állami gazdaságok művelték meg a földet az ott élők érdekében. Ma magánvállalatok dolgoztatnak idegen bérmunkásokkal.
25 évvel ezelőtt nem tudtuk, hogy mi az a parlagfű. Ma annyi a parlagon heverő, megműveletlen föld, hogy parlagfűből és allergiás betegekből nagyhatalom vagyunk.
25 éve mi láttuk el gabonával, almával, borral, csirkével a szocialista országokat. Mostani szövetségeseinknek, a németeknek, a franciáknak, olaszoknak nem kell a magyar mezőgazdaság terméke.
25 évvel ezelőtt majdnem kétszer annyi húst ettünk, mint ma. És nem csak azért, mert háromszor annyi tehén és disznó volt, mint ma. Ettünk, mert volt, mert jó volt, s főleg, mert tellett rá. Ma drága a hús, egyre kevesebb és egyre rosszabb minőségű húst eszünk.
25 éve 20 milliárd dollárral tartoztunk a világnak. Ma mintegy 130 milliárddal tartozunk.
25  éve tudtad, hogy hol a pénz! Fedezetül ott állt a magyar gazdaság. A Ganz MÁVAG, a Csepel Művek, a MOM, az Ikarusz, Bábolna, Nádudvar, Mezőhegyes. Százezer számra épültek lakótelepi lakások. Itt volt a pénz, tudtuk, hogy hol van. Mi kaptuk, mi használtuk, és kérdezzük: hova lett ez a pénz? Hol vannak a magyar üzemek? Hol építenek szociális bérlakást? Hol adják olcsón a kenyeret?
25  éve, a Kádár-rendszerben gazdálkodtak a hitelekből, a mostani rendszerben ellopják.
25  éve még kórházakat, iskolákat építettek, hogy az egészségügy és az oktatás mindenki számára elérhető legyen. Mára bezártak több mint 300 iskolát, bezártak több száz rendelőt és kórházat. Sokaknak negyven kilométert kell utazni a „központi” kórházig. Nem csoda, hogy a halálozási arányban és várható élettartamban is az EU-20-ak közül a legrosszabb ötben vagyunk.
25  éve a kórházban az számított, hogy mi a bajod, mid fáj? Ma egyre inkább az számít, hogy mennyi pénzed van.
Régen a beteg minden körülmények között kapott ellátást. Mára ingatlanspekuláció miatt bezárták a „Lipótmezőt”, azt az országos pszichiátriai intézményt, ahol olyan betegek is éltek, akik nem tudtak gondoskodni magukról, s esetleg ön- vagy közveszélyessé válhattak volna gyógyszeres kezelés nélkül. Ma több százan bukkannak fel hajléktalan szállókon, s legalább ennyien nem igénylik gyógyszereiket – védelem és kezelés nélkül mi lesz velük?
25 éve sem voltunk gazdagok, de sok mindent megengedhettünk magunknak: üdülést, éttermet, szórakozást. Ma vagy az egyik, vagy a másik, de gyakrabban egyik se.
25  éve nem kellett adót fizetnünk. Ma – ha csak egy kicsit is jobban keresünk az átlagnál – a fizetés felét elviszi az állam. Mit kapunk cserébe? Bezárt kórházakat, lezüllesztett oktatási rendszert, bezárt vasútvonalakat, megfizethetetlen közlekedési díjakat.
25  éve senki nem éhezett Magyarországon. Ma az ENSZ óvatos becslései szerint is legalább 200 ezer ember, ebből mintegy 20 ezer gyerek éhezik hazánkban. További 100 ezer gyerek pedig jó esetben krumplihoz és zsíros kenyérhez jut.
25  éve az emberek többsége nyaralni ment. Ma a családok 59 százaléka nem megy nyaralni.
25 éve a nyugalomba vonulás tisztes nyugdíjat és megbecsülést jelentett. Ma éhezést, társadalmi kitaszítottságot. Mit lehet megvenni az öregségi nyugdíj minimális összegéből, 28500 Ft-ból? Ételt keveset, rezsit fizetni lehetetlen, gyógyszert meg szedjenek a gazdagok.
25 éve gyakorlatilag minden magyar állampolgár részesült a társadalombiztosításban. Ma ezrek esnek ki a társadalombiztosításból, így megfosztják őket az egészségügyi ellátástól.
25 éve nem voltak hajléktalanok, s a biztos megélhetés miatt senkit nem fenyegetett az a veszély, hogy az utcára kerül. Ma Magyarországon 85-90 ezer hajléktalan él, s évente több, mint 2000 lakást árvereznek el. A felmérések szerint magánemberek esetében gyakorta árvereznek a kifizetetlen villany-, gáz- és más rezsiszámlák
következtében, de magas az illetéktartozások miatt elindított végrehajtások száma is.
25 éve a cigánynak nem kellett szociális segélyért sorba állnia, nem kellett megaláznia magát. Húsz éve a cigány is dolgozhatott, sőt dolgoznia kellett! Cserébe nem „lenézett idegen” volt, hanem egyenjogú polgár.
25 éve a bölcsődei és óvodai elhelyezés mindenkinek járt. Mára annyi helyet megszüntettek, hogy a gyerek születése előtt kérelmezni kell a felvételt. Ha nem, marad a magánóvoda, gyermekenként 60 ezer Ft-tól havonta.
25 éve a fiatalok mertek családot alapítani, mert tudták, hogy lesz munkájuk, lakásuk. Ma gyakran azt sem tudják, holnap miből vesznek kenyeret, s lesz-e tető a fejük felett. A tendenciát jól mutatja: az átlagos életkor az első házasságkor 1990-ben még 22 év volt, 2007-re már 27 évre emelkedett.
25 éve a gyerekedre biztos jövő várt. Tanulhatott, munkát kapott, családot alapíthatott. Ma nagyon sokak számára egy lehetőség marad: külföldre menni.
25 éve sem volt könnyű lakáshoz jutni, de a fiatalok többsége belátható időn belül az állam segítségével megoldotta. Az állam hosszú lejáratú, kedvezményes hitelekkel támogatta a lakáshoz jutást. Ezáltal nőtt a lakások száma és a lakáson belül a szobaszám, ugyanakkor csökkent a 100 lakásra jutó lakók száma. Az új lakások jelentős része panellakás volt, amit „kiutaltak”. Ma nem épülnek állami lakások, a fiatalok fizetésük felét albérletre költik, s saját lakás vásárlásakor évtizedekre eladósodnak.
25 éve mindenki tanulhatott, aki tanulni akart. Tandíj nem volt, az oktatás költségei megfizethetőek voltak, és az állam is támogatta. Ma sok helyütt tandíj van, egyre drágább a tankönyv, a diákok albérlete és utazása.
25 éve a gyerekek nagy része sportolt. Ma minden tíz gyerekből hat nem sportol. Húsz éve volt iskolai sport, olcsó tömegsport, és ennek következtében jó eredményeket értünk el a világversenyeken. Ma nincs iskolai sport, alig van megfizethető tömegsport. 1988-ban, a szöuli olimpián hazánk 11 aranyérmet szerzett, 2008-ban Pekingben már csak hármat.
25 éve a szocialista országok integrációjának voltunk tagjai. A cél nem egymás kizsákmányolása volt, hanem a gondok közös megoldása. A KGST-ben egyenlők voltunk. Az EU-ban Németország, Fran­ci­aország és a többi nagy diktál.
25 éve minden ország azt adta a közösbe, amiben a legjobb volt. Ma az EU-tagjai vagyunk, amelyben Magyarország a szegény rokon.
25 éve a KGST azt segítette, hogy az emberek jobban éljenek. Az EU a gazdag európai nagytőke szövetsége az emberek, a tömegek kizsákmányolására.
25  éve csak vízummal utazhattunk a legtöbb EU-országba. Ma nem kell vízum, de csak azt látják szívesen, akinek pénze van. Neked van pénzed utazni?
25 évvel ezelőtt rend volt. Tudtad, hogy mi a jó és mi a rossz. A rendőr melletted állt, a rendőr mögött meg ott állt az állam. Ma rosszak a törvények, lopnak a politikusok, a korrupció felfalja az országot. A rendőr nem áll melletted, és a rendőrt se védi meg saját állama!!!
25  éve voltak korrupt politikusok, a hatalmukkal visszaélő állami emberek, de maga a rendszer nem volt korrupt. Ma az állami vagyon privatizációja, a pályáztatás és sok minden más maga szüli a korrupció lehetőségét. Ma Magyarország Európa legkorruptabb országai közé tartozik.
25  éve a munkatörvénykönyv a munkást, a dolgozót védte. Ma a tőkést védi.
25  éve a szakszervezeteknek tényleges jogaik és lehetőségeik voltak az érdekvédelemben, szociális kérdések
eldöntésében. Ma a szakszervezetek jogai korlátozottak.
25  éve senki se beszélt arról, hogy ki a zsidó és ki nem zsidó. Mára a kapitalizmus annyira kiélezte a társadalmi
különbségeket, annyira elmélyítette egyes rétegekben a nyomort, hogy az antiszemitizmus tömegjelenséggé vált.
25  éve nem voltak szélsőjobboldali, újfasiszta tendenciák és szervezetek, mert nem volt rájuk igény, nem volt társadalmi bázisuk. Mára sok ember kerül olyan kilátástalan helyzetbe, hogy a szélsőséges jobboldaliságba menekül.
25  éve demokráciát ígértek mindenkinek. Ma van parlament, de a nép nem ellenőrizheti azt, és nem hívhatja vissza a képviselőket. Megszüntették a társadalmi vita intézményét, minden eszközzel akadályozzák, és le akarják járatni a népszavazásokat. Szólásszabadság van, de a televízió, a sajtó nyilvánosságához csak azok juthatnak hozzá, akiknek hatalmuk vagy pénzük van.
25 éve több mint százezres hadseregünk volt tüzérséggel, páncélosokkal, műszaki csapatokkal, honi légvédelemmel. Ma kevesebb, mint húszezer katonánk van, az önálló működés feltételei nélkül. A magyar hadsereg ma kisebb, mint a trianoni rablóbéke után.
25 éve nem tudtuk, hogy mi a háború. Ma Jugoszlávia és Irak után Afganisztánban már a harmadik háború részesei vagyunk.
25 éve a magyar katonának nem kellett külföldre mennie. Sőt, az azt megelőző negyven év alatt is csak egyszer, 1968-ban Csehszlovákiába. Ma magyar katonák mindenütt ott vannak, ahol a NATO-nak emberanyag kell, Koszovótól Afganisztánig.
***
Hmmm! Na  ezt küldd tovább, ha mered!!!! (Merthogy 25  éve politikai elnyomás alatt állt, aki másként gondolkodott. Nem lehetett értelmisége, de kötelező volt kenyerét megkeresnie! Ma a szólásszabadság jegyében, ha nem úgy gondolkodsz, ahogy elvárják tőled, holnaptól nem lesz kenyered!!!)

Képek a szakszervezeti tüntetésről (2011. szept. 12.)

Folyamatos a hülyítés - nincs esélyünk, amíg benyeljük a maszlagot

Folyamatos a néphülyítés és parasztvakítás!

Addig nincs esélye a magyarnak, míg benyeli a maszlagot.


Sajnos az ősz sem hozott változást. Továbbra is megy a magyarok megosztása, hülyítése. Mindaddig, amíg az emberek nagy része elhiszi a hivatalosan mondott álláspontot esélytelen az ország rendbetétele és a magyarok felemelkedése.
Mire gondolunk?
Immár mintegy 1,5 éve megszűnt a 8 évig tartó MSZP-SZDSZ-es kormányok vergődése és a magyar emberek joggal hihették, hogy jön végre egy tökös kormány, amely jobb irányba viszi majd a dolgokat. Nos, lassan ott vagyunk, hogy nemhogy jobb irányba mennénk, de lassan kitehetjük a táblát, hogy rosszabbul élünk, mint másfél éve.

2010 tavaszán a kormányalakításkor az Orbán-Matolcsy tandem a következőket ígérte.

1. Nem lesznek többé megszorítások.
2. Felpörgetik a gazdaságot, és munkahelyeket teremtenek.
3. Magyarországon nem lesznek kilakoltatások, senki sem veszti el a tetőt a feje felül.

Azt hiszem, hogy joggal reménykedhetett a magyar ember, hogy végre megmozdul valami, történik valami más, mint eddig. Ehhez képest jött az arculcsapás. Az első bejelentett intézkedések között volt az egykulcsos adó bejelentése.
Mit is jelent ez a sokat emlegetett egykulcsos adó, a kormány szerint ugye arányos adórendszer. Miért kellett ezt meglépni? Orbán Viktor 2010 tavaszára csapdahelyzetbe került. 8 évig ugyanis, ellenzékben addig fúrta a kormányokat, amíg mire ő került kormányra bezárultak az épeszű lehetőségek. De miért hazudott folyamatosan Orbán ellenzékben? Az MSZP kormányok ugyanis olyan gyengén teljesítettek, hogy ha az ellenzék (FIDESZ) semmit sem csinál 2002-től 2006-ig, akkor is nyert volna. Mégis a szocik jöhettek újra. Aztán 2006-tól már még jobban érvényes volt, hogy simán nyer a Fidesz 2010-ben, semmit sem kell csinálnia olyan rossz volt az MSZP-SZDSZ.

Orbán sok mindent elnézett és csinált a pártbéli hatalma megtartása érdekében.

Mégis mi lehetett az oka, akkor a Fidesz folyamatos kampányának. Miért kellettek a polgári körök 2002-ben, miért kellett a nevetséges „rosszabbul élünk, mint 4 éve” kampány – aminek köszönhetően vesztettek mellesleg 2006—ban. Miért kellett a 14. 15. havi nyugdíj ígérete? Miért kellet 2006-ban az utcai hajcihő? Miért kellett az egy a tábor egy a zászló? Miért kellett elvenni még a szélsőjobbos szavazókat is? Miért kellett megfúrni minden akkori kormánykezdeményezést, ami például a mostani Fidesz célokat szolgálták volna, államadósság csökkentést. Miért? Miért? Miért? Mi áll a háttérben? Nos, kérem semmi más, mint Orbán Viktor személyes politikai ambíciói és hatalomvágya. Mikor esélyesként 2002-ben vesztett, féltette a helyét a Fideszen belül és elterelve a vereségéről a szót elkezdte a polgári körözést, meg a haza nem lehet ellenzékben. Pedig pártja a Fidesz biztos nyerő lett volna 2006-ban, ha Orbán befogja a száját. De Viktornak fontosabb volt saját maga, mint a pártja és az országa.
Ugyanez játszódott le 2006-ben. Biztos befutóként, kínos vereség. A most kiszivárogtatott Wikilaeks anyagokból egyértelmű, hogy a Fideszen belül komolyan felvetődött, hogy az immár 2. vereségét elszenvedő Orbánt leváltják és Brüsszelbe küldik. A lehetséges utódok között Kósa, Pokorni, Rogán neve is felvetődött. Orbán azonban érezte az ingatag helyzetét a saját pártján belül. Az ország számára a lehető legrosszabb utat választotta a saját céljai érdekében. Militarizálta a hazai politikát. Csatatérré változtatta a Magyar Köztársaságot. Háborús övezet lett a haza. Kapóra jött neki az öszödi beszéd (nagyon kíváncsi lennék kik játszottak össze Orbánnal a szocik közül). Magyarország a XXI. század elején „kommunistákra” és „fasisztákra” bomlott. Orbán és Gyurcsány személyes felelőssége, hogy a magyar hazát megosztották. Családok, régi barátok, munkatársak estek egymásnak és harapták el egymás torkát. Mindezt csak azért, hogy a Fideszt továbbra is Orbán Viktor vezethesse.

Orbánt már a Fideszen belül is többen Brüsszelbe száműzték volna a két vereség után, már a lehetséges utódokról ment a vita. Viktor azonban a saját céljait a pártja és az ország érdeke elé sorolta.

És megtörtént! 2010-ben vesztettek a szocik, akiknek már 2006-ban menniük kellett volna, de Orbán a nagy pártbéli hatalomféltésében kormányon tartotta még 4 évig Gyurcsányt (Bajnait).
De eljött 2010 tavasza, és a nép elzavarta az MSZP kormányt. Alig vártuk, hogy beteljesüljenek az orbáni ígéretek. Nincs megszorítás, jönnek munkahelyek. Orbán viszont csapdában vergődött. Megtartotta ugyan a vezető helyét a pártban és ráadásul újra miniszterelnök lett, de igazából meg volt kötve a keze. Semmit sem tudott csinálni, mert 8 évet ellenzékből azzal töltötte, hogy bármit csinált volna kormány azt azonnal lefikázta. 8 év hosszú idő, annyi mindent szidott már, hogy nem maradt semmilyen eszköz a kezében. Nem tudott mit csinálni, mert bármit tesz, Gyurcsány sorsára jut. Hazudtunk éjjel-nappal, ugye.
Kiszaladt hát Orbán Barossohoz, hogy az engedje meg neki, hogy költekezzen egy kicsit, mert nagyon sok mindent megígért, ahhoz pedig pénz kell. Barosso nemet mondott. Orbán lógó orral jött haza Brüsszelből. Forrót benne a düh Barosso és az EU iránt.

A csalódott Orbán. Barosso nem engedte költekezni.

Elhatározta, hogy akkor is bosszút áll. Bevezette tehát Brüsszel háta mögött a bankadót és válságadót. Brüsszel prüszkölt persze, de aztán hallgatólagosan megegyeztek, hogy legyenek különadók és aztán majd annak terheit majd fokozatosan a lakosságra hárítják át. Orbán persze – szóban - ezt szigorúan megtiltotta, mármint az áthárítást, de hát, aki egy kicsit is tud számolni az látja, hogy bizony mi fizetjük a banki különadót és a válságadókat is.
Aztán Orbánnak adót kellett csökkentenie, mert 8 éven keresztül mondta. Nem kell más csak egy egyszeri nagyarányú adócsökkentés. ÁFÁ-t nem lehetett csökkenteni, mert nincs hatása, mert úgy járt volna, mint Gyurcsány 2006 elején. 25-ről 20%-ra csökkentette az ÁFÁ-t, az állam bevétele jelentősen csökkent, az 5%-ot meg lenyelték a kereskedők.
Járulékot sem lehetett csökkenteni, mert azonnal összeomlott volna az egészségügy és nyugdíjkassza. Maradt tehát a személyi jövedelemadó. Mivel eredeti ötlete nem volt utánozta a sokszor szidott Szlovákiát. Egykulcsos adó. A szlovákoknak különben is jól megy. Lemásolta egy az egyben a szlovák adót. Csak azt felejtette el, hogy a szlovákoknál megcsináltak mindent, amit ő nálunk Gyurcsánynak nem engedett. Magán egészségbiztosítói rendszer, fizetős egészségügy, bezárt vasúti szárnyvonalak, tandíj, segélyek eltörlése (emlékszünk még a szlovákiai éhséglázadásokra). Tehát a szlovákoknak azért megy, mert drasztikusan lecsökkentették a kiadásokat, azaz megszorításokat megcsinálták, és ezek UTÁN lett egykulcsos adó, mert így már be lehetett vezetni, mert megvolt a fedezete.

 

Szlovákia megcsinált mindent, amit mi nem és UTÁNA csökkentett adót!

A mi kis vezérünk Matolcsyval karöltve ezt nem látta, aztán csak csökkentettek. Egy hónap múlva szóltak Matolcsynak, hogy baj van, így hiányzik 500 milliárd a költségvetésből. Előjöttek a szokásos csontvázazással, és a válságadókkal. Mikor ez a pénz sem volt elég bejelentették, hogy nem utalnak 14 hónapig a magánnyugdíj pénztárakba. És mivel a magyarok birka módjára hallgattak, egy hét múlva lefoglalták a nyugdíjpénztárakat.
Így eltelt egy év, és semmi sem történt. Augusztusban jött a pofon, hogy a gazdaság nemhogy nem pörög, hanem egyenesen stagnál. De mitől is pörögne, az embereknek kilóg a seggük a gatyájukból, hónapról hónapra élnek. Örülnek ha a hiteleiket fizetik, nemhogy még fogyasszanak is.
Jött tehát az újabb kifogás. A világgazdaság, bla, bla. A legjobban az új jelszó az adósságcsökkentés tetszik. A magyart lehet vakítani, mint vásárban a parasztot. Orbán 81-ről 77%-ra csökkentette az államadósságot tavasszal, most újabb 4%-kal csökkentjük. Miből? Hát a nyugdíjpénztári vagyonból és a valutatartalékból. Ezek mind rendelkezésre álltak, már Gyurcsánynál és Bajnainál is. Ők is megtehették volna, de hát nem sok értelme van. Játék a számokkal. Csökkent az adósság, de kevesebb a tartalék is. Orbán meg úgy járkál közöttünk, mintha ő személyesen benyúlt volna a bukszájában és a sajátjából csökkentette volna az ország adósságát. Nos nem. A mi pénzünkből elvett egy kicsit és abból tette. Mit tett volna, ha mindezt mondjuk a Gyurcsány vagy a Bajnai akarta volna megtenni? Na ugye.
Sajnos egyre jobban látszik, hogy Orbán nem csinál semmit sem, vagyis egy szinten van Gyurcsánnyal, csak egy dolog fontos neki, a hatalom.
Most meg jönnek a megszorítások, amit persze tilos annak hívni, mert még elvisznek. 
***
És mi végre csináljuk mindezt? Hogy megnyugtassuk a hitelezőinket és a befektetőket! Azért nyomorgunk, hogy a hitelezőink jól alhassanak.

Befejezésül álljon itt egy vicc.
Kovácsnak nagy adóssága van Kohn felé. Nem tud aludni miatta. Forog az ágyában. A feleségét már idegesíti.
-   Mi van veled, úgy fújtatsz, mint egy víziló?
-   Hát tudod asszony egy hét múlva meg kell adnom Kohnnak a tartozást?
-   Várj felhívom? – mondja a felsége.
-   Most éjjel?
A felség elmegy telefonálni. Öt perc múlva visszajön.
- Na, mi van?
- Felhívtam és megmondtam neki, hogy nem fogsz tudni fizetni!
- Micsoda, jaj, és mi történt?
- Semmi, most ő nem tud aludni.

A Fidesz-adminisztráció egykori titkára: Orbán kidobott, mert a gyermekemmel táppénzen merészeltem lenni

Vass Éva: Én, a FIDESZ-adminisztráció egykor volt titkára, úgy hiszem, valamennyire ismerem őket. Ebbe beleértve Orbán Viktor pártelnököt is, az ifjúdemokraták teljhatalmú urát. Mi, akik ugyanolyan fiatalok voltunk, de nem tartoztunk a 88-as Bibó-kollégisták soraiba, a legteljesebb bizonytalanságban éltünk, dolgoztunk az Országgyűlési Képviselők Irodaházában. Nálunk alig fiatalabbak, nem egy vonatkozásban jóval tapasztalatlanabb fiúk és lányok döntöttek sorsunkról, egzisztenciánkról. Ők jómódban éltek, ám bennünket, kiszolgáltatottakat szinte fillérekért dolgoztattak, ugráltattak gyakorlatilag nem is vettek emberszámba. Egyedül nevelem gyermekemet egy újpesti albérletben. Mikor kisfiamat a műtétje után kihozhattam a kórházból, az orvosok azt javasolták, hogy néhány hétig én, az édesanyja, ápoljam, minél többet legyek mellette. Három hétig táppénzért, fél keresetért is vállaltam ezt az időszakot, hiszen nem nekem, hanem gyermekemnek volt rá szüksége. A kényszerszabadság után Orbán behívott a Fehér Ház-beli szobájába.
Hanyagul, hátradőlve fogadott, mindkét lábát amint azt a filmekben is láthatjuk az asztalra téve. Úgy, ott, rám sem nézve közölte: ők az ország szempontjából kiemelkedően fontos munkát végeznek, így nem engedheti meg egyetlen munkatársának sem azt, hogy mindenféle gyermekápolási ügyek miatt hiányozzak. Annyi időt sem hagyott, hogy megszólaljak s már közölte is: a továbbiakban nem tart igényt a munkámra.
Mire felocsúdtam a kábultságból, már a folyosó végéről kiabálta, hogy ne siránkozzak, ne panaszkodjak, az e havi béremet azért még kifizeti. Így lettem egyik napról a másikra, csak mert anya maradtam, munkanélküli, felesleges ember. Miközben dél körül lefelé ballagtam a lépcsőn, azt se tudva, hogy hová-merre menjek eszembe jutottak azok a levelek, melyeket a választópolgárok, az ország lakosai küldtek a FIDESZ vezetőinek, többnyire Orbán Viktor elnöknek címezve. Eleinte még akadt egy-egy dicsérő levél, de később csak pocskondiázó sorok érkeztek.
Sokszor remegve vittem be hozzá a napi postát, hiszen tudtam azt, hogy milyen hiú ember az Elnök magára és a pártjára. Fizetésem maradéka néhány nap alatt elfogyott, szó sem lehetett arról, hogy jogi úton támadjam meg azt az embertelen eljárást, melyet Orbán Viktor gyakorolt velem szemben. Katasztrofális helyzetemben a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálathoz fordultam, mert enni azért kellett a kisfiamnak. Annyit még el kell mondanom a történetről, hogy a Vezér munkatársai Kövér László, Deutsch Tamás és még néhány ott lebzselő szótlanul nézték végig megaláztatásomat. Egyetlen fiatalember szólt csak vigasztalóan utánam, Fodor Gábor, mondván: Úgy látszik, a Viktor ma bal lábbal kelt fel.

Thürmer Gyula blogja: Balszemmel 251.

Munkát és megbecsülést közmunka helyett!

Nem elég, hogy rendes munkát nem adnak, még a tisztességemet is elveszik! – mondta minap egy asszony, akit közmunkán foglalkoztatnak. A falu kinézi a közmunkásokat. Annak ellenére, hogy a munkanélküliségről mindenki tud. Annak ellenére, hogy nincsenek egyedül se a faluban, se az országban.  Annak ellenére, hogy a munka nem szégyen. De mégis! A munkás szó sem túl hízelgő manapság, de közmunkásnak lenni egyszerűen sértő, megalázó. Nem tekintenek egész embernek, csak kitartottnak, aki másra nem jó vagy mást nem érdemel. A közmunkát az emberek pontosan annak nézik, aminek a kormány szánta. Ideiglenes, átmeneti, fele-más megoldásnak, amire nem lehet sem egyéni, sem családi egzisztenciát építeni. Az ilyen fizetésből ma sem lehet megélni, a holnap pedig végképpen bizonytalan. A közmunka elveszi az ember önbecsülését és mindenki előtt megalázó. A hatalom nyilván ezt is akarja. Nyíltan a szemünkbe vágja, hogy ti másodosztályú állampolgárok vagytok, aljanépe. Ne nagyon járjon a szád, örülj, hogy élsz! Mi nem ezt akarjuk. Mi normális életet akarunk. Munkát és megbecsülést!

Sakálvacsora

Még mondja valaki, hogy az Európai Unió vezetőinek nincs humorérzékük. Van! Nem is akármilyen! „Líbia barátai” címmel hívtak össze szeptember első napján konferenciát Párizsban. A konferenciának két karmestere volt, a francia elnök és a brit miniszterelnök. Az USA a líbiai ügyben nem játszik vezető szerepet, átengedte a koncot európai szövetségeseinek. Meg van a saját bajuk. A fő bajuk, hogy nem tudnak a bajban lévő európai szövetségeseiknek segíteni, mint olyan sokszor a II. világháború után. Ha pedig nem jön a pénz az USA-ból, a transzatlanti barátság sem olyan szoros már. De talán most!

A franciák és az angolok most kiélvezték magukat. Egy pillanatra újra az első osztályban játszhattak, pedig már régen nincsenek ott. Ők is Líbia barátai. Oly annyira, hogy a francia és brit hivatalos személyek lépten-nyomon tagadják, hogy a líbiai olajnak bármi köze is lenne a dologhoz. Azt meg főleg tagadják, hogy a francia olajcégek kapják ezen túl a líbiai olaj 35 százalékát, ugyanennyit a britek. De nem, ők igazából Líbia barátai! Szabadság, testvériség, sok demokrácia, meg ilyesmi. Most már van egy derék bábkormányuk csupa nyugaton végzett líbiaiból, most már lehet csinálni egy új líbiai hadsereget, polgári repülést, hírközlési infrastruktúrát, utakat. Óriási üzletek, amelyekből a válsággal kínlódó francia és brit kapitalizmust talán meg lehet menteni. A franciáknak és a briteknek ugyanis nem nagyon tetszik a német vezetésű Európa, pedig tudják, hogy csak két út van: vagy szétesik az euró, és ezzel együtt a II. világháború utáni európai rendszer, vagy ellenkezőleg, előremennek az integrációban, teljes lesz a politikai intézményei európaizálása. Lesz például közös adórendszer, közös rendőrség, közös hadsereg. Nem kétséges, hogy ebben a közösben a német nyelv lesz a legerősebb. A briteknek és a franciáknak nem ez az álmuk. Van persze egy harmadik út is, amiből kaptak egy csipetnyi ízelítőt akkor, amikor a görög munkások elfoglalták az Akropolisz. Ettől félnek aztán igazán!

A németeket Líbia nem érdekelte nagyon, katonát nem is küldtek. Merkel fontosabbnak tartotta, hogy Európa vezetése most már gyakorlatilag a kezébe került. Akkor minek hadakozni Líbiában? Bár, lehet, hogy most éppen ebbe bukik bele a kancellár, vagy legalább is ez lesz az ürügy. A német közvélemény, bár külsőre nagyon pacifista, nagyon antináci, de azért szeretne már valami katonai sikert is látni. A német csizma most nem menetelhet Párizs utcáin. Bár de szép is volt! Na de legalább Tripoliban ott lehetnének. Rommell emléke még nem halt ki teljesen. És még valami! Nagyon szeretnének ebben a válságos időben végre egy erős embert látni Németország élén látni. Ősszel volt is egy jó kiállítás a német fővárosban: „Hitler és a németek.” Hosszú-hosszú sorokban álltak az emberek, 915 ezren jutottak be. Soha ennyien nem akartak kiállítást látni, persze,  háború- és náciellenes németek.

A 63 ország párizsi találkozója, ennyi barátja van Líbiának, olyan sakálvacsora féle volt. Vacsorára jöttek össze a nagyvadak. Tudod, az oroszlán, a tigris, a jaguár, meg ilyesmik. Persze, az ilyen bulikról nem hiányozhatnak a sakálok sem. Ez olyan kisebb vad, ami a nagyok után összeszedi, ami maradt. Nem túl elegáns foglalkozás, de ebben a vadvilágban nem igen válogathat az ember, illetve mit is mondok, nem nagyon válogathat az állat. Ott voltak az olaszok, egy csomó arab ország. Még Ciprus is ott volt. Magyarországnak ebben a kategóriában sem jutott hely. Martonyi János egy szép levélkét küldött a líbiai Átmeneti Nemzeti Tanács elnökének, kifejezve, hogy „Magyarország kész részt venni az újjáépítésben, a szabad, szuverén és demokratikus Líbia megteremtésében”. Biztos jól jött nekik a levél. Líbiában mostanság papírból is hiány van...

Thürmer Gyula blogja: Balszemmel 250.

Líbia pacifikálása

Gyermekkoromban az egyik szomszéd fiúval sokat játszottunk együtt. Régi polgári családból származott. E tény osztálytartalmát akkor még nem ismertem fel, sőt a játékkatonái kifejezetten vonzottak. Tudod, igazi „békebeli" játékok voltak, indiánok és európai katonák, ólomból. A katonák mellett a polcon ott voltak a Tolnai­féle világtörténelem képes kötetei, és mi lejátszottuk a történelmet. Derék európai katonák mentek pacifikálni, azaz megbékíteni a nyugtalan indián törzseket. A derék európaiak nem agresszorok voltak, egy fenét, kedves, aranyos emberek voltak, akik segíteni mentek azoknak a helyi embereknek, akik ugyan indiánok voltak, de átláttak a szitán. Láss csodát! Az elmúlt öt hónapban derék francia, angol katonák bombázták Líbiát, mert úgy gondolták, hogy így tudják segíteni a líbiai népet. Biztos ők is olvasták a Tolnai Világtörténelmet, mert találtak pár líbiait, akiknek nem tetszett Kadhafi, és átláttak a szitán. Kinevezték őket ideiglenes kormánynak, adtak katonai tanácsadókat, és sok-sok pénzt. Amerika most nem küldött katonákat, de a hátteret ők adták. A németek sem akartak egy új Rommelt küldeni Afrikába, ráhagyták a bulit NATO-szövetségeseikre. Cserébe nyilván azért, hogy a német tőke éppen most uralja el Európát, és valósítja meg azt pénzzel, amit Hitlernek fegyverrel nem sikerült. Líbia leigázása piszkos ügy. Nekik nem a líbiai nép a fontos. Folyik a harc a világ újrafelosztásáért, és az USA-nak, az EU-nak nem tetszett, hogy Kína és Oroszország is megjelent a térségben. A líbiaiak sorsa senkit sem érdekel. A gyermekkori nagy csatáknak volt egy szépséghibája. A katonák a szomszéd gyereké voltak, így aztán ő mindig az európaiakkal játszott. Én az indiánokkal voltam. Tudod, én most is az „indiánokkal" vagyok. És velük leszek holnap is.

A 21-es Volga és Reagan

Az egyik idegenforgalmi cég érdekes programmal akarja meglepni kedves, de főleg fizetőképes külföldi vendégeit. Utazás a múltba, a szocialista múltba! Régi Volga és Trabant gépkocsikkal szállítják őket Mercedes és Audi helyett. Elcipelik őket az érdi szoborparkba, a terrorházba, meg ilyen helyekre. Még lakótelepi lakást is mutatnak nekik, ami egzotikum a javából, legalábbis nekik. Persze a nyugati turistát se lehet csak úgy bedobni egy ilyen programba, így aztán első lépésként egy nagy szállodalánc vezetőinek adtak kóstolót. Elnök úr, nem mesélne nekik arról, hogy milyen volt régen? Ezzel a kérdéssel fordultak hozzám. Némi győzködés után belementen, rajtam ne múljon a magyar idegenforgalom sikere. Nem akármilyen helyre mentünk, Pesten, a Lukács Cukrászdába. A külföldi idegenforgalmi főnökök éppen a Terror Háza Múzeumból jöttek egy olyan 21-es Volgával, tudod, olyannal, amelynek a motorházán egy szarvas volt. Azokat még nem műanyagból csinálták, úgyhogy ne akarj ilyennel összeütközni... Nos, a vendégek mindjárt elcsodálkoztak, hogy a cukrászdában csak mi voltunk, meg egy német házaspár. Mi van? - kérdezték. Nem mi van, hanem mi nincs, mondom én. Pénz nincs! Húsz éve még idejárt a pesti középosztály. Nyugdíjas nyelvtanárnők itták itt a kávéjukat, és a környező intézmények hivatalnokai is benéztek egy briósra. A briós eltűnt, illetve most már megint van, de a középosztály márkikopott innen. De talán a diákok? - mondják ők. Melyik diáknak jut a tankönyv, az Internet, az albérlet, az utazás mellett több százforintos tortaszeletre? - válaszolok a kérdésre kérdéssel. Vannak gyermekei? -kérdezik, s igazából az érdekli őket, hogy mikor volt jobb egyetemistának lenni, az én éveimben vagy mostanság. Eddig a pontig tökéletesen értjük egymást. Innentől is angolul beszélünk, a nyelvvel nem is lenne baj, de mégis, mintha két nyelven beszélnénk. Akkoriban a társadalom tervezte, hogy hány mérnökre és hány jogászra van szüksége. Akkoriban a diák számíthatott társai segítségére, volt szolidaritás, emberség. Nem feszítem a húrt tovább. A cél végül is nem az, hogy a nyugatiak belépjenek a Munkáspártba, hanem az, hogy megértsék: a húsz évvel ezelőtti rendszerváltásnak rengeteg árnyoldala van. Ok is hagynak egy érvet a végére, amiről minden nyugati azt hiszi, hogy ezzel mindent überelnek. „Na, de akkor itt voltak az oroszok, nem voltak szabadok." Stimmel, mondom, az oroszok itt voltak. Én egy percig sem mondom, hogy ez jó volt. Most itt vannak az amerikaiak. És tudja, a kettő nem ugyanaz! Az oroszok soha nem akarták, hogy a magyarok scsít egyenek gulyásleves helyett, vagy éppenséggel Kobzon-dalokat énekeljenek Illés-nóták helyett. És még valami. A Sztálin-szobrot 1956-ban ledöntötték, és senkinek sem jutott eszébe Hruscsovnak vagy Brezsnyevnek szobrot állítani, pedig, ha már itt tartunk, ők többet tettek a magyar emberekért, mint, mondjuk, Reagan elnök. That's right! - mondják, és legalább egy dologban egyetértünk: mindennek van határa, vagy legalább is kell, hogy legyen.

Thürmer az új Munka Törvénykönyvről

Kedves elvtársak!
Ettől a naptól fogva, heti rendszerességgel érkeztetünk egy üzenetet videó formájában, melyben a Munkáspárt elmondja meglátásait a ma körülöttünk lévő történésekről.
Az itt látható videóban, Thürmer Gyula, a Munkáspárt elnöke fejti ki véleményét, az új Munka Törvénykönyvéről.
http://www.videocontrolpanel.net/VMail.aspx?T=E&L=5952187&D=1C5C974B-D525-414F-A541-E5ED72959D8D

Thürmer Gyula blogja: Balszemmel 249.

Líbia pacifikálása

Gyermekkoromban az egyik szomszéd fiúval sokat játszottunk együtt. Régi polgári
családból származott. E tény osztálytartalmát akkor még nem ismertem fel, sőt a
játékkatonái kifejezetten vonzottak. Tudod, igazi „békebeli” játékok voltak, indiánok
és európai katonák, ólomból. A katonák mellett a polcon ott voltak a Tolnai-féle
világtörténelem képes kötetei, és mi lejátszottuk a történelmet. Derék európai
katonák mentek pacifikálni, azaz megbékíteni a nyugtalan indián törzseket. A derék
európaiak nem agresszorok voltak, egy fenét, kedves aranyos emberek voltak,
akik segíteni mentek azoknak a helyi embereknek, akik ugyan indiánok voltak, de
átláttak a szitán. Láss csodát! Az elmúlt öt hónapban derék francia, angol katonák
bombázták Líbiát, mert úgy gondolták, hogy itt tudják segíteni a líbiai népet. Biztos
ők is olvasták a Tolnai Világtörténelmet, mert találtak pár líbiait, akiknek nem tetszett
Kadhafi, és átláttak a szitán. Kinevezték őket ideiglenes kormánynak, adtak katonai
tanácsadókat, és sok-sok pénzt. Amerika most nem küldött katonákat, de a hátteret
ők adták. A németek sem akartak egy új Rommelt küldeni Afrikába, ráhagyták a
bulit NATO-szövetségeseikre. Cserébe nyilván azért, hogy a német tőke éppen
most uralja el Európát és valósítja meg azt pénzzel, amit Hitlernek fegyverrel nem
sikerült. Líbia leigázása piszkos ügy. Nem a líbiai nép a fontos. Folyik a harc a világ
újrafelosztásáért, és az USA-nak, az EU-nak nem tetszett, hogy Kína és Oroszország
is megjelent a térségben. A líbiaiak sorsa senkit sem érdekel. A gyermekkori nagy
csatáknak volt egy szépség hibája. A katonák a szomszédgyereké voltak, így aztán
ő mindig az európaiakkal játszott. Én az indiánokkal voltam. Tudod, én most is
az „indiánokkal” vagyok. És velük leszek holnap is.

A 21-es Volga és Reagan

Az egyik idegenforgalmi cég érdekes programmal akarja meglepni kedves, de főleg
fizetőképes külföldi vendégeit. Utazás a múltba, a szocialista múltba! Régi Volga és
Trabant gépkocsikkal szállítják őket Mercedes és Audi helyett. Elcipelik őket az érdi
szoborparkba, a terrorházba, meg ilyen helyekre. Még lakótelepi lakást is mutatnak
nekik, ami egzotikum a javából, legalább is nekik. Persze a nyugati turistát se lehet
csak úgy bedobni egy ilyen programba, így aztán első lépésként egy nagy
szállodalánc vezetőinak adtak kóstolót. Elnök úr, nem mesélne nekik arról, hogy
milyen volt régen? Ezzel a kérdéssel fordultak hozzám. Némi győzködés után
belementen, rajtam ne múljon a magyar idegenforgalom sikere. Nem akármilyen
helyre mentünk, Pesten, a Lukács Cukrászdába. A külföldi idegenforgalmi főnökök
éppen a Terror Háza Múzeumból jöttek egy olyan 21-es Volgával, tudod, olyannal,
amelynek a motorházán egy szarvas volt. Azokat még nem műanyagból csinálták,
úgyhogy ne akarj ilyennel összeütközni. Nos, a vendégek mindjárt elcsodálkoztak,
hogy a cukrászdában csak mi voltunk meg egy német házaspár. Mi van? – kérdezték.
Nem mi van, hanem mi nincs, mondom én. Pénz nincs! Húsz éve még idejárt a pesti
középosztály. Nyugdíjas nyelvtanárnők itták itt a kávéjukat, és a környező intézmények hivatalnokai is benéztek egy briósra. A briós eltűnt, illetve most már megint van, de a középosztály már kikopott innen. De talán a diákok? – mondják ők. Melyik diáknak jut a tankönyv, az Internet, az albérlet, az utazás mellett több százforintos tortaszeletre? – válaszolok a kérdésre kérdéssel. Vannak gyermekei? – kérdezik, s igazából az érdekli őket, hogy mikor volt jobb egyetemistának lenni, az én éveimben vagy mostanság. Eddig a pontig tökéletesen értjük egymást. Innentől is angolul beszélünk, a nyelvvel nem is lenne baj, de mégis, mintha két nyelven beszélnénk. Akkoriban a társadalom tervezte, hogy hány mérnökre és hány jogászra van szüksége. Akkoriban a diák számíthatott társai segítségére, volt szolidaritás, emberség. Nem feszítem a húrt tovább. A cél végül is nem az, hogy a nyugatiak belépjenek a Munkáspártba, hanem az, hogy megértsék: a húsz évvel ezelőtti
rendszerváltásnak rengeteg árnyoldala volt. Ők is hagynak egy érvet a végére, amiről
minden nyugati azt hiszi, hogy ezzel mindent überelnek. Na, de akkor itt voltak az
oroszok, nem voltak szabadok. Stimmel, mondom, az oroszok itt voltak. Én egy
percig sem mondom, hogy ez jó volt. Most itt vannak az amerikaiak. És tudja, a kettő
nem ugyanaz! Az oroszok soha sem akarták, hogy a magyarok scsít egyenek
gulyásleves helyett, vagy éppenséggel Kobzon-dalokat énekeljenek Illés-nóták
helyett. És még valami. A Sztálin-szobrot 1956-ban ledöntötték, és senkinek sem
jutott eszébe Hruscsovnak vagy Brezsnyevnek szobrot állítani, pedig, ha már itt
tartunk, ők többet tettek a magyar emberekért, mint, mondjuk, Reagan elnök. That’s
right! – mondják, és legalább egy dologban egyetértünk: mindennek van határa, vagy
legalább is kell, hogy legyen.

Megalakult a Magyar Baloldali Nőszövetség Urbán Istvánné vezetésével

A múlt szombaton, Budapesten megalakult a Magyar Baloldali Nőszövetség. Az
új szervezet létrehozását a Munkáspárt kezdeményezte, de a szervezet független a
pártoktól. Az alakuló ülésen Urbán Istvánnét választották meg ügyvivőnek.
Csatlakozzatok a Magyar Baloldali Nőszövetséghez!

Felhívás

Mi, dolgozó magyar asszonyok és lányok megalapítjuk a Magyar Baloldali
Nőszövetséget. Felhívással fordulunk minden nőtársunkhoz: csatlakozzatok hozzánk!
Küzdjünk együtt egy olyan világért, ahol az ember, a család számít, és nem pénz!
A mai világ tönkre tesz bennünket. Fiatalon nehezen találunk munkát, idősként
már nem kellünk a munkáltatóknak. Nem alkalmaznak, ha gyereket várunk,
rossz szemmel néznek ránk, ha gyermekünk van. Mindenki sokat beszél a
gyermeknevelésről, de senki sem ad hozzá segítséget. Drága a gyerekruha, a tanszer,
az iskoláztatás. Kevesebbet keresünk, mint a férfiak, mindketten kevesebbet keresünk
azoknál a sorstársainknál, akik az Európai Unió más országaiban élnek. Nagyon
sokan nem tudjuk fizetni kölcsöneinket, a bankok jól járnak, mi meg rosszul. Sokunk
családját fenyegeti a kilakoltatás veszélye. Az ország vezetői az egészségügytől, az
oktatástól veszik el a pénzt, de bőven jut háborúzásra.
Együtt kell rákényszerítenünk a kormányokat, hogy a gazdagokat, a külföldi
vállalatokat adóztassák meg, s ne tőlünk vegyék el utolsó filléreinket. Együtt kell
küzdenünk azért, hogy beleszólhassunk az ország pénzének elosztásába, figyelembe
vegyék véleményünket. Együtt kell küzdenünk azért, hogy mindenütt egyenlő
jogaink legyenek. Együtt kell cselekednünk azért, hogy mi, nők 55 éves korban
mehessünk nyugdíjba, férfitársaink pedig 60 évesen. Együtt kell tennünk azért, hogy
gyermekeink tehetségük szerint tanulhassanak, biztos, kiszámítható jövőjük legyen.
Együtt kell harcolnunk azért, hogy magyar katonát ne vigyenek külföldre, békében és
biztonságban éljünk.
Mindez lehetséges! Sokan vagyunk baloldali asszonyok és lányok. Sok minden eltér a
véleményünk, de egyben egyetértünk: a tőkés rendszer az elmúlt évtizedeken nekünk
semmi jót nem adott, sőt azt is elveszi, ami még maradt. Ezért vagyunk baloldaliak.
Az elmúlt években megtapasztaltuk, hogy mi, dolgozó magyar asszonyok és lányok
nem várhatunk csodákra, senkitől sem várhatunk ajándékot, sem a munkáltatóktól,
sem a kormányoktól, sem a parlamenti pártoktól. Nekünk kell cselekednünk! Az a
miénk, amiért megküzdünk.
A Magyar Baloldali Nőszövetség nem függ pártoktól. Függetlenek vagyunk, de
elkötelezettek a dolgozó emberek ügye mellett. Magunkénak valljuk a Nemzetközi
Demokratikus Nőszövetség eszméit, küzdünk a nők egyenlőségéért, a dolgozó nők
nemzetközi szolidaritásáért, a nemi, faji, vallási megkülönböztetés, a háború ellen.
Budapest, 2011. augusztus 27.